Élménybeszámolók - lista

2024. március 02.

Idén megint sikerült Katihoz és Petihez csatlakoznom a Galyatető – Pisztrángos-tó szakasz bejárására, s ez megint jó döntésnek bizonyult.

A buszmegben Szilvivel vártuk a csapatot, de csak a túravezetők jöttek. A többi csapatból is csak Zitával találkoztunk, aki egy későbbi busszal készült Mátraházára. Bár tudtam, hogy ma sokan vagyunk a hegyen, a szomorkás időben kicsit mégis a magunkra maradás érzése vett rajtam erőt.

Galyatetőn, a buszról leszállva mindent magunkra szedtünk, hogy a szemerkélő esőnek megfeleljünk. Az idén már a harmadik túrára indultam innen: a Vártúra ragyogó napsütésben, a Kodály bár helyenként vastag jégfoltokkal, de már a tavasz ígéretével, a mostani viszont a szó szerinti kilátástalansággal indult. De csak menni kellett pár percet, s most is belerázódtam a feladatba: megtisztítani az útvonalat a jövő szombati teljesítménytúrázók előtt (ez a mi dolgunk, s amint lassan rájöttem, ez nem is volt kevés)!

A parkoló szélén rengeteg a szemét, de leintettem a társaimat: a jövő szombaton majd összeszedem, nehogy már innen cígeljük egészen Parádsasvárig! Idáig már nem jut el a „Tiszta Mátra”, pedig ahol megállnak az autók, ott mindig marad valami utánuk… Vajon nem lehetne-e terjeszteni a „jó gyakorlatot”, ha már mi öregek is vagyunk a hajlongáshoz? A jövő szombaton Eszterrel Galyatetőn a Turista centrum udvarán várjuk a 40 km-es távon indulókat, ahol most csak az átázott padok szomorkodtak. Megpróbáltam megmozdítani az egyiket: hát ezeket nehéz lesz az eresz alá becibálni, de ha akkor is ilyen vacak időnk lesz, szétáznak a pogácsák… (Pár éve még odabent az étteremben volt az igazolópont, de aztán kiszorultunk a szabad ég alá.)

Aztán lassan a munka és a szembejövők elvonták a figyelmemet a körülményekről, mert az erdei munkások, az autósok és talán a gyalogturisták által is otthagyott hulladékoktól egyre nehezedtek a zsákjaink (a legbosszantóbb leletek – bár láttunk mi már különbet is! – ma a hűtőfolyadék üres flakonjai voltak a Rudolf-tanyai elágazóban). Néhány helyen kidőlt fák karvastagságú ágait kellett lefűrészelni, s Peti az úton lévő minden gallyért lehajolt; később aztán mi is megláttuk bennük a veszélyt, mikor párszor megtapasztaltuk, hogy ezekre a vizes fadarabokra lépve hogyan megy ki alólunk a lábunk. Elhagyva az OKT nyomvonalát a szemét jócskán meggyérült: aki Parádsasvárról ezen kapaszkodik fel, vagy ezen a lejtőn próbál lejutni, aligha tartozik a szemetelők közé! Itt jöttünk rá az aránylag nagy forgalom okára, hogy Sasváron ma teljesítménytúra van! (Reméljük az útjelzést helyettesítő piros-fehér szalagokat összeszedik a szervezők, s nem fogják ezek a mieinket megzavarni!) A terep a völgy aljához közeledve egyre sarasabb lett, s akkorra a szemerkélő eső és a vízmosások átgázolása következtében a cipőink is beáztak.

Parádsasváron volt módunk a szeméttől megszabadulni, s kicsit felmérni a Rákóczi túra indítópontját, s most már a helyszínen keresgélni a Duma Színház legújabb fellépő helyét, a Garázs-Sasvárt. A helyszíni szemle felemás eredményt hozott; a Duma mellett sikerült elmenni, az indítópont viszont tűrhető állapotban van, bár a jelzés azért újrafestésre érett, de még olvasható.

Itt döbbentem rá a túra nem hétköznapi jellegére: három óra alatt öt kilométert haladtunk, s hátra volt még tizenhárom; Szilvi, aki erre még nem járt, ettől még keservesebben vonszolta magát: hogyan fogunk sötétedés előtt a Vörösmarty turistaházhoz elérni???
Innen viszont - a már megszokott sarat leszámítva - látványosan megjavultak a körülmények. Szemét alig, bedőlt fa összesen egy, a gallyak levágásával azt is könnyen kezeltük, tehát csak menni kellett. Sőt egy kis időre a Nap is kisütött (viszont amikorra lecibáltuk a fölösleges göncöt magunkról, már megint esett…). Parádóhután a csodában bízva felmentem az egykori kocsma teraszára, ahol pontőrként oly sok jó találkozásunk volt a kipirult túrázókkal, de a kocsma még mindig csendes, sőt még mindig zárva. (Ezek szerint nem tudtuk megmenteni az intézményt, hiába vittünk oda - évente egyszer – oly sok jó kuncsaftot…)

A Csevicénél megmosakodtunk és meg is ebédeltünk, aztán nekivágtunk az alattomosan emelkedő P+-nek. Lassacskán elértük a Pisztrángos-tavi pontot, ahol nagy szemétrakás, a tűzrakó helyen pedig bár sok, de átázott tűzifa várja a vándorokat (a házban viszont a két kartondoboz talán gyújtóst rejteget!).

Lassan emelgetve fáradt lábainkat sötétedésre értük el a Vörösmartyt, ahol Kati szép tiszta kocsival várt, mert Ő Sasváron elengedett minket (vagy mi Őt?), hogy bejárja húsvéti tojáskereső útvonalát, „mert Eszter már nagyon várja a túra adatait”!

Így Gyöngyösön Szilvi elérte a 18:05-ös vonatot, én pedig Gurúz Lacitól átvehettem a kaparót, hogy holnap nekifogjunk Szerencsés Imre kopjafájának a felújításához.

Köszönjük a szervezőknek a lehetőséget, Katinak és Petinek meg a rutinos és alapos túravezetést, jó munka volt!

Pusztamonostor, 2024. március 3.
Merva Laci