Élménybeszámolók - lista

2003. május 17.

„avagy a 4 és fél éves kisfiamat első alkalommal vittem el teljesítménytúrázni”

Kissé rendhagyó és kissé szomorú beszámoló következik.
Bevezetés helyett :-ÿ(
Az a nő, akit elvettem feleségül, úgy döntött, hogy nem akarja velem folytatni az életét. Sajnos ebből kifolyólag kisfiamat is ritkán láthatom. :-(
Amikor nálam volt a kisfiam, gyakran nézegette a falon az egyre gyarapodó kitűző-gyűjteményem, ami jelenleg egy nemzeti színű szalagra van sorban egymás alá feltűzve. (Az utolsó néhány relikvia már nem is fért rá, úgyhogy valami mást kell kitalálnom, vagy egy újabb szalagot beszerezni. Legjobb egy kisméretű zászló lenne. De ez egy másik történet.) Kérdezgette is gyakran, hogy neki adom-e a kitűzőket, mire mondtam, hogy: „Majd egyszer eljössz velem túrázni, és akkor kapsz te is.” Még megkérdeztem, hogy lenne-e kedve eljönni velem? Lelkesen igent mondott, bár nagyon fiatal még ahhoz, hogy pontosan tudja: miről is van szó.
És május 17-én eljött az a nap, amikor a kisfiam is nálam volt, és megközelíthető helyen egy rövidebb távú teljesítménytúrát is szerveztek.
Mondtam gyermekemnek, hogy most, ha akarja, szerezhet egy kis kitűzőt, ha eljön velem túrázni. Nem kellett sok rábeszélés... Reggel korán felkeltem, összecsomagolni: Gödöllői-dombság térkép, kevés elemózsia, egyebek. Nagy nehezen sikerült édesanyámat rávenni, hogy autóval vigyen el minket Hévízgyörkre. Mondtam, hogy nem kell megvárnia minket, majd vonattal megyünk haza. (Õ se hagyta magát egy kis sétára (H10) rábeszélni...) Miután felébredt, felöltöztettem a gyerkőcöt, aki mondta, hogy fáj a lába. Hoppá! Nem várt negatív tényező. A kisfiam igen sántikálva tudott csak menni, holott előző nap még szaladgált, kutya baja se volt. Tanakodtam, mitévő legyek, el merjem-e vinni így, vagy sem. Anyukám mondta, hogy mire odaérünk, rendbejön a lába. Szegénykém alig tudott beülni a kocsiba.
Az autóban megnéztem a túranaptárban ismét a kiírást; kiderült, hogy 12 km a táv. Csak 10-et terveztem be, nem lesz ez sok? - kérdeztem magamtól. Itt döbbentem rá, hogy sok fontos dolgot is otthon hagytam: túrajelentés, tájoló, és ami a legfontosabb, a gyerek sapkája.
Háromnegyed kilencre értünk Hévízgyörkre, negyed óránk maradt még a nevezésre. Kisfiamnak a lába még mindig nem jött helyre. Azért beneveztem mindkettőnket. Mondtam is a hölgynek: lehet, hogy nem csináljuk végig, mivel a kisfiamnak a lábával lett valami. (Kissé hasonlatos volt az eset ahhoz, amikor nem igazán túraképesen neveztem a Hajta 25-re...) [Azért van bennem felelősségtudat, nem kívánom kínozni a gyerekemet, sem ráerőltetni a túrázást.]
5 óra volt a szintidő - gondoltam kényelmesen teljesíthető, lassan, sok pihenővel is. A leírásból kiderült, hogy a táv 13,3 (ill. pár sorral lejjebb 13,5) km. Egyre rosszabb - gondoltam.
Elindultunk. Útközben bementünk az ABC-be harapnivalóért. Ezután nekiindultunk. Helybelieket kérdeztem, hogy merre van a Béke utca, bár a térképvázlat alapján egyértelműen egyenesen kellett továbbmenni. Elirányítottak volna kissé. Tovább egyenesen, higgyünk a térképnek. Egyébként nem csoda, hogy a helybeliek se igazán tudják: melyik utca hol van, hiszen érdekesek arrafelé az utcanév-táblák. Ugye, többnyire fehér alapon fekete betűkkel látják el ezeket a fontos kis táblákat? Hévízgyörkön érdekes módon fehér alapon fehér betűkkel volt megoldva ez... Mit mondjak, alig tudtam kivenni a Béke utcát, annyira le volt kopva a felirat... Lassan elhagytuk a falut. Rövid szakaszokra felvettem a gyereket, és úgy vittem. (Kissé szabálytalannak éreztem ezt, de eme érzésemet ellensúlyozta kisfiam életkora.) Sikerült rögtön eltévedni. Két lyány után elmentünk rossz felé. Már majdnem feladtam és a visszajutáson gondolkodtam, amikor is útba igazított két szembe jövő túrázó lány. Nagy sokára sikerült elvergődni az első ellenőrzőpontig. Innen szép búzatáblák között vezetett az út a következő pontig, ahol az igazolás után még egy-egy csokis nápolyit is kaptunk, amiket természetesen a gyermekem fogyasztott el.
Kisfiam lába egyre javult, egyre gyorsabban tudott menni. A harmadik és egyben utolsó ellenőrzőpont a Bika-tó partján volt. Mondtam a fiamnak:
- Mindjárt odaérünk a Bika-tóhoz.
Erre elkezdett pityeregni:
- Én félek a bikáktól!
Meg kellett nyugtatnom:
- Nincsenek ott bikák, csak a neve az, hogy Bika-tó. Az Ördög-árokban sincs ördög, meg a Holdvilág-árokban sincs holdvilág (legalábbis nappal)...
Hamarosan megérkeztünk a tóhoz, amely lenyűgöző volt. Szép hely nagyon, a gyerkőc is nagyon élvezte. Majdnem teljesen körbejártuk a tavat. Talán a legszebb, de mindenesetre a legemlékezetesebb része volt ez első közös túránknak.
Az ellenőrző pont után már csak Hévízgyörkre kellett visszajutni. Azért még jó néhány km volt hátra. Egyre biztosabb kezdtem lenni a sikeres teljesítésben. Kicsit aggasztott ugyan a szintidő, de abban biztos voltam, hogy előbb-utóbb eljutunk a célba.
Végül 4:40 alatt értünk be oda, az általános iskolába. Az emléklapok és a kitűzők átvétele után az ebédlőbe irányítottak minket, ahol paprikás krumplit és rétest lehetett fogyasztani. Csak rétest kértem, két adagot, bár a kisfiamnak az sem kellett. Egy mákos és egy almás rétes bekebelezése után elindultunk a vasútállomás felé. Közben kitűztem kisfiamra élete első teljesítménytúrán szerzett kitűzőjét. Érdekes módon nem egyforma kitűzőt kaptunk. Az övé szebb. Lehet, hogy a gyerekeknek másfajtát adtak?
Három vonat vitt minket Gyöngyösig, aztán busszal mentünk hazáig. A kisfiam az utca végéről szaladt hazáig, teljesen rendbejött lábakkal, és lelkesen mutatta nagyszüleinek a kitűzőjét:
- Itt van a túrám!
Teljesen zurös életem (félig elválás, ragaszkodás ritkán látott gyerekemhez stb.) egy boldog napja volt ez. Vasárnap, amikor visszavittem a gyereket és mutatta az anyjának nagy örömmel a kitűzőt... Hát mit mondjak?
Elég szerintem annyi, hogy ezért „trágyatölteléknek” nevezett a gyerekem anyja. Meg hogy majd elintézi, hogy többet ne láthassam a fiamat. Mit képzelek én, 13 km-es túrára elvinni egy ilyen kisgyereket, ráadásul a tudta nélkül? Erre csak azt mondtam, hogy ez a gyerek a legtökösebb, akivel valaha találkoztam... Az a legrosszabb ebben, hogy szerintem teljesen telibeszéli majd a kisfiam fejét, aki majd bűnnek fogja érezni ezt az egészet, és többet nem jön velem túrázni. :-(Remélem nem így lesz, és még sok nyomot hagyunk együtt erdőn-mezőn, széles réteken.
Nagyon büszke vagyok a fiamra, hogy meg tudta csinálni. Úgy érzem: ismét olyan élményeket kapott, amik talán némileg gyógyírt jelenthetnek sokat szenvedett kis lelkének.

Szőke György