Élménybeszámolók - lista

2007. június 04.

Bizonytalan előérzésekkel készülődtem a kétnapos bükki túrára: az előző napokban nem volt délután eső nélkül. Szeretek ugyan az esőmosott erdőben és hegyi réteken túrázni, a tiszta levegőtől az érzékszervek is kinyílnak, de csoportban ennek veszélyei is vannak, tehát nem illik induláskor egy jó nagy zuhét kívánni magunknak.

Szombaton egész nap lógott az eső lába, többnyire előttünk és mögöttünk is esett, de minket nem ért. Ennek okára az esti borozgatáskor derült fény: Sanyi bácsi megmutatta az esőűző botját, ami, „ha behajolna kicsit a vége, talán a tengert is kettévágná”. Hallott valamilyen Mózesról, annak volt olyan…

Cserépfalun a Suba-lyuk Múzeumban – ahol a neandervölgyi ember legrégebbi magyarországi leleteire nyíló ajtót egy jókora, porladozó mamutagyarral támasztották ki – kezdtük a túrát. Sok ember, ill. antropológus kizárólag e leletek révén tudta meg, hogy van a Földön olyan ország, hogy Magyarország – húzzák alá a dolog jelentőségét az ismertetők. Engem inkább a fölfedezés körülményei fogtak meg; 1932-ben, a nagy gazdasági világválság idején önképzett amatőr régészek, munkanélküli munkás-turisták ínségmunkában tárták fel a barlangot. Áldott legyen az emlékük!

A falu egyéb nevezetességeit felfűző tanösvényen folytattuk az utunkat. Nagyon szép kiadású kísérőfüzetünkből sok mindent megtudtunk a falu múltjáról, de megtalálni az egyes nevezetességeket, ahhoz már nem volt elég az egyszerű túravezetői ismeret – úgy látszik, az már nem volt a pályázat feltétele, hogy használni is lehessen a nagy hangon meghirdetett tanösvényt… Hosszas bóklászás után azért mindent megtaláltunk, amit akartunk. A legnagyobb élményt az oszlai erdészház gondnoka jelentette, aki minden helyiségben azzal kezdte a bemutatást, hogy mi volt még ott, mielőtt a „műgyűjtők” azokat ellopták (e célból háromszor törtek be hozzá mostanában). Oda okvetlenül vissza kell mennünk, mert mint utóbb kiderült, senki sem értette meg, hogyan is működik a kézi kefefúró!

Jókora késéssel értünk a Füzér-kő vára alá, de nem hagytuk ki, pedig akkorra már többször is ránk mordult a Jóisten. Jelzés hiányában egyszerre két irányból támadtuk meg a csúcsot, s állítólag mindkét csapat el is érte azt, de ott se a várnak, se a többieknek nem leltük a nyomát… vagyis ide is vissza kell még térnünk. A leereszkedés volt az igazi kaland, mert sikerült a legmeredekebb, rendkívül mállékony sziklafalra rátalálni, ahonnan csenevész bokrokba kapaszkodva, helyenként nagyokat csusszanva értem el az egyébként teljesen kiszáradt patak völgyét.

A víz hiánya okozta nekem a legnagyobb meglepetést; nem gondoltam, hogy ennyi eső után a Bükkben szomjazni fogok. A Teber-réten jelzett forrás ritka csöppjei Indián Joe szomorú sorsára emlékeztettek, mert akkorra bizony minden palackom kiürült. Nem is bántam, hogy a túravezetőnk, miután a rejteki tanösvénynek nyomait sem leltük, engedett a tömegigénynek, s a legrövidebb úton indultunk a szállásunk felé, ahol aztán fogyott a sör… bármilyen szemtelenül drágán adták is (erről a helyről inkább nem szólnék többet, a legjobb túrának is vannak árnyoldalai).

A vasárnapi túra igazi örömködésnek ígérkezett. Már nem aggasztottak a hol innen, hol onnan előtűnő felhők sem (az okát ld. fenn), gondtalanul, gombászkodva, dalolgatva barangoltunk a Fennsík gyönyörű, töbrös rétjein, a Sugarón és a Kecskeláb-réten. A Jávor-kútnál megebédeltünk, majd, hogy ezt a szép napot addig nyújtsuk, amíg lehet, kitértünk a Sebesvíz tóvá-terülő partjához; ráérünk még a hazavezető utat keresni! Ám ott – alig, hogy elkészült Márti és Csaba duettjének felvétele, a legújabb Cserhalmi Zsuzsa feldolgozás – elkezdett esni, nemsokára meg zuhogni a víz odaföntről. Mindenki magára kapta, amije volt (egyesek annyira bíztak Sanyi bácsi tudományában, hogy a buszban hagyták az esőköpönyeget is), s irány a Garadna! A jelzett völgy-út ilyenkor járhatatlanul csúszós, elindultunk hát egy kocsiúton, de az, mikor elérte a partot, a meredély láttán ijedten visszafordult…

Itt szembesültünk a stressz-mentesnek hirdetett vidék hátrányával; a völgyben várakozó buszsofőr és a hegytetőn már bőrig ázott gyalogturisták mobiltelefonjai egyaránt tehetetlenül és megszeppenve pislogtak a gazdáikra; akik akkor és ott, egy pillanat alatt megértették a hajótöröttek lelkivilágának érzékenységét, vagyis néhány pillanatra bizony lőttek a stresszmentességnek!

Kalandos ereszkedések és a felszerelés árától teljesen független, egyformán-bőrig ázás után találtak végül egymásra a busz és utasai; ez volt a nap legnagyobb találkozása. A reggel még visszautasított konyakosüveg gyorsan megürült, s ettől, meg a gomolygó párától igazi esőerdő-érzés vett erőt rajtunk.

Az utolsó pihenőt – a Sebesvíz vízgyűjtő területét, s ez által az aznapi esőzónát is hátrahagyva – egy útmenti parkolóban tartottuk, ahol kiöntögettük bakancsainkból az esővizet, majd a maradék meggyet elszemezgetve tértünk napirendre az események felett.

Hazafelé sokunkat álomba ringatott a Bükk-fennsíkon át vezető út.

Nem csoda, nagyszerű túra volt!

Detk, 2007. június 4.

mervalaci