Élménybeszámolók - lista

3,6 km-ből hogy lehet 80 km-t csinálni? Nekünk Verával sikerült. Péntek reggel régi terv szerint még úgy volt, hogy másnap 3,6 km-t teszünk meg a Föld folyékony felszínén, Gárdony és Velence között. De közbefújt a szél, és elhalasztották az átúszást. Akkor legyen a Corvin a hétvégi pihenésünk. Egy túra, amiről eddig csak jót hallottam, és az utóbbi két évben mindig ütközött a Velencei-tó átúszással. (Régebbre meg nem nyúlik a túrázós időszámításom…) Verát se kellett sokáig rábeszélni e hirtelen tervmódosításra. Vera révén autóval mentünk Gyöngyösről Erdőkertesre, egyik ismerőse ajánlotta fel neki a lehetőséget, még a hét elején. Akkor nem élt a lehetőséggel az úszásra hivatkozva, de a programváltozás miatt újra felvette vele a kapcsolatot.

Viszonylag későn, fél hét után indultunk el Gyöngyösről, bízva abban, hogy még a nevezési idő vége (7:45) előtt oda tudunk érni. Már Erdőkertesen jártunk, mikor is egy ismerős fickót véltem felfedezni egy megelőzött robogón ülve. Az ecsédi T. Attila igyekezett oda, ahova mi is. De vajon mit keres ő itt ilyenkor? - tűnődtem el. Neki már rég árkon-bokron túl kellene lennie. Nem értettem, miért nem indult korábban. Integettem azért neki a kocsiablakból, és örültem, hogy megismert ő is.

A rajthelyre érve DieM Danira találtam, aki épp indult, de még pár szót váltott Attilával is, aki egészen az óvodaajtóig robogott, így előttünk ért oda. Igen, a túra főhadiszállása az óvoda épületében volt, ahol is VadMalac és Gethe ismerősökhöz, a rendezői gárda tagjaihoz volt szerencsém.

Corvin János (1473-1504) Mátyás király és egy bécsi polgárlány (Edelpeck Borbála) fiaként született. És mi halálának 500. évfordulóján neveztünk a róla elnevezett teljesítménytúrán.

Az utolsók között indultunk a hosszútávon, Attila is csatlakozott hozzánk. Tarkállottak a mezők, a sok színes virág kellette magát az apró zümmögőknek, a beporzóknak, hogy sose szakadjon meg a világ örök körforgása. A hajnali friss idő lassan nagyon melegbe fordult. A nyárnak ezernyi illata kavargott a levegőben mindenfelé, amerre mentünk, és virágok színesítették utunkat.

A Nagy-erdei ellenőrző pont után, nem messze Váckisújfalu után elértünk egy nagyon szép halastóhoz. Egy csónakot találtunk a parthoz kikötve. Attila, majd Vera is bemászott, egy-egy fotó erejéig. A tó fás partján horgászok mellett mentünk el, felverve a száraz út porát.

Virágos volt az út Püspökszilágy felé, ameddig elláttunk virágok pompáztak az út szélein, főként katángkóró (Cichorium intybus) virágzott kékben. (Mezei katángnak is hívják e gyomnövényt, ezzel otthon a kertben is küzdök... Fűnyírás után ez nő meg leghamarabb, és jó magasra tör. A katáng az őse a cikóriának, minek gyökeréből pótkávét készítenek, zsenge leveleit pedig salátaként fogyasztják.) A kék mellett olykor sárga virágokat is láttunk, és kevés piros pipacsot is.

Püspökszilágyon túratársaimat lefotóztam a névtáblánál, majd a templom tornya felé indultunk. Elmentünk egy zöld híd mellett, aminek a korlátján tábla volt. Nem hagyott ez a dolog nyugodni, meg kellett nézni, mit írnak… Képviselők hídja épült 1997 évben - olvastam. Rajta volt még a képviselőtestület névsora is, amit tartalmi érdektelenség miatt nem betűztem véges végig. Nekem ez a híd már messziről gyanús volt, hiszen a híd korlátján virágosládák voltak. Nincs bajom a falusi emberekkel, hiszen magam is falun tengetem napjaimat, de az ilyesmiket olyan falusi dolognak tartom… A templom előtt érdekes szobrocskát találtam üvegkalitkában, találgattam, vajon mi lehet. Maga a pápa kicsiben, vagy csak egy püspök? Rejtélymegoldó feliratot sehol se találtam, de nem is kerestem sokáig, menni kellett a többiek után.

Igazolás után elhagytuk a települést Penc felé, és meg sem álltunk egy katonai őrbódéig.A bólya felhúzva lövészetet jelent - állt egy táblán. A tábla olvasva meg semmit se jelent, hiszen a bólyát nem lehet felhúzni. Mert nem létezik olyan szó, hogy bólya. Viszont létezik olyan, hogy bója, amit már fel lehet húzni... Na jó, na jó, a honvédeknek a hazát és nem az anyanyelvet kell megvédeniük. Kedves hallgatóim! Ezzel zárjuk is az Édes anyanyelvünk műsorát…

Vera szalutálva beállt a felhúzott bója mellé, Attila meg bentről kinézett a kis őrház ablakrésén. Én meg csak egy gombot nyomogattam egy kis gépen. Azután megtaláltuk a fehér zászlót, ami ott volt a bódé mellett a fűbe rejtve. Most már megadhattuk volna magunkat, de mégse vittük el a zászlót, úgy gondoltuk nem adjuk fel...

Távolabb a Naszály látványa tárult elénk, és e látvány sokáig kísért minket, miközben a Nap nevű csillag kíméletlenül küldte felénk fényes sugarait. Egy sűrűn benőtt emelkedőn járva megláttuk a geodéziai tornyot, a következő igazoló pontot. Felértünk a toronyhoz, igazoltattunk. A pontőröknél hármunknak már csak két csokis nápolyi maradt. Lemondtam a részemről, gondolván, hogy ezen már igazán ne verekedjünk össze...
- Felkúszunk? - kérdezte Attila, s én tudtam, hogy minden kétséget kizárva a toronyra gondol. Hát felkúsztunk, pedig nem volt kötelező feladat. És fent jó volt lenni. Nézelődtünk és fényképeztünk. Miután lekúsztunk, hamarosan beértünk lakott területre értünk.

Pencet nem tudom felejteni. Milyen szép volt az a lány a kocsmapult mögött! Bár semmit nem fogyasztottam, mégis kedves volt hozzám, amikor megkértem, hogy töltsön nekem vizet. Haj, lennék érte füstös kocsmák tölteléke!

Olyan meleg volt, hogy Attilával többször az útba eső kutak alá tartottuk fejeinket. Mónika pihenőnél nem találtunk pihenő Mónikát, csak egy pontőrt. Mi ugyan nem Mónikák vagyunk, de egy kicsit pihentünk, főként ittunk.

Búzatáblák közül magasodott ki egy hegy a Csővár romjaival. Megmásztuk a hegyet, a vár tövében ismét újabb igazoláshoz jutottunk. Majd körbenéztünk, a vár fokára hágtunk, miközben az jutott eszembe, hogy a vár fokán hágni se lehet semmi... Letekintve alant elterült Csővár község, s mögötte egy kis tó kéklett. Búcsút intve a várnak (Cső, vár!) egy izgalmas gerincút után a Vas-hegy meredek oldalán ereszkedtünk le.

Nézsa bugyirózsaszín kastélya mellett megleltük a következő pontot. A kastélyt elhagyva a templom mellett továbbmenve egy kocsmánál megpihentünk. Vera itt több elhaladó túrázónak próbálta beadni, hogy a kocsmában van a pont. Aztán segítettünk neki emlékezni egy szép színű kastély melletti megállónkra, ahol neki is pecsételtek nem sokkal korábban...

Rövid pihenőnk után folytattuk utunkat Nógrádsápra. A település kis kápolnája igencsak elnyerte tetszésemet. Kőfallal körbekerített, szemből delta alakú, csinos tornyocskájú építmény. Örülök, hogy a túrát erre kanyarították, s hogy a pont is pont itt volt, mert így pihenés közben alkalom nyílt megfigyelni a kápolnát.

Igazolás után a településre értünk, az első házak egyikénél két komondor próbált ránk ijeszteni, ami biztos sikerült is volna, ha nem lettek volna egy drótkerítés mögött. Egy kis harangláb oldalán napórát láttunk, s megállapítottuk, hogy jól jár a Nap. Nem tudom miért, de szeretem a napórákat. Ezt is lefotóztam.

A falut elhagyva művelt területek között folytattuk e határnéző túránkat. Balkézre napraforgó, jobbunkra gabonatábla.

Nemsokára egy első látásra újgazdagék vityillójára emlékeztető épületet találtunk, kovácsoltvas kapuval. A leírásból azonban kiderült, hogy ez a felújított Patay-kastély Acsaújlakon.

Rövidesen beértünk Acsára, ahol is egy gólyamama próbálta rávenni az idei termést, hogy kövessék a fészekből őt a közeli ház tetejére. Hát igen, ezek az első szárnypróbálgatások szépségei. Aztán találtam még majdnem cifra palotát is. Azért csak majdnem, mert cifrának cifra volt, de nem palota, csupán egy parasztház találtatott ilyennek az utca jobb oldalán.

Elnézve egész nap a búzatáblákat, arra gondoltam, milyen jó is lenne egyszer átvágni egyen. És tessék! Kívánságom teljesült este fél hét után pár perccel. Búzatáblába vágott szűk folyosóba vezettek a szalagjelzések. Hát ezt élveztük, búzatáblában még sosem túráztunk. Már ezért megérte eljönni!

Egy óra múlva erdőben láttam olyat, hogy újra elő kellett venni a fotómasinát. Hiszen itt számháborúztak a fák! A fákra számokat festettek. Jaj, de kis buták ezek a fák! Elcsenték a játék örömét a gyerekektől, s ők is számokat festettek magukra, s gondolták, hogy majd ők is elbújnak az erdőben egymás számait kiáltva. Csak azt hagyták figyelmen kívül, hogy ők az erdő...

Hatalmas fedett pihenőhelyek várták itt az erdőből kijövőket. Egy dombra másztunk fel, majd egy tökföld szélén haladtunk. No, ilyen még nem volt ma a veteménynéző túránkon...

Pár perc múlva elértünk a Csonkás-nyeregbe, az újabb ellenőrző ponthoz. Már ott kiszúrtuk a hatalmas kazlat. Szerencsére utunk afelé folytatódott. Mire Verával odaértünk, Attila már fel volt mászva a tetejére. Úgy pózolt ott, mint egy kazalkirály. Mondta, hogy oké, hogy felmászott, de hogy jön le… Mivel volt a kazal mellett egy kisebb halom, poénból mondtam neki, ugorjon abba bele. Hát nem komolyan vette! Volt még egy pótkocsi is a kazal mögött, abban is szalma volt. Mondta, hogy ő beleugrik, én meg rögzítsem mozgóképként az eseményt. Felvetettem, hogy nem biztos, hogy erőltetni kéne az ilyen úton való földre szállást, de erőlködésem hasztalannak bizonyult. Most van egy ilyen filmem: Egy őrült öngyilkosjelölt egy bazi nagy kazalról leveti magát egy pótkocsi platójára. Érkezés után elesik, a pótkocsi teljesen elrejti őt, nem lehet tudni, mi történik. Néhány másodpercnyi hatásszünet után előbukkan egy fej a pótkocsiból, majd öngyilkosjelöltünk két lábra áll. Fokozza a film horrorát, hogy a felvételen nem látszik, hogy a pótkocsiban is szalma van.

Később egy napraforgótábla mellett találtunk egy henger alakú szalmabálát. Attila előállt azzal, hogy ugorjak fel a tetejére, s majd lefotóz. Belementem. Igazából a mutatvány kivitelezése számomra fejben sem volt meg. Nem is sikerült. De olyan szerencsétlenül rugaszkodtam el a bálamászáshoz, hogy azonmód begörcsölt a vádlim, és rövid ideig tartó fetrengést rögtönöztem túratársaim előtt. Sikerült azért összeszednem magamat, bár a görcs helye még napokig kellemetlen érzést okozott. Összességében ez volt eddigi legnagyobb túrabalesetem. És ráadásul ezt is a saját hülyeségemnek köszönhetem… Attila megmutatta, hogy is kellett volna, maradt az, hogy ismét én fotóztam őt.

Műúton haladtunk Galgamácsa felé, ahol nagyon megörültem egy közúti táblának: Piros keretű háromszögben egy nagy felkiáltójel, alatta ÚTFELFAGYÁS felirat. Ilyen tábláknak júliusban nagyon tudok örülni.

Galgamácsán a templomnál, az ellenőrző ponton beiktattuk az utolsó hosszabb pihenőt, evéssel-ivással. 60 km volt már mögöttünk, fáradtnak, és a hátralévő részhez kedvetlennek is éreztem már magamat. Biztos az egész napos nagy meleg tette, amit nem kedvelek, inkább olyan időben szeretek túrázni, mint amilyen a Kinizsin volt, kicsit esős, kicsit szeles, de pólóban járható. Ilyen melegben én legszívesebben elbújok, s nem is jövök elő, csak ha muszáj. Besötétedett, lámpa és pulóver kellett már. A meleget innentől már nem lehetett kifogásnak-nyafogásnak előhozni.

Az út hátralévő szakaszáról sokat nem tudok mondani. Hagytam magamat vezetni. Attila persze előre ment, pont, mikor a legjobban kellett volna a tapasztalata, hiszen negyedjére indult ezen a túrán. El is tévedtünk egy helyen többedmagunkkal. De valahogy kijutottunk a megadott útra. A Kéri-hegyen nem vártunk pontot, hanem valami felírandó kódot (volt egy kiírás a rajtban, hogy ezt a kódot írjuk a Kéri-hegy rovatba), erre mégis élő pontra akadtunk ott. Azt mondták, hogy volt kód is visszább. Hát nem mentünk egy métert se vissza. Már nem próbáltam ezt akkor és ott megérteni, hogy akkor kell-e kód, vagy sem.

Az út további része nekem a Szaharát idézte, hol még sosem jártam. Végtelen homokba süppedések jellemezték olykor az utat, csak a környező növényzet felsejlő alakzatai rontották le a homoksivatag-érzést. De én azért elképzeltem, hogy sivatagi teve vagyok éjjel a karavánúton, hátamon a hátizsák, mint egy szökésben és álruhában lévő olajsejk (aki maga se tudja, mi elől is folyik a megszökése), ki hozzácsapódott egy tevekaravánhoz, hogy ne keltsen egyedül egy tevén feltűnést. Patáim a forró homokba süppedtek, szerencsére nem messze már az oázis, ahol szomjamat kedvemre olthatom. Így hát szaharai teveként lépkedtem tovább, nem gondolkodva el azon, hogy vajon meg vagyok-e örülve, de teljesen.

Margita alján az utolsó ponton fáklyalángnál ismerős pontőröket találtam: VadMalac és Gethe kényeztette a fáradt túrázókat. Rövid csüccsenés, iszogatás, töltekezés következett. Attila itt bevárt minket, de vagy félórás előnye volt már. Persze indulás után ismét előre ment, mi meg Verával már nem siettünk. Inkább felvettük Jávor Zoli sporttárs tempóját, és rábíztuk magunkat vezetésére. Így nem kellett Erdőkertesen se keresgélnünk a célhelyet, és 2:10-re be is értünk. Ahol is kézbe vehettük a rendezői gratulációt, valamint Rékától (aki változatlanul kedves színfoltja a honi teljesítménytúrázásnak) az oklevelet és a jelvényt. Találkoztam néhány ismerőssel is: Pygmeával, NagyonDinnyével, és Csokitakarokkal. Volt külön vegetáriánus kaja is, egy keveset ettem belőle, nem mertem elsőre többet kérni, mert ismerem a válogatós fajtámat... No, de ne menjünk most el a gasztronómiai élvezetek irányába.

Mindenki elaludt szinte. Gethét és Verát is ébresztettem mikor mennünk kellett. Hárman mentünk el Gödöllőre korai autóbuszjáratokon utazva. Gödöllőn sokat kellett várni a Gyöngyösi buszra. Majd elaludtunk a váróteremben. De egyszer csak elérkezett az indulás ideje. Felszálltunk a buszra, mondtam a sofőrnek, hogy veszek Gyöngyösig jegyet, de dobjon már ki a rédei elágazónál. Addig matatott a jegygépen, amíg talált rajta hivatalos megállót Nagyrédei elágazó névvel. Úgyhogy nagyon örültem, nem kellett még Gyöngyösön is buszra várnom. Leszálltam az elágazóban, ahonnan még egy rövid 15 perces levezető túrát tettem meg olyan 30 perc alatt, de nem számított más, csak hogy végre hazaértem.