Élménybeszámolók - lista

2005. január 29.

Téli Mátra 42 teljesítménytúra

Hej, mostan Mátra ám igazán a Mátra! De ezt ébredés után még nem is sejtettem.

Ritka nagy jókedv birtokában öltöztem fel, indokolatlan szájtrombitálás és tréfálkozás testvéremmel odáig vezetett, hogy szülőanyámat is felébresztettem. Mondtam is, hogy az ilyen jókedveknek általában sírás lesz a vége. És hát a gyöngyösi buszállomáson a buszra és többiekre (Verára és Csabára) várva vettem csak észre, hogy a nadrágszíjamat elfelejtettem a derekam köré csatolni. Bíztam, hogy így is jó lesz, de tudtam, hogy ez miatt egész nap frusztrált leszek. Nem volt mit tenni, felhívtam testvéremet, hogy hozza már utánam. A szíjat hamarosan meghozta, és el is vitt minket a füredi rajthelyre.

7:00-kor indultunk, egy darabon Illéssel és egy túratársnővel együtt mentünk, de lassan szétesett a csapat. Csaba előresietett, Illésék lemaradtak mögöttünk. Örültem, hogy már Mátrafüreden jókora hó volt, ebből éreztem, hogy ezen a napon a Mátra igazán téli lesz.

A pontőrök Lajosházán a szemem láttára törték darabokra a bélyegzőt, mivel a szerkezet megtagadta a rendeltetésszerű működést. Itt nem is kaptunk, csak egy aláírást igazolásképp.

Verát megelőzve értem el a mátraszentimrei igazolóhelyet. A pontteát szigorúan saját poharamba kérve nem növeltem a túra hulladékmennyiségét. Kimentem a buszmegállóba teázgatni, hadd higgyék az utánam jövők, hogy én az első busszal húzok haza… Igazából azért álltam oda, mert ott hómentes helyre tudtam letenni a hátizsákomat. Bevártam Verát, aki egy pillanat alatt igazoltatott és meg is teázott, majd nyomban a Darázs-hegy felé folytattuk az utat.

Piszkés-tetőhöz érve éreztem legszebbnek a látványt, s ott jutott eszembe, hogy: Hej, mostan Mátra ám igazán a Mátra! Hótól fehérlettek a fák, a hőmérséklet kellően friss volt, a levegő kristálytisztának hatott, a színek tűélesek voltak, minden pillanat a tél pillanata volt.

Galyatetőn a toronynál nem várt minket senki. Pedig mi arra számítottunk, hogy szokás szerint ott lesznek a pontőrök. Se embert, se táblát nem láttunk. A torony alatti kis büfénél megkérdeztem, merre találom a pontot, de ott csak annyit tudtak mondani, hogy a többiek lefelé mentek. E kis közjáték után hamarosan megleltük a pontot a szállóval szemben, egy kocsma előtt. A pontőröknek mondtam, hogy kiírhatták volna a toronynál, hogy hol van az ellenőrző pont, hiszen aki nem első bálozó volt, az mind ott kereste. A szervezők, ill. a pontőrök mentségére legyen mondva, a füzetbe korrektül bele volt írva, hogy a Gertrúd presszóban kell keresni a pontot. Igazoltunk, majd Vera bement, a szállóba, olyan ügye volt neki, amit nem részleteznék, mellesleg a részleteket én sem ismerem. Pár perc pihenőt jelentett ez.

A holtpont a Vörösmarty turistaház előtt ért utol, mint ahogy Feri is ugyanitt. Épp beszéltük Verával, hogy Ferit nem láttuk reggel, s biztos nem tudott jönni, mert dolgozik.

A turistaház udvarán Simon Peti volt az egyik levesosztó. A levesből nem ettem, pedig Peti bizonygatta, hogy abban semmi természetes nincsen… Helyette megettem egy sajtos kiflit, hogy hátha átlendít a táp a holtponton. Illés is itt ért be minket, mondta, hogy átjön a 42-re, mert a túratársa feladta. Együtt mentünk a Pisztrángos-tó irányába, de csakhamar lemaradtunk Illés mögött. Én eleinte kissé fáradtan lépkedtem, de aztán Verát is megelőzve új erőre kapva, gyakran előzgetve értem el a Pisztrángos-tavat.

Innentől a túra legnehezebb szakasza következett, a K+ jelzés Gabi-halálán keresztül. Elértük az OKT útvonalát, de előtte az utolsó métereket majdnem szűz hóban tettük meg, ugyanis itt szinte mindenki lecsalta a lecsalhatót. A kék előtt, az utolsó említést érdemlő emelkedő előtt, mi is – mint annyian mások – megbontottuk a hátizsákjainkat, és ittunk pihenésképpen.

A csúcskőig tartó úton lemaradtam Verától, de a síházban bevárt, és gyors (saját poharas) teázás után trappoltunk is lefelé. Kékes mindig egy vízválasztó ezen a túrán, az a pont, ahol már jó lenni, hiszen innen a célig már csak lefelé kell menni, bár a leírás még jelez Mátrafüredig kemény 40 m szintet, de az már hanyagolható…

Lefelé a hó alatt alattomos jegesedés nehezítette az utat, de legalább alkalmam nyílt újfent közelebbi ismeretségbe kerülni az anyafölddel. Úgy is mondhatnám, hogy hátára vette a hátam… Az útvonal, akárcsak minden évben, most is ugyanazon a három helyen volt lehetetlenül csúszós, nem is értem miért nem lehet ez ellen valamit kitalálni, legalább egy kötelet kifeszíteni a fákra a patakvölgyben, ahol idén is többen szánkáztak be a patak (amúgy majdnem száraz) medrébe. Én itt alapból gatyaféken próbálkoztam, egy nagy gyökérben megkapaszkodva kerültem el a lecsúszást. Szóval ezen lehetne (sőt illene) változtatni valamit. Mellesleg alább a kis híd is kezd romhíddá leépülni.

A Gyökeres-forrásnál ismét a tavalyi pontőrök fogadtak minket, s szinte minden visszajáró Téli Mátrás felemlegette nekik az ugyanitt dúlt előző évi (túl) jó hangulatot. Hát igen, vannak örökre szóló emlékek, amik egy-egy igazoló ponthoz kitörölhetetlenül bevésődnek…

Máriácskához érve (ami számomra a Mátra egyik szeretemhelye – nem tudom miért, de az.) meséltem Verának, hogy a legutóbbi szemétszedő túrán, amikor egy hatalmas traktorgumit görgettünk le a Gyökeres-forrás környékéről, akkor itt álltunk meg pihenni.

Mátrafüreden elővettem a leírást, hogy megnézzem, mi a célba érés hivatalos útja. Hát ilyen nincs, csak annyi van megemlítve, hogy a 24-esről Abasár felé letérve érjük el az iskolát. Minden esetre én a kerékpárúton mentem, míg mindenki (még Vera is) a főút túloldalán.

9:03-as menetidővel regisztrált minket egy gépszámító. (Ez az eddigi legjobb időm.) A nyomtatott oklevél és a kitűző átadása igen érdekesen történt. Molnár Tamás hangosan bemondta annak a nevét, akinek a printerből kijött az oklevele. A tömeg, akik úgy álltak oda az asztalhoz, mint Magyarországon buszra várni szokás, meg várta a sorra kerülést.

Átvettük mi is a díjazást, utána meg elindultunk Verával felderíteni, hol lehet 2005-ös túranaptárt kapni. Rá is leltünk egy asztalra, ahol Sztancsik Gyuri, Lienka és Talpaló ültek, ugyanebben a sorrendben. Beruháztunk egy-egy túranaptár erejéig, hátha lesz még idén egy-két jó mehetnékhez kedvünk. Talpalónak volt egy névkitűzője, amit Vera „próbált” szemügyre venni:

- Micsoda? Talpnyaló?
-
Hamar tisztáztuk a tisztáznivalót, majd búcsút intve a helynek és ismerősöknek, Verával és Ferivel Illés szekerén jutottunk Gyöngyösre.

Szőke György