Élménybeszámolók - lista

2008. január 12.

A túra gyülekezési időpontja 7.20-ra volt tervezve, lelkes túratársaim azonban a 6.20-as gyülekezőt rögzítették, és 6.23-kor ébresztettek, hollétem felől érdeklődve. Hirtelen pánikba estem, nem lehet, hogy már az első túrámról elkéssek. Próbáltam emlékképeim között kutatni, képzeletben megnyitom az „ímélen” szétküldött plakátot, átfutom az adatokat, válaszomat eme pillanatképek lefutása után biztosan állítom, 7.20 a találkozó. Örömmel töltött el, hogy vannak túratársak, akik a korai kelés ellenére is eljöttek volna!

8.45-kor landoltunk Parádfürdőn, rövid bemutatkozás, útvonal ismertetés legalább az első megállóig (Kanázsvár). A sárga kereszten elindultunk, sietve, hogy a település zajait mihamarabb magunk mögött hagyjuk és megnyugtatva túratársaimat, hogy nem fogok szaladni. A Peres utca végén megtörtént a szerelvényigazításnak nevezett 3 másodperces megálló, ahol szembesülhettünk első emelkedőnkkel. Az út ki volt taposva, a nap végén megállapíthattuk, hogy csak itt. Kedves kis part, a jelzésfestőknek sem lehetett könnyű.

Röpke bemelegítőnk után elbúcsúztunk Parádfürdő utcáitól és a Bükk-völgyi-víztároló mentén vidáman, csúszkálva, fotózgatva haladtunk Mátraderecske felé, észre sem véve a vizet, talán a nádtól, vagy a jégtől? Igazi ok inkább csak az, hogy mindenki próbált két lábon araszolni a jégen.

Hamarosan feltűnt előttünk Mátraderecske határa, az 1912-ben létesített téglagyár füstölgő kéménye, balra pedig a távolról szürkécske Bodony apró házai és első állomásunk Baláta-hegyen (263 m) magasló tornya. Monumentalitása egyre érzékelhetőbb. Mátraderecske előtt újból jégpáncélon kellett felkapaszkodnunk, itt egy-két emberkének eszébe jutott a múlt héten megrendelt hágóvas, nem sejtették szükségességét eme kis túrán. Itt a jelzést elhagyva toronyiránt nekivágtunk Kanázsvárnak. A látvány vonzotta az embereket, így külön örömet okozott a turistaút levágása. Az illegális fakitermelők (?) „áldott” tevékenységének köszönhetően hol derékmagasságban eltört, olykor fűrészelt fák közötti csapáson értük el az egypályás vasúti sínt. Átkeltünk a Kál-Kápolnát-Kisterenyével összekötő vasútvonalon, melyen 2007.március 3-án közlekedett utoljára személyszállító vonat (Bz). Itt már közvetlenül a siroki vár előretolt bástyájaként is emlegetett Kanázsvár alatt voltunk. A sárga várrom jelzést megpillantva, szemezgetve a meredek hegyoldallal, támadásszerűen elindultunk néha kilátástalannak tűnő csúcsmászásunknak… És felértünk! A rom a leírások szerint három oldalról megközelíthetetlenül meredek sziklaszirten áll. Tényleg meredek volt. Mindenki elfoglalta talpalatnyi helyét és 11.30-kor előkerültek hátizsákjainkból a tízóraink. Péntek délután hirtelen ötlettől vezérelve, kedveskedni szerettem volna túratársaimnak. Nem számítottam a túrázók ilyen nagy számú jelenlétére, ezért csak 16 palacsintát sütöttem, amit a megfáradt, mosolygós „kérekénis” bakancsosok között szétoszthattam. Aki legközelebb is velünk tart, számíthat eme jó szokásunkra. A Kanázsvár mai 15 méteres magasságú tornyát őrtoronyként említik. A várból széttekintve délre a Nagy-kő kopár szirtje áll, ahova a Parádi-Tarna előtti kis ösvényen lehet feljutni, keletre a Valéria-hegy tölti be a panorámát. Begyűjtöttük a Várak a Mátrában jelvényszerző túramozgalom első közösen érintett pontját, majd kalandos lejutásunk után, a 84-es számú vasútvonalon leereszkedtünk Recskre, ahol a kerékpárokkal általában körbebástyázott helyi nevezetességet feltérképezve elfogyasztottuk fennkölt ebédünket.

Röpke ebédszünetünk után négyen elbúcsúztak a csapattól.

Újra nekivágtunk jeges kalandtúránknak. A kék kereszten folytattuk utunkat a Nemzeti Emlékparkig. Útközben ejtettünk néhány szót az Emlékparkról, 1950-1953 között itt szenvedett 1300 emberről, embertelen megpróbáltatásukról. Borzongással tudok gondolni az akkori időre; nekem történelem, a nagyszüleimnek valóság. Heten betértek a barakkokban felállított priccseket, iratokat megnézni, elszörnyülködni. A belépőként kapott képeslapon látható a komor tábor eredeti kapuja, az őrtoronnyal.

Az Emlékparkot balra elhagyva, a piros kereszten úttörőként ösvényt tapostunk a szűz hóban, nagy lármát csapva a jeges hó felbontásával. Az erdészházból átalakított Várbükki turistaháznál megcsodáltuk a Várak a Mátrában majd egyszer következő Oroszlánvár (604 m) állomását. A fáradtságtól vagy a sötétedéstől félve gyorsan hátat is fordítottunk e hatalmas állomásunknak, és rátértünk a piros sáv jelzésre. Aggódó kérdések sorozata jött: melyik buszt fogjuk elérni? Közben utolértek minket az emlékpark látogatók, és újra együtt zörögtünk a jégen. A sávon haladva érdekes jelzéseket láthattunk. Parádfürdői végállomásunk elérését már csak egy kidőlt tölgyfa próbálta akadályozni.

Negyven perccel a buszindulás előtt elértük végállomásunkat, azt a bizonyos helyi nevezetességet, ahol fáradt mosolyú, mindig jókedélyű túratársaimmal egy meleg italt elfogyaszthattunk.

A túrán 28-an indultunk és a 19 km-t 24-en teljesítettük is. A Kékes Turista Egyesület tagjai közül 17-en vágtak neki a kevésbé ismert Mátra keleti részének. Köszönöm, hogy eljöttetek és megtiszteltétek jelenlétetekkel Zolit és engem és külön köszönet azoknak, akik először jöttek velünk túrázni!

Györgyi