Beszámolók

2009. május 21.

A kimozdulás részleteit egy héttel a kirándulás előtt beszéltük meg a szülőkkel, ők elfogadták a helyszínre és a programra tett javaslatot. Így uticélunk Mátrafüred volt, erdei vasúttal utaztunk, belátogattunk a Mátrai Tájvédelmi Központba és a Mátra Szakképző Intézet vadasparkjába is.

3-4 éves Zöldikéink már nagyon várták az eseményt. Egyik kislány meg is kérdezte hét elején: „Jövő hét van már?”. Mihez képest? - kérdeztem én magamban, persze hangosan inkább azt kérdeztem, mit vár, milyen érdekes dolog fog történni a jövő héten? „Hogy menjünk hátizsákkal”- mondta, s nagyon örült, hogy akkor bizony már éppen jövő hét volt.

A vasút nyitott kocsiján utaztunk, amit a gyerekek közül sokan ismerős élményként, de páran első alkalommal éltek át.

A tájvédelmi körzetben Szuromi László körzetvezető fogadta népes csapatunkat, ami 20 kiscsoportosból és 21 szülőből állt a 3 dolgozón kívül. Az oktatótermükben képekkel illusztrálva röviden bemutatta lakóhelyünk környékének védett értékeit. A szülők érdeklődve nézték a felvételeket, a gyerekek is látták, hogy „ez is szép virág, az is szép virág”, a lényeg, hogy sose akarjanak virágcsokrot hazavinni a Mátrából - sehány évesen se.

A kicsik az állatokat ábrázoló képektől kezdtek felélénkülni, próbálták megnevezni, mit is látnak. Igaz, hogy a hiúzt ábrázoló diánál megállapították szinte kórusban, hogy „ott a csicsa!”, de semmi baj, majd alakul ez. Mivel a kirándulást megelőző napokban az óvodában a tavaszhoz kapcsolódóan a lepkékkel foglalkoztunk, ezt folytattuk itt is. A szülők hajtogattak lepkéket, mi pedig énekeltünk nekik. Kint az épület előtt előkerültek az óvodában készített nagy lepkék a hátizsákból, azok segítségével verset mondtunk, s játszottunk mindannyian.

Az udvar felfedezése az őszi avarhalomban történő hancúrozásba torkollott, ami tudvalevőleg nagyon jó játék, de alig tudtunk továbbindulni, hogy a borzasztó távolságot legyőzzük a Mátra Szakképző Intézetig. A nagy melegben mégis csak átjutottunk, s a séta során élőben is megfigyelhettük az igazi lepkék táncát.

A középiskolánál mindjárt első élményként traktorral, s azt vezetni tanuló fiatalemberekkel találkoztunk. Persze ezer kérdés áradt azonnal: mért megy hátra, minek azok a botok, mért megy csak kicsit stb. stb. Különösen a fiúk lelkesedtek attól, hogy milyen jó lehet olyan iskolába járni, ahol traktorvezetési óra van.

A vadaspark körbejárását az emuknál kezdtük, majd a kutyák és muflonok kerültek sorra. Ekkor csatlakoztak még hozzánk családtagok. A „nagy magasságot” leküzdve értünk a vaddisznó családhoz, akik a nevükkel ellentétben azonnal a kerítéshez rohantak már a hangok hallatán.

Így aztán jól meg is figyelhettük őket, s azt is, milyen örömmel, s hogyan fogyasztják a hátizsákokból előkerült almákat. Természetesen a csíkos hátú kismalacoké volt az osztatlan siker. A pávákat is megfigyeltük, szerencsére árnyékban voltak - ők is és mi is, mert a hőség addigra tikkasztóvá vált. Így hatalmas tempóban támadtuk meg a kivezető út mellett a szökőkutat.

Feltöltöttük a közben kiürült palackokat udvarias fiatalemberek útbaigazítása alapján, majd tanácskoztunk a további programról az órára pillantva. Végül is a kiserdő felé vettük utunkat, ezen a kicsi úton is volt már sírás-rívás, nyűgösködés, s a szülők közül többeknek be kellett érniük délutánra a munkahelyére, így fele társaságunk az alsó buszmegállónál elköszönt, s visszajött a városba délben.

A kitartókkal kis szabad játék után még lementünk a patakhoz, vizet pacskolni, kövekre lépkedve átjutást gyakorolni.

A meleg, az eltolódott napirend és az élmények megtették hatásukat: a társaság apró népe hazafelé fekve utazott a vonaton, s többen sokkal hosszabbat aludtak délután a tőlük megszokottnál.

Bár alig mozdultunk ki lakhelyünkről, a felnőtteknek is sikerült új tapasztalatokat nyújtani. A tájvédelmi körzet központját természetesen még nem ismerték, - hiszen nem is régen működik ezen a helyen - sokaknak még napközis táboros emlékeik kötődtek a helyhez. Az ott folyó munka megismerése is újdonság volt. A középiskolát sem volt haszontalan végig járni, egyáltalán nem tudtak a vadasparkról, s a környéket, s magát az iskolát is érdeklődve, újdonságként szemlélte a régebben ott érettségizett apuka is.

Környezetünk, világunk változik. Gyorsan változik. S a legközelebbi helyeket sem ismerjük élőhelyünk körül. Mert csak átrobogunk rajtuk, vagy eszünkbe sem jut, hogy akár be is lehetne látogatni. Ezért is jók a szülős-családos programok.

Kedves Mátra Manó családtagok!
Remélem, jól érezték magukat, s máskor is velünk tartanak.

Tóthné Kelemen Mária
Óvónő, óvodai környezeti nevelő