Élménybeszámolók - lista

2023. február 18.

Amikor Merva Laci megkért, hogy segítsek a VaM túrák vezetésében, az egyik választásom az óvár-ágasvári túra volt. Nagyon szeretem a környéket, és sok emlék fűz hozzá. Aztán a dátumot meglátva elgondolkoztam: mi vár ott minket a meredek mászásokon február közepén? Hó, sár, jég? Na mindegy, így még érdekesebb lehet.

A túra előtti hétfőn egy kedves ismerősömmel bejártuk az Óvár környékét. A csúcsot korábban csak a bronzkori vár jelölése felől, a sáncon közelítettem meg, ezért a Csóka-kő felől, déli irányból szerettem volna felmenni, a telefonos applikációm jelzett arra ösvényeket. Mivel azonban túratársam ilyen terepen még nem járt, és a csúszós talaj elbizonytalanította, inkább visszaoldalaztunk a zöld kör jelzésre, és a „hagyományos” úton másztuk meg az Óvárat. Na nem mintha arra nem lett volna meredek, ráadásul még sok helyen hó is volt, de társam közben csak belejött a mászásba. A sánc fáin megmaradtak az egykori Mátra 60-50-40... teljesítménytúra M betűi, jó alkalom volt a nosztalgiázásra. Az idő remek volt, gyönyörű kék ég, szikrázó napsütés, az Ágasvár csúcsa is hívogatóan magaslott mellettünk, bár most nem akartunk felmenni rá. Lefelé a középkori sáncon, majd a külső réten keresztül, körben jöttünk le, arra sokkal lankásabb.

Pénteken Lacival abban egyeztünk meg, hogy csak ő megy el a gyöngyösi buszpályaudvarra, én mehetek Jászberényből autóval egyenesen Mátrakeresztesre, így több időm marad reggel a családdal. Mikor Keresztesen kiszálltam az autóból, szomorúan állapítottam meg, hogy a túrabotjaim otthon maradtak, pedig a mai túrán igazán hasznukat venném... Egy kis késéssel megjött a busz is, 11-en jöttünk össze, reméltem, az ismeretlenek bírni fogják a meredek mászást. Az idő nem volt túl barátságos, fújt a szél, és az eső is rákezdett. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a dél felőli csúcstámadást, hát kapaszkodtunk, mint Micimackó, még szerencse, hogy arra már korábban elolvadt a hó, nem volt csúszós. A szél fújt, az enyhe eső hol elállt, hol újra rákezdett, és ez így maradt egész nap. Az ösvények szerencsére tényleg megvoltak, és amikor felértünk a bronzkori sáncra, onnan már nem is volt olyan meredek. Sajnos a kilátás minimális volt, lényegében benne voltunk a felhőben.

Lefelé a kelet-északkelet felé indultunk el a sáncon, a nagyon meredek részt, ahol a sziklák és a falmaradványok vannak, megkerültettem a többiekkel. Én megpróbáltam ott lemenni, hát nem volt jó ötlet: a sáros hegyoldal kétszer is megindult alattam, szerencsére alkalmi túrabotom és a kezem megállította a csúszást, de onnantól nem Micimackóra, hanem Malackára hasonlítottam. A túratársaim jobban jártak, bár ők is estek néhányszor. Amikor elértük azt a helyet, ahol a középkori sánc dél felé kanyarodik, Laci abba az irányba húzott el, mint később kiderült, ő úgy emlékezett, arra is le lehet menni a bronzkori vár jelzése felé. A csapat szerencsére engem követett, és le is értünk a külső sánc és a zöld kör kereszteződéséhez, ahol a vár jelzése van. Innen gyorsan odaértünk a turistaházhoz, ahol meleg kályha, finom ételek és italok és az ismerős, kedves tulajdonos család várja a vendégeket a hétvégeken.

Rövid pihenő után indultunk tovább. Ketten úgy döntöttek, hogy az újabb csúcsot már nem vállalják, ők az országos kéken indultak el Mátraszentistván felé. Mi kilencen megindultunk fölfelé az Ágasvár csúcsára, a lassabbak előbb, Laci, aki kicsit később ért a házhoz, meleg levesét gyorsan elfogyasztva picivel utánunk. Hát a hegy nem lett kevésbé izzasztó, amióta utoljára arra jártam... A szél újra felerősödött, de legalább lett valamennyi kilátásunk. Az első csúcson, ahol a középkori vár jelének kellett volna lennie, csak egy teljesen lekopott festést találtunk, és a nógrádi vártúrák igazoló kódját. A második jel felfestése már rendben megvolt.

A csúcsokról lefelé tartva egyre jobban téma lett, hogy elérjük-e a buszt Mátraszentistvánban. Mivel az enyém Keresztesre előbb indult, túratársaim megnyugtattak, hogy lépjek ki nyugodtan, nem tévednek el :-) . Így az utolsó 3,5 kilométert elég jó tempóban tettem meg, és az eső és az egyre sárosabb talaj ellenére időben leértem Istvánra.

Itt a Gyopár vendégház mellett összetolt hóban a bakancsomat megtisztítva röviden visszagondoltam a gyerekkoromban itt töltött napokra, amikor a ház még a Hűtőgépgyár üdülője volt, és a már nehezebben mozgó nagymamámat mi, az unokái „toltuk fel” az emelkedőkön... Örök hála nagyszüleimnek, hogy sokat lehettem itt. És a 15-20 évvel későbbi vállalati bulik is eszembe jutottak. Milyen kár, hogy az Electrolux aztán eladta az üdülőt a Vidróczki tulajdonosának. A vendégház most a síszezonban működik, a csárda bezárt.

A buszmegállóban összetalálkoztam a két túratárssal, akik az egyszerűbb utat választották, Mátrszentimrén pedig a busszal, ami a többieket Gyöngyösre vitte le. Felhívtam Lacit, és megnyugtatott, hogy mindannyian a megállóban vannak már. Így békésen hazaautóztam beiktatva egy megállót a Gortva-forrásnál, ahova még sose mentem fel. Hazaérve pedig legalább részben átvettem elég sajátos nevelési igényű gyerekeim felügyeletét feleségemtől és anyósomtól, köszönet nekik, hogy (most is) „szabadságot” kaptam aznapra.

Bakki Lóránt