Beszámolók

2010. június 09.

Õsszel addig vártunk a közös nagy túrázással, míg végül elmaradt. De majd tavasszal! – gondoltuk akkor. Időben ki is tűztük a napot, mind a 6 csoport egyeztetett, a Kékes TE tagjai szokás szerint ugrásra készen álltak… és akkor jöttek a felhők. Zápor, zivatar, égszakadás, földindulás – s mindez szó szerint. Hetek teltek el, mégsem volt egy nap, amikor alkalmas lett volna a terep, hogy útnak induljunk ennyi kisgyerekkel.

Próbáltunk újabb, s újabb napokat kijelölni. De ki gondolná, hogy tanév vége felé mennyi dolga, mennyi programja van egy óvodásnak! A hátra lévő négy hétben nem volt már egy hétköznap, amikor mind a 6 csoport, s az összes óvónéni egyszerre egy helyen tudott volna lenni. Nem hogy túrázni!
Nem baj, akkor menjünk csoportonként! – született meg az újabb gondolat. Minden csoport csak talál már magának egy napot, amikor végig tudja járni a kitűzött ösvényt!
Igen. Nap lett is volna: hétfő és kedd és szerda… de mindegyik esős, saras hétfő és kedd és szerda volt. A híradókban szörnyűségeket mutogattak. A fél ország úszott az árvízben, belvízben, s mi nagyon örültünk, hogy ennyi a legnagyobb problémánk, nevezetesen, hogy nem tudunk túrázni. Viszont volt ivóvizünk, nem úszott az ágyunk, s attól eltekintve, hogy az esőköpenyek és az esernyők állandó kellékké váltak, a megszokott módon éltük az életünket. Kis gumicsizmában óvodába járni, tócsákat taposni, esernyőt pörgetni a fej fölött meg minden gyerek szeret.
Zöldikéinkkel mégsem adtuk fel; kis-középsőseinkkel alig vártuk már, hogy kiszabaduljunk az „egérlyukacskánkból”. Állandóan az időjárás-jelentést figyeltük, beszéltük, próbáltunk találni egy alkalmat, ami legalább félig-meddig alkalmas ovis túrára. A gyerekekkel közösen olyanok voltunk már, mint a meteorológiai intézet kihelyezett tagozata.
Végre, júniusban találtunk egy napot, ami kellemes időjárást, s már eléggé felszáradt talajt ígért.

A Zöld csoport Gyalogkakukk Túrája

2010. június 9-én indultunk útnak, Mátraháza és Sástó között túráztunk. Mivel 20 kisgyerek jött aznap óvodába, így csak két felnőtt turistát hívtam segítségül. Keresztesi Józsefné, Zsuzsa néni, és Rajki Sándor bácsi kísért bennünket. A menetrendszerinti járaton utaztunk Mátraházára, s mivel eléggé korán volt, s csak mi voltunk ott még mozgásban, elfoglaltuk a még ki nem nyitó büfé teraszát, s megreggeliztünk. Túránkat a sárga háromszög jelzésen kezdtük. Kitértünk a szánkópályára is, ahol futós, fogós játékot játszottunk volna terveink szerint, de a gyerekeknek hónaljig érő füvet és csalánt látva – nem beszélve az óriási harmatról – módosítottuk az elképzelést.

Jelzéstől jelzésig figyelmesen haladtunk az ösvényünkön, a vastag fák törzséhez bújva, ölelve megpróbáltuk megérezni erejüket. Az út mellett megfigyeltük a nagy hangyabolyt, az odvas fatörzseket, a még nyíló lágyszárúakat és mindig szóltunk Sanyi bácsinak, ha szemetet láttunk. Megtartottuk a futóversenyt is még az elágazást jelző oszlop előtt, játszottunk számolósat, majd csapatunk kettévált. Az edzettebbek a Bükkfa-kút felé kanyarodtak, s hosszabb út megtétele után jutottak a Farkas-kúthoz. A gyengébb lábúak, fáradékonyabbak egyenesen a sárga kereszt jelzésen tartottak ugyan oda. Az utóbbi útvonal ösvénye annyira volt sáros, hogy mindig találtunk egy talpalatnyi száraz helyet, átjárót az ingoványok kikerülésére. A hosszabb útvonalasok nem voltak ilyen jó helyzetben. A Görgő-bikk oldalánál lévő laposabb részekről nem folyt le a csapadék –sőt, összegyűlt –, s alaposan átázott a föld.
A legsüppedősebb részeket nagy kerülőkkel, messze az ösvénytől az erdőben haladva lehetett csak kikerülni, de jobbára a haladás dagonya-túra lett. Itt bizony elkelt a bátorító férfi segítség, a határozottság.
A Farkas-kúthoz az akadályok ellenére is csak kis időkülönbséggel érkeztek a hosszabb távosok, s egészen felismerhető formában, még a cipők is látszottak…
A feszültséget gyors elemózsiázással oldottuk – ha tele a has, mindjárt kerekebb a világ –, majd együtt folytattuk utunkat a sástói rétre. Az erdőgazdasági úton néhol komoly vízátfolyások voltak, de mivel itt köves, s kemény a talaj, élvezettel lépkedtünk direkt bele.
A réten figyelmes keresgélés után találtunk pár négyzetméternyi helyet, ami viszonylag száraznak volt mondható, itt játszottunk mókus eleséggyűjtő játékot, majd a buszmegálló felé indultunk.
Sikerült elérni, hogy a buszon mindenki ébren utazzon, így viszonylag elfogadható módon tettük meg a buszpályaudvar és az óvoda közötti távolságot a városban, ami hazafelé mindig a legproblémásabb szakasz. Elbúcsúztunk Sándor bácsitól, Zsuzsa néni még segített az oviba jutni is.
Az óvodába lábujjhegyen lopóztunk, mivel a többi gyerek aludt, csendben megebédeltünk, majd némi ágálás után, hogy mért is kell lefeküdni, mindenki gyorsan elaludt.
Többségüket a szülők érkezésekor ébresztettük; ennyit a „minek is kell lefeküdni, mi már nagyok vagyunk” vélekedésről.

Igaz, kicsit maszatosan, de élményekkel telve sorolták hozzátartozóiknak a nap történéseit, mi pedig örültünk az örömüknek. Annak is, hogy az anyukák nyugodtan fogadták a látványunkat.

Elégedettek voltunk, mert mégiscsak megcsináltunk.
Több hetes eső, sár és minden ellenére mégiscsak Gyalogkakukk túráztunk!

Tóthné Kelemen Mária