Élménybeszámolók - lista

2004. október 25.

A Kriván meghódítása
Csorbató - Kriván (2495 m) - Csorba-tó (1347 m) - Csorbató

A negyedik napon a Csorba-tó melletti Csorbatóról indultunk, 1355 méterről.
Elindulva, a fenyvesben egy forrásból ittunk, ez is olyan kutyaólra emlékeztető kis, előre gyártott egyenházikóba volt foglalva, mint amilyenekkel már találkoztunk a Tátrában. Helyi jellegzetességnek könyveltük ezt el. A fenyvesből csakhamar kiértünk, majd a kedves törpefenyvesen túl ismét kietlen-bizarr táj fogadott minket.

Az előző nap kellemes időjárása ellenére magammal hoztam a kabátomat, persze megint nem bírtam benne ki tíz percet. Lekerült rólam, s ismét Feri hátizsákjában bérelt ki némi űrtartalmat.

Szinte tízméterenként kellett megállnom pihenni, ebből pompásan le lehetett mérni, hogy bizony az utóbbi napok megkottyantak nekem. De az ismeretlen megismerése, az újabb csúcs megmászása, mind olyan vágyak lelkemben, amik kellő erőt adnak túllendülni ilyen holtpontokon. Sofőrünk barátnőjével, Györgyivel jutottunk egyre közelebb a csúcshoz, Feri és Dani lehagyott, Levente pedig azt mondta, hogy nem fog feljönni, mert fáradt.

Voltak sziklamászások is, némelyik elég lehetetlennek tűnt elsőre, de minddel sikerült megbirkózni. A legnehezebbnek maga csúcs tűnt, hát ott be voltam rendesen rezelve. Az is kérdéses volt, hogyha még fel is jutok élve, hogy jövök onnan le… A többiek fentről biztattak minket, akik még a csúcs alatt voltunk. Azért is menni kellett, mert hogy nézett volna ki, ha a csúcs előtt tíz méterrel adom fel...

Az jutott eszembe, amikor a Kriván csúcsa alatt szinte foggal-körömmel kapaszkodtam a sziklafalon, hogy bizony most ezt nem álmodom és ez most halál komoly. Kicsit kilátástalan volt, hiszen alattam mélység tátongott, és én alig mertem és alig tudtam hova kapaszkodni. De csak túljutottam a nehezén, és nemsokára már fent a havas csúcson lépkedtem, igaz nagyon óvatosan, mert csúszósnak találtam, de lassan kitapasztaltam, hogy nem is olyan vészes.
Háromnegyed egyre értem fel, az időpont alkalmas lett volna megebédelni. De valahogy nem igazán esett jól semmi, úgyhogy sokat nem ettem. Magasztosnak kellett volna lennie a pillanatnak, de nem tudtam maradéktalanul örülni. Valami szorongás volt bennem, egyrészt azért, mert a feljutást igen életveszélyesnek éltem meg, másrészt ebből fakadóan az ép bőrrel lejutás még előttem volt. Biztos nem volt ez olyan vészes, mint ahogy nekem annak tűnt, de én először voltam a Krivánon.
A Krivánt a tótok szent hegyükként tisztelik. Egy legenda szerint egy angyal repült neki a hegy tetejének, és ezért ferdült el a csúcs. (A Kriváò szlovákul ferdét jelent.)

A hegy tetején volt egy hatalmas fa kettős kereszt szláv színű szalagokkal. Mindig azt éreztem, hogy a szlovákok elvettek tőlünk valamit, és most nem az országunk egy részére gondolok, hanem a címerükre. Kettős kereszt hármas halmon. Csak nem piros-fehér-zöld, hanem piros-fehér-kék színekkel. Nem értem, miért nem tiltakozott ez ellen Magyarország?
Feriről csináltam egy képet (egy másik, kisebb kereszt mellett), aminek összhatásilag csak azért nem lehet azt a címet adni, hogy Mózes a pusztában, mert a kereszt anakronisztikussá tenné a témát, hogy a hegy tetejére helyezett pusztaságról már ne is tegyek említést. A képet az teszi érdekesebbé, hogy a kis kereszt két botja egy rongydarabbal van összeerősítve, s ez a keresztkészítési technika szintén visszanyúlik több ezer évre. A képen a kis kereszt ráadásként majdnem olyan ferde, mint a Szent Koronán. Tehát jól látható, hogy keverednek itt a kultúrtörténet képzelt elemei a valóság 2495 méter magas talaján.

Volt egy beton csúcsoszlop is a hegytetőn, a tövénél kövekkel. Leültem oda, a hátamat nekivetve az oszlopnak. Kicsit furcsa volt és teljesen váratlan, amikor megmozdult az oszlop a hátam mögött. Kiderült, hogy nem volt az rögzítve (Nem is értem, hogy gondolhattam ilyet...), csak felvittek egy csúcsoszlopot, és kövekkel körberakva kitámasztották. Kerestem egy stabilabb hegyet, mivel nem akartam teljesen átrendezni az oszlop és a csúcs viszonyát.
Felemelő érzés volt (új egyéni magassági rekordként) 2495 méteren lenni, mellesleg egész nap vártam ám, hogy fent legyünk a csúcson! Körbekínálgattam a társaság felért tagjait a csúcsról elnevezett szeletelt sajtommal, amit reggel vásároltam Késmárkon kimondottan ezért a pillanatért. Olyan sokan jöttek fel, hogy kevés is lett a sajt.

Fent, a csúcson észleltem azt is, hogy a hátizsákom oldalán jókora szakadás van. A kieshető dolgokat bezacskóztam, és bizakodtam benne, hogy addig kibírja, míg leérünk.
Volt egy kismadár is a Krivánon, tehát megint nem sikerült odáig eljutnom, ahol már a madár se jár. De hogy ez a madárka vajh\\\\\\\\\\\\\\\' mi járatban volt hegynek kopár tetején, arról csak sejtésem van. Hegymászók morzsáit járhat ő felcsipegetni napi rendszerességgel ide. (Vagy csak turistamadár, aki madártávlatból szeret nézelődni?) Készítettem róla két képet is, de tollruhája annyira beleolvadt a sziklák szürkéjébe, hogy még nem találtam meg a felvételeken. (Vagy fotózhatatlan szellemmadár? Az meg már hűha lenne!)
Fényképidők szerint közel egy órát voltam a csúcson, mikor megkezdtük a leereszkedést. Tartottam tőle, de fölöslegesen, mert lefelé, mint a pókok úgy jöttünk le a csúcsról. Sokkal könnyebb volt, szinte semmi nehézséget nem okozott a számomra felfelé oly küzdelmes utolsó szakasz. Meg kell mondjam, hogy a Fehér-tavi-csúcsnál is problémásabbnak érzem a Krivánra való első feljutásomat, pedig akkor nem gondoltam, hogy lesz még több rémes mászás. Hogy innen leértünk, lelkem felszabadult egy nagy nyomás alól, és elkezdte élvezni a dolgot. Sárával rohantunk lefelé, én elől, ő mögöttem. Imádom, ha futnak utánam a nők. (Lehet egy ujjamon meg tudnám számolni, hány ilyen eset volt...) Nem gondoltam, hogy végig bírni fogja, de nem maradt le. Néha bevártam, mert nem volt ellenemre a társasága. Számolgattam, hány évvel kéne fiatalabbnak lennem, hogy szerelmes lehessek bele, és hát sok jött ki. Ez van, ha az ember úgy marad, miközben eljár felette a ballagó idő.

Diák Tibi hozzánk hasonló tempóban szaladt előttünk, így egyszerre értünk le egy útelágazáshoz, oda, ahonnan két percre volt egy kis tó. Elmentünk hát mindhárman a tóhoz, a nyarat idéző melegben. Térképről később az 1447 m-en lévő Jamszkó-tónak azonosítottam ezt a kis tavacskát. A túlparton Feri és Dani tűnt fel, ők sem hagyták ki ezt a pár perces kitérőt. Daniék irányából hamarosan vadkacsák landoltak vadul előttünk a vízen. Nem volt kétséges, hogy a vadkacsák a turisták kenyerén élnek, látszólag számukra a legtermészetesebb módja ez a táplálékszerzésnek. Szép volt ez a fenyvesben megbújó tavacska, de sokat itt sem időzhettünk. Indulnunk kellett tovább, a Csorba-tó felé. Emlékeztem ugyanezen az úton a reggeli forrás ízére, ezért jó előre előkészítettem a bögrémet. Kicsit elszámítottam a forrás helyét, jó pár perccel hamarabb rákészültem. De azért jó volt most az egyszer nem két tenyeremből inni. Diák Tibi mögött lemaradtunk, Feriék itt utolértek minket. Letértünk a jelzett útról, hogy lemenjünk a Csorba-tóhoz. Hogy velünk tartson, Sárát nem tudtam rábeszélni, talán nem akart hasonló kalandokba keveredni, mint mi az előző napon. Én se rajongtam nagyon az ötletért, de mivel már láttuk a tavat, és azt tudtuk, hogy futópálya veszi körbe, nagyot nem hibázhattunk. Rövidesen le is értünk a 19,7 hektáros tó partjára. Méretével az ötödik legnagyobb tó a Tátrában. Egykoron a környék lakói le akarták csapolni a tavat, a helyén legelőt akartak juhoknak, marháknak - tudtam meg a Tátra és vidéke útikönyvből.

Kicsit futottunk a tó melletti futópályán, csak, mert jól esett. Feri minden áron fel akart nekem szedni egy fekete melegítős karcsú-magast. (Egy anyuka sétált ott a kislányával - róla van szó.) Mondtam Ferinek, hogy az még oké lenne, hogy nem értjük egymás nyelvét, s ezáltal ritkábban vitatkoznánk, meg hogy nagyon kedves, hogy így szívén viseli a sorsomat, de hagyjon már annak a szerencsétlen anyukának nyugtot. Miután a tóba benyúló kisebb félszigeten egy gépfegyveres partizán szobrát találtuk, visszaindultunk a buszunkhoz, hogy ezen a napon már ne kerüljünk késésbe. Szerettem volna teljesen körbejárni a tavat, de erre már nem keríthettünk sort, pedig tudtuk, hogy sokan még mögöttünk járhatnak.

Leértünk a település központjába, és megálltunk egy szuvenír bolt előtt, mivel a kirakatában többek között érdekes jelvényeket láttunk. Feri közelebbről is meg akart nézni egy jelvényt, de hirtelen mozdulatával úgy lefejelte a kirakatot, hogy muszáj volt nagyon röhögnünk. Akkora hangja volt a mutatványnak - azon kívül, hogy szerintem a környéken mindenki hallotta -, hogy a boltban komoly fejtörést okozhatott, mi a ménkű lehetett az. Bementünk ide, mert Dani térképet akart venni. Ahogy bementünk már ott vicsorgott ránk karjait égnek tartva egy medve. Itt majdnem félelmetessé is válhatott volna a történet, csakhogy állatunk kitömve tartózkodott az üzletben, néhány kisebb (szintén kitömött) vaddal az oldalán. A boltos nő a raktárból jött ki, ezért nem hiszem, hogy sejtette, kik okozták a nagy üvegzörgést. Nézelődtünk kicsit, Dani megvette a térképet. Amikor kijöttünk a boltból, megkérdeztem Ferit:
- Mindig így szoktál kopogtatni, ha bemész valahová?
Feri kérte, hogy nézzük már meg a homlokát, van-e valami nyoma a nagy koppnak, és hát bizony, ott volt a nagy pukli...
Este tojásrántottát kaptunk krumplival. Nem szoktam megenni a rántottát, de most kivételesen kivételt tettem. (Valamelyik reggelre is tojásrántottát kaptunk, annak egyik felét Leventének adtam, a másikat meg Ferinek.)
Napokig nem tudtam, hogy a főisten a szobatársam. Az ablaknál, az ágy melletti szőnyegen megláttam Robi poharát. Rá volt írva Robi neve és foglalkozása: Papp Róbert főisten. Ha ezt közölte volna velem már beköltözéskor, akkor bizonyosan nagyobb tisztelettel öveztem volna.

Szőke György