Élménybeszámolók - lista

2023. június 06.

Ezen a hétvégén mindkét napra jutott túra, s nem is akármilyen túrák!

Szombaton a Várak a Mátrában túramozgalom idei ötödik túrája vitt fel minket a Kékesre, majd onnan – némi kitérővel - le Markazra. Az eddigi túrák közül már a harmadikat vezette a Kroffinger házaspár, példaszerűen. Többször bejárták az útvonalat, s olyan félreeső helyekre vittek fel minket, ahova igazán kevesen jutnak el.

Nézzük sorban!
Meglepődtem, mennyien jöttünk össze a buszmegállóban; sokkal többen fel sem fértünk volna a kékesi járatra, ahol Alexa (aki persze a héten sem először volt a Mátrában!) vezetésével az ibuszos barátaink foglalták nekünk a helyeket. Amint a jelenléti ívből kiderült, a 17 kékesturista (Alexát ideszámítva!) és a 3 ibuszos társunk mellett kilencen jöttek egyesületen kívüliek, vagyis olyanok, akik remélhetőleg egyszer majd tagtársunkká is válnak.

Kiss Peti emlékhelyéről csípős, szeles időben indultunk. Peti kövénél találtunk egy bekeretezett képösszeállítást a sorstársról, Suhajda Szilárdról. Nem tudom ki hozta ide, de jó helyre tette - áldott legyen az emlékük!

(A „minek mennek oda” kérdésre Márti adott frappáns választ: minket sem lehetne már kitiltani a Mátrából, pedig néha nagyon fáj!)

A kis tiszafa, amit a múltkor megnyírtunk már jobban van, de aki ott jár, vigyen rá egy kis vizet, mert nagyon száraz, köves talajban próbál megélni!
Amint elindultunk, gyorsan lekerültek a kabátok azokról, akik a csúcson mindent magukra kapkodtak, a mozgás legyőzi a hideget. Különösen a szembejövők látványa erősített meg minket, ugyanis akkor ért a Mátra 115 élcsapata a Kékesre. Friss, csudaerős fiúk-lányok jöttek, többnyire felfelé is szaladva. Remélem, harminc év múlva is így hajlanak majd az ízületeik, nem mint most nekem (sokáig nem tudtam kinyújtani a bal térdemet, de a Sas-kőhöz közeledve már egyre kevésbé bicegtem). A természet még buján zöldelt, a virágok, különösen a vadárvácska még a sziklarepedésekből is feltörtek. A sietség a Disznő-kő felé lassan csillapodott, a telefonok szívták magukba az emlékeket.
A Markazi-kapunál összevártuk egymást, s ott mondtam el a rossz hírt, miszerint pár napja a Marhád nyugat csúcsa közelében lódarázs fészket észleltek, vigyázzunk hát. Ezzel sajnos elijesztettem az egyik túratársunkat, aki allergiás a darázscsípésre, s nem is mert feljönni. Mondanom sem kell, hiába kutattam a helyszínt, csak egy harkály-vájta odút találtam, darázsnak semmi nyoma sem volt. De hát, ez ilyen: inkább legyünk óvatosak, még ha nem is (volt eddig) szokásunk…! (Otthon persze felszereltek ellenszerrel, így még nehezebb az „üres” hátizsákom.

A Marhád-csúcsai igazán megérik a kaptató fáradtságát, különösen ilyenkor, tavasszal. A csúcsfotót Feri ott készítette rólunk, remélhetően rövidesen eljut a honlapra is.

Ebédünket a Hármashatár elhagyottnak tűnő erdészházának udvarán, rétjén fogyasztottuk el. Nem itt kezdték, de már el sem tudtam fogadni a sok sütit-csokit, amikkel a lányok minket elhalmoztak. Nagyon jól esett, köszönöm innen is!
Ebéd után kis időre a gyorslábú Andi mellé szegődtem, aki oly figyelmesen fényképezi a természet apró részleteit. Megtudtam, gyakran díjazzák a fotóit, sőt az Élet és Tudományba még én is bejutottam általa, amikor a Tiszta Mátrát illusztrálta egy zsáknyi szemét alatt roskadozó öregemberrel…

Innen a Markazi várhoz egyéni útvonalakon, a turistautakat csak itt-ott érintve jutottunk el, egy re melegebb időben bóklászva a gerincen lefelé. Szép kilátásban bőven volt részünk (a Kékes innen nagy méltósággal emelkedett fölénk), de azért inkább meg-megálltunk, ha körül akartunk nézni, mert a köves lejtőkön minden lépésre figyelni kellett, főleg nekünk, fáradtabbaknak. Zsuzsa esése figyelmeztetés volt - az iszalag-félék is okozhatnak balesetet, ha már nem eléggé fürge a láb egy ugráshoz (hál’istennek másnapra már nem fájt annyira, Jóska szerint). A Markazi várnál sajnos nem várt ránk senki, pedig igazán értékeltem volna egy kis frissítőt - akkorra majdnem elfogyott az a fél liter víz, ami máskor bőven elégnek bizonyult…

A vártól a falu felé a turistaútjelzések megújulni készülnek, friss fehér alapok mutatják most az utat. Reméljük, azokat nem bántják majd azok a romboló kezek, akik a kálvária stációit már annyiszor összetörték, hogy végül le kellett mondani a helyreállításról az egyházközségnek…, Markazon győzött a gonosz???

A kálvárián már inkább csak botorkáltam, csak arra figyelve, hogy el ne essek, de az erdészeti úton már rendesen szaporáztuk a lépést, s így biztonsággal elértük a fél négyes buszt. Az ügyesebbeknek (és szomjasabbaknak) még egy pohár üdítő ital is jutott, s máris vidámabban köszöntük meg Évának és Jóskának a túrát, ami bár nem mindenkinek volt könnyű, de nagyon szép volt, igazán sajnálhatja, aki lemaradt róla!

Újabb három vár kódja és élménye került a tarsolyunkba!
A buszsofőr (pesti!) ugyan megmorogta a zarándokbotomat, de ez már igazán nem rontotta el a kedvemet, amit a szép tavaszi Mátrának, a kedves túratársaknak és a túravezetőknek köszönhetek, köszönhetünk.

Vasárnap délelőtt csak óvatos mozgás volt a program, inkább csak pihengettem az esti túrára. Régen nem így volt, de az már elmúlt, most már abból kell gazdálkodni, ami maradt a lábamban.

Kis Pisti volt a vezetőnk, aki szintén alaposan felkészült a számunkra ismeretlen utakon vezető kilátópont keresésre. Gyerekkora óta kerékpárral, motorral és gyalogosan is járja ezt a tájat, de még előző nap is faggatta tarjáni barátait, hogy mit mondjon nekünk a két falu közötti csodaszép rétekről, dombokról. Nem is fogyott ki a szóból, így szinte alig jutott időnk szomorkodni a borult – különösen Nyugaton vastagon beborult - ég láttán.

Mindössze négyen voltunk a szombati túráról, de amint menet közben kiderült, a többiek sem pihengetéssel töltötték a szabad szombatot – igazi mozgékony társaság gyűlt itt össze.

Pisti először a Patai várhegyre vitt minket. A korlát vasa, amin felhúzódzkoztunk, alaposan átizzadt miattunk, lehet, hogy már rozsdásodik is azóta! Odafönt buja rét fogadott bennünket, ami (egy rövid aszfaltút kivételével) aztán Tarján széléig biztosította az egyébként köves domboldalak puha takarását. Útközben felhagyott kőbányákat, s az azokban összegyűlt vízben életre kelt növényzet, s köztük a csiborok, vízipókok játéka mutatta a természet alkotó energiáit. A Bolya- kilátópontokat a Geregi-erdő északi oldalán öt domb képezi, amelyekre szép sorban felsétáltunk. A domoldalakat magas fű fedte, s rengeteg virág, főleg a nagy foltokban tenyésző legyezőfű díszítette. S a panoráma! Nyugatról, Északról és Keletről a Mátra előhegyei és főgerince ölelt minket körbe, Délről az Alföld tűnt szinte karnyújtásnyira közelinek. Még nem láttam kedvenc csúcsaimat így együtt: az apci Somlyótól, a Nagy Hársas, a Havas, Káva, Muzsla (mellette, hátrébb Szandavár kettős kúpja), a Tót-hegyes, aztán a legnagyobb kedvenc, a Világos-hegy, a Nyesett-vár, kicsit arrébb Galyatető, aztán a Kékes tömbje a Som-bokorral, egészen a Sár-hegyig mind téged néznek, hogy mit keresel a Bolya-tetőn!!
Pisti főleg a közelibbekről, a Kis- és Nagy-Hencről, meg a Mulató-hegyről sztorizott, reggelig hallgathattuk volna, hogy mit élt meg ezeken a szép helyeken.

A domboldal nem sokáig marad ilyen szép, hívta fel figyelmünket a két lényeglátó, Lóri és Tibi. A fű között már erősödnek a cserjék, lassan járhatatlanná válik a most még paradicsomi táj. A gulya, amit alkalmi túratársunk a fiatalabbik Tamás nagyapja még éjjeliőrzött a domb lábánál, már nem járja a mezőt, az istállója elhagyottan roskadozik.
Aki el akarja képzelni, mit láttunk ezen a túrán, nézze meg Tamás képeit, sokat elárulnak a virágos domboldalakról és körülöttük emelkedő Mátra-hegyről!

De méginkább menjetek el Ti is, amíg kitart ez a tavaszi pompa!
Bár két nagy hiányzónk is volt, (az egyik a néha kacéran bújócskázó csillagunk, a Nap, a másik Pista, a Szőrös) ez az új Mátra-kép és főleg új túravezetőnk, Pisti maradandó élményt adott ezen a túrán a résztvevőknek, köszönet érte!

Már kapcsolgatták az utcai lámpákat, ahogy beértünk Tarjánba, eltelt ez a szép nap is. Egy öreg, fájós lábú kuvasz-féle kiballagott a nyitott kapun, végignézett rajtunk, aztán visszaballagott – így nyertünk bebocsájtást a csendes, nyugovóra tért Tarjánba (ahol a szombati nyitott pincék is már zárva voltak), így aztán lassan mi is hazaporoszkáltunk.

Ez volt nekem az elmúlt hét vége, soha rosszabbat!

Pusztamonostor, 2023. június 5.
Merva Laci