Túravezetők

Tóthné Kelemen Mária, gyalogos túravezető meséli:

Az Alföldön születtem, nőttem fel, s a Kis-kunsági faluban eléggé zárt környezetben éltünk. A hegyeket csak iskolai kirándulások alakalmával láttam, akkor fantasztikus élményként hatott rám a táj, a színek, az illatok, a levegő mássága. A bükk fák törzse tömegének látványa, hamvas szürkeségének egyöntetűsége, a fák közötti tér sejtelmessége különleges élmény volt nekem. Csak ilyenkor láttam bükkfát, s ez az egyöntetűség, ez a sejtelmesség mély nyomott hagyott bennem.

Kikapcsolódásként jó volt más vidéken járni, de haza térni volt a legjobb. Imádtam az Alföldet, el sem tudtam képzelni, hogy más vidéken éljek. Házasságkötésem kapcsán mégis a Mátra lábához kerültem. Nagyon nehéz időszak volt az első 5 év. Képtelen voltam megszokni, hogy a városban járva két emeletes ház között is lezárja a látóhatárt egy magasabb zöld rész. Úgy éreztem, körbe vagyok zárva, nincs levegő, megfulladok. Mivel a város déli részén laktunk, munkába menet, a hegyek felé gyakran könnyes szemmel mondogattam Petőfi Sándor: Alföld c. versét: „Mit nekem ti zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája...” Ráadásul mindenki ismeretlen volt. Hazafelé a munkából legalább a nagy róna felé tarthattam, látóhatár lezárás nélkül, s ez mindig megnyugtatott egy kicsit.

Később a Gyes alatt ösztönösen sokat vittem a kisfiamat az erdei vasúttal a hegyre, a játék a patakparton, az avarban vagy a labdázás a nyíló virágú réteken, a kiszabadulás a panelból fantasztikusan feltöltött. Így kezdtem megbocsátani a hegynek, hogy éppen itt van, s már nem utáltam annyira.

Két gyerekes családként még többet jártunk a hegyre, hiszen a gyerekek már itt születtek, illik ismerni az otthonukat és környékét. Minden nevezetes helyet, híresebb részt megmutattunk nekik, többször is felkeresve növekedésük során, de csak mint kirándulók.

A nagyobb gyerekem energikus és nagyon intenzív egyéniségű tanárnője hétvégi túrát szervezett, szülők is mehettek. Ott jöttem rá, hogy micsoda ösvényrendszer hálózza be a Mátrát, s hogy egyik helyről a másikra gyalog is eljuthatunk! S persze szíven ütött, hogy milyen gyenge a fizikai állapotom, alig bírtam lépést tartani a tanárnővel.

Aztán gyermekeim síelése kapcsán bekerültem egy egyesületbe, ahol sportos szülők alkották a felnőttek körét, s ennek kapcsán egy másikba, ahol a hó elolvadása után is fontosnak tartották a mozgást. Így lettem tagja a Kékes Turista Egyesületnek.

A túrák különböző fajtáit kipróbálva /botanikus, emlék, bemutató vagy teljesítmény túrák/ éreztem a bennem lezajlódó pozitív változást.

Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lettem, nem aggódtam minden kicsiségért, s a „minek kell felnyűglődni magunkat a dombra, ha a másik oldalán úgyis lemegyünk” szemléletből továbblépve megtanultam megállni a dombtetőn, befogadni a panorámát, azonosítani a táj részeit. Beszívni az illatokat, meghallani a neszeket, lehunyt szemmel állni a napsugár, vagy éppen a hűvös szél felé fordított arccal.

Évekbe tellett, amíg a „van turista igazolványom” szintről eljutottam odáig, hogy lélekben is természetjáró, turista legyek.
Amikor már tényleg nem befolyásolta az elindulást az időjárás, amikor a sártól ki se látszó bakancsok, s a térdig fel sem ismerhető nadrág láttán nem az volt az első gondolatom, hogy mennyi idő lesz ezt rendbe tenni...tudatosodott bennem, hogy más lettem. Más emberré tett egy csapat, akik türelmesen megvárták, míg felszuszogom magam én is arra a tengerszint feletti magasságra, akik közül a tapasztalt természetjárók magyarázatait, ismertetőit hallgatva rácsodálkoztam a világra... mennyi gyönyörűséget rejt, s eddig naponta mentem el mellette.

Túravezető is az egyesület invitálására lettem: „Most indul egy tanfolyam, úgyis szoktál menni a gyerekekkel kirándulni, s talán minden pedagógusnak hasznosak lennének az itt elsajátítható ismeretek, mit szólsz hozzá?”
Ilyen invitálásra mit lehet mondani? Gyorsan jelentkeztem.

Munkakörülményeim is úgy alakultak, hogy mindig kicsi volt a hely a gyerekcsoport számára, akár a teremben, akár az udvaron. Amikor csak tehettük, mindig menni kellett, mert a szűk tér csak a konfliktusokat gerjesztette, s ellene hatott a pedagógiai célkitűzéseinknek. S mivel én már megtapasztaltam, hogy a legjobb nyugtató a természetben lenni, így aztán az óvodásainkat is egyre többször vittük fel a hegyre. Ez öngerjesztő folyamat volt; minél többször mentünk, annál többször kívánkoztunk újra.

Először csak a pozitív érzelmek kiváltása volt a cél, később egyre tudatosabban, tervezettebben jártuk a Mátrát, ami igényelte a tudatos önképzést, ismeretgyarapítást is. Így kapóra jöttek a túravezetői ismeretek.

Mivel családi támogatás nélkül nem zajlódhat ez a tevékenység sem, párhuzamosan folyt, s folyik az óvodások szüleinek meggyőzése, szemléletének formálása, s bevonása is.

Aki közelebb kerül a természethez, óhatatlanul érzékeli a negatív változásokat, ráadásul azok felgyorsulását. Ezek ellen a minél fiatalabb életkorban elkezdett környezeti neveléssel tehetünk, így munkámban, s szakmai fejlődésemben is ez a terület került előtérbe a jelenlegi mindennapjaimban. Tagja vagyok a: Környezetünkért Óvodai Egyesületnek is, mely szervezet az ország környezeti nevelő óvónőit, s óvodáit fogja össze, erősítve a területet a kapcsolatrendszer kiépítésével, információ cserével, szakmai konferenciákkal. Vagyis: igyekszünk egymásban tartani a lelket a sokszor kilátástalannak tűnő szélmalomharcban.

Célom szerint túravezetőként, szakvizsgázott pedagógusként, a környezeti nevelők gazdag módszerrepertoárjával felfegyverkezve remélem, sokat tehetek a Mátra Manók edzettségéért, /így egészségéért/ környezetvédő magatartásának megalapozásáért, környezettudatosan élő felnőtté válásáért.

Mert változni, jó dolgokra hangolódni sosem késő, másokat is erre buzdítani pedig igazi pedagógusi feladat.