Élménybeszámolók - lista

2008. augusztus 20.

Véget ért az idei Szent István-vándorlás.

Eszterrel kora reggel indultunk hollóházai szállásunkról Füzérre, hogy ott csatlakozzunk az utolsó szakasz résztvevőihez.
A bélyegzőhelyen találkoztunk velük, s egy kis rákészülődés után neki is indultunk hosszú utuk utolsó kapaszkodójának, amely a Nagy-Milicre vezetett fel. Útközben páran felszaladtunk a Várhoz, hogy a panorámából is erőt merítsünk. A korai időpont ellenére már volt ott mozgás, egyéb turistákkal, egész családokkal találkoztunk a lépcsőkön.
Érződött, hogy ünnep van.
Szép, öreg bükkösben kapaszkodtunk egyre feljebb, s minél feljebb értünk, annál meredekebb lett az ösvény. Lihegve, de szinte megállás nélkül, a győztesek magabiztosságával haladt a Csapat s mi - akik ma kíséretüknek szegődtünk - sem akartunk lemaradni. A gerincen ünneplőbe öltözött határkövek fogadtak, az új festék letakarta a szétválasztásra utaló M, illetve S betűt, s békésen poroszkáltunk az általuk szegélyezett úton a csúcsig.
A Milic csúcsán az országzászló helyét őrző kőoszlop viszont még most is viseli az indulatok nyomait. A lemázolt jelképek és a másikat sértő üzenetek a történelemkönyvünk egy hiteles fejezete, amely ma már keveseket érint meg…
A hét bátor ember, akik a nyár derekán, negyvenegy nap alatt végigküzdték magukat hazánk nyugati és a keleti határa közötti bár szép, de ugyancsak rögös úton, itt feledte minden kínját, csak az öröm csillogott szemeikből. S velük örültünk mi is, köztünk azzal a fiatal holland párral, akik amint Füzéren meghallották, hogy mi történik itt, habozás nélkül csatlakoztak!
Lefelé már örömtúra volt, még egy bodóréti sztapacskázás is belefért.
A hosszú vándorlás Hollóházán, a Kéktúra emlékművénél – amit kevéssel előttünk valaki egy lestrapált túracipővel „koszorúzott meg” - ért véget (illetve a helyi Polgármester vendégeiként elfogyasztott búcsúpohárral, a közeli büfében).
Remélem, hogy jövőre is találkozunk e szép úton, s mások is meghallják Hagyó Miklós hívását:
„Gyere velem, Magyarország!”
mervalaci