Élménybeszámolók - lista

2005. május 15.

Öten vágtunk neki a 40 km-es távnak: lelkes amatőrökként (jópár túrával a hátunk mögött) unokatesóm és én, egy lány, aki idén kapott rá igazán a túrázás ízére és két teljesen kezdő srác, akiknek ez az első teljesítménytúrájuk. (Õszintén szólva valamennyire kételkedtem, hogy menni fog nekik, de végül nagyon becsületesen végiggyalogolták. ;o)
20:32-kor indultunk neki a nagy útnak. Hamar előkerültek a (fej)lámpák, de egy kicsit még halogattuk a bekapcsolásukat, élveztük a szürkületbe, majd sötétbe hajló este hangulatát. A Cseplye-tető alulról nézve még nem tűnt annyira rémisztőnek, de az oldalában kaptatva már megéreztük, hogy nem olyan emelkedő ez, amit csak úgy 10 perc alatt letud az ember. Viszont bemelegítésnek nagyon jó volt. A gerincre érve már lámpával mentünk. Most végre ki tudtam próbálni frissen beszerzett Vaude fejlámpámat, megadtam neki az esélyt a bizonyításra. ;o)
A Sár-hegy vörös fényeinek aljában megörülve a lejtőnek kezdtünk el ereszkedni. Sajnos azonban nagyon bedugult a tömeg, mert sziklás-köves meredek lejtő volt, buszsáv pedig sehol. ;o) Azért időnként elcsodálkoztam, hogy miért kell ennyire lassan menni, hiszen annyira nem vészes ez a lejtő. Aztán - 3-5 percnyire Szent Annától - fény derült a rejtélyre: egy 5 fős csapat tartotta fel a hátuk mögött libasorban topogó 30-40 sporttársat. Újult lendülettel vetettük bele magunkat a menetelésbe, amit csak az EP tört meg néhány percre.
Mátrafüredre már viszonylag hamar leértünk innen, de a településeket mi valahogy nem szeretjük igazán, mert mindig falvakon belül sikerül eltévednünk. :o)) Mint ahogy ez alkalommal is: valamely segítőkész sporttárs elirányított minket a 25-ösök útvonalára, mi pedig mint a lemmingek, csak mentünk. Utána valami halovány megérzés folytán elolvastuk a túraleírást, és észbekapva fordultunk is vissza. Szerencsére 5-10 percnél több nem telt el ezzel a kis kitérővel. De ha csak ez lett volna! Még a bazársor után továbbmentünk, nem vettük észre a jobbra leágazó K+-t. Ez is 5-10 perc...
Most jött csak a hosszú emelkedő! Hol meredekebb, hol enyhébb kaptatók következtek felváltva. De sík méterek, ahol pihizhettünk volna menet közben, nem nagyon voltak. Még szerencse, hogy a benevári EP hamar „megérkezett”, és ott feltöltődtünk energiával a bőséggel osztogatott szőlőcukor révén. :o)) Az itteni rendezők egyike rosszul adott tájékoztatásával nagy lelki segítséget nyújtott nekünk: az idősebb bácsi ugyanis azt mondta, hogy 6,5 km-re van a következő EP a Kékes tetején. Úgy számoltunk, hogy 1-re felérünk (jó lett volna hamarabb, mert valószínűleg egyre/1-re/ fáradtabban leszünk. :o))) Azt hiszem, a Remete-barlang leágazásánál vettük észre, hogy az a 6,5 csak 4,x és már nem is kell olyan sok! (A Remete-barlangot nem látogattuk meg, amit azóta sajnálok, de a szombati Dunakanyar túra Remete-barlangos kitérője után kevesebb bizodalommal álltam az ilyen barlangokhoz vezető utakhoz. :o))
Szóval ha nehezen is, de a reméltnél hamarabb értünk fel a Kékestetőre, és így - a lélekben rákészülés révén - nem is volt annyira kimerítő. A pontnál nagyon fini volt a csoki, bár csak lefelé ettem meg. Itt pihentünk kb. egy negyed órát, majd nekivágtunk a sípályának. Talán ez volt az útvonalnak az a része, amely legkevésbé nyerte el tetszésemet. Egyrészt erdőszeretetem valahogy nem tartja fairnek, hogy néhány (ami ugyan időnként sok tud lenni, de abszolúte mégiscsak kevés) ember 2-3 percen át tartó szórakozásáért ekkora irtást kell vágni abba a gyönyörű erdőbe..., a másik pedig a lábbelimet magastalpú, holdjáró-cipővé változtató sárrögök. (Persze ha esik, akkor mindenhol ennél sokkal durvább lett volna...) Még szerencse, hogy nem tartott sokáig. Mátraházára érve nagy örömmel ízleltem meg az ott kapott pezsgőtabis innivalót...mmm! :o)
Innentől Mátrafüredig nem volt vészes a lazán lefelé (és időnként felfelé) való séta. Biztosan nagyon szép a kilátás a Muzsláról, a Hanák Kolos és a Kozmáry kilátóról is, de most kevésbé tudtuk élvezni. Azért én lelkiismeretesen mindegyikre felmásztam! Azt viszont nagyon jólesett látni, hogy előttünk a Sár-hegy vörös fényei, hátunk mögött a Kékes tornyának lámpái világítanak, és mi azt az utat már bőven megtettük. Ilyenkor mindig rádöbben az ember, hogy a mai, rohanó, motorizált világunkban kevésnek tűnő 10-20-30-40 km-ek bizony nem is oly kevesek...
Mire a Sástóhoz vezető kaptatóhoz értünk, már egész elszoktam a felfelé haladástól, de aztán bulldogként ugrottam neki az emelkedőnek, időnként úgy kellett visszafognom magam. A Sástó EP-nél istenien finom tea várt, nagy átéléssel ízlelgettem és ittam meg azt az egy pohárkát, amire hajcsár vezetőnk révén idő jutott.
A túra legnehezebb és legtechnikásabb része szerintünk ekkor következett: a S négyzeten lefelé haladva, botladozva a sziklákon, csúszkálva a sárrétegen igencsak megszenvedtünk, mire leértünk Lajosházára. De azért ez is sikerült! Sőt, eddigre már a hajnal is beragyogta útvonalunkat. Innentől már végre érdemes volt fényképeznem is, a Dezsővár környéke sok helyen igencsak festői volt. Társaim már kezdtek nagyon odalenni, én még azért bírtam szaladgálni, ugrálni... egészen Gyöngyössolymosig, ahol már az én kedvem is kezdte megadni magát az ólmos fáradtságnak. (Ez abból is látszik, hogy ezekről a részekről már jóval kevesebb említésre méltó emlékem van. ;o)) Ez a fene falu is olyan hosszú volt... a pontnál a buszmegállóban meg is ültünk, mint az iszap. Azóta sem emlékszünk, mi volt a neve annak a valaminek, amit ott kaptunk enni (ha valaki tudja, írja meg, legyen oly kedves), de jól betápoltunk belőle. „(Molnárkalács - a szerk.)” Innen már látszottak Gyöngyös házai is, úgyhogy éreztük, nem lehetünk már messze. Az utolsó EP felé haladva a kisvasút talpfáin ugrálva meglepetésszerűen jutottunk el a ponthoz. Én épp hátramaradtam fényképezni, aztán látom, hogy a csapat többi része megáll diskurálni két emberrel. Azt hittem, ők helyiek és epret szednek a vasút mellett vagy valami hasonló, aztán tőlük kérdezzük meg, merre kell menni, mert eltévedtünk. Mikor odaértem, nagy lassan felfogtam, hogy nem ez a helyzet, hanem hogy ők az EP. A szőlőcuki itt is jól jött. Most már tényleg a végét jártuk, a sín mellől szépen beláttuk az éjszaka megtett útvonalat: a Sár-hegy aljától a Kékesen át egészen a nyugati dombokig/hegyekig. Jó nagy útnak tűnt így reggel 6 felé. ;o))
A végén hárman kicsit elhúztunk, de a a cél előtt leülve megvártuk lemaradt társainkat, és együtt masíroztunk be 6:56-kor nagy büszkén a kitűzőt és az emléklapot átvenni, a jól megérdemelt virslit jóízűen megenni. Jólesett végre pihizni egyet. Megnéztem a „Büszkeségeink” felirat alatt kitett vonat- és buszmenetrendet is ;o)), majd fél 8 táján indultunk a vasútállomásra. Éppen elértük a Vámosgyörkre induló vonatot, de az onnan Bp-re közlekedő Cracovia nemzetközi gyorsvonat 20 percet késett. Ezáltal sajnos egyikünk már nem érte el a Keletiben Pécsre tartó vonatát... ki is feküdtünk a peronra, sárosan, fáradtan... mint 5 megfáradt hajléktalan. ;o))
Nos ennyi volt részemről. Nem tudom, kiderült-e rendesen, de nagyon élveztem a túrát, a szervezőknek gratulálok és szívből köszönöm nekik azt a munkát, amit értünk és jókedvünkért elvégeztek. Nem is tudom, lehetett-e volna ezt a szervezést valamivel javítani. Sok erőt adott az is, hogy minden ponton kaptunk valami kis szíverősítőt, ami mindig segített, hogy jókedvvel vágjunk neki a következő szakasznak, és mindig reménykedve vártuk a soron következő EP-t is.
Jövőre is jövünk, és aki szereti - vagy szeretné kipróbálni - az éjszakai túrákat, annak csak ajánlani tudom! (De egy jó fejlámpát hozzon mindenképp! ;o)))

Martinka István