Élménybeszámolók - lista

2005. február 05.

Sztúpa, Szentkút, Szent László-hasadása. Tavaly is már ezek miatt szerettem volna ezen a túrán részt venni. Akkor sajnos egy kisebb betegség némi lázzal közbeszólt, de idén már semmi sem tudott erről a tari túráról lebeszélni. Persze ehhez a dolgoknak úgy kellett egybeesniük, ahogy egybeestek. Gyerekes hétvégém lett volna, de éppenséggel az óvodai farsangi műsor miatt csak szombat estére szólt a találka a kisfiammal. (Jobb apák biztos ott szoktak lenni az ilyeneken, de én nem kaptam meghívót, s amúgy se szívesen tartózkodom egy helyen a gyerekem anyjával.) Szóval, ha már így alakult, hogy csak szombat este láthatom a gyereket, akkor - gondoltam - egy rövidebb túra pont belefér a napba.

Öten mentünk, Vera, Feri, Dorina (aki szerintem csak azért jött, hogy ismét valakibe bele lehessen szeretni) és Illés voltak túratársaim. Illés kocsijával mentünk háromnegyed 7-kor Pásztóra. A sportpályánál (a kiírás szerinti célban) hagytuk az autót, aztán visszasétálva a buszmegállóhoz épp elcsíptük a buszt, amin szinte csak túrázók utaztak. Tar kis vasútállomásán, a váróteremben sok ismerős arc töltögette a nevezési lapot. Mi is neveztünk, és 7:50-es rajtidővel elindultunk. Hideg volt és hó, jól becsomagolva (sapka, kesztyű, kapucni) tettem meg az első lépéseket. Hamar elértünk a Sztúpához, ahol az első ellenőrző pontot találtuk. Igazolás után megnéztük a Körösi Csoma Sándor emlékére épült buddhista békeszentélyt. Kicsit kiesett ugyan a hivatalos útvonalból, de mindenképpen megérte közelebbről is megnézni. A sztúpát maga a dalai láma szentelte fel, 1992-ben. Ideje volt tehát ide is ellátogatni. Fotózgattam, s ezzel úgy elvoltam, hogy elfelejtettem az amúgy zárva lévő épületbe bekukucskálni. (Legalább van miért jönni legközelebb is...) A rojtos szélű imazászlók alatt átbújva, az OM MANI PEME HUNG sejtelmesen érthetetlen felirat mellett visszajutottunk a szalagozott útra, egy havas szántóföldre. Lassan bemelegedtem, már nem kellett se kesztyű, se kapucni és a sapka is innentől jobbára a zsebemben lapult.

Nemsokára elértünk a Mátraverebélyhez tartozó Szentkútra. A hegyoldalban lévő barlanglakásokat már messziről felfedeztük, s nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy oda is fel fogunk menni. Ahogy beértünk a kegyhelyre, láttam egy olyan tiltótáblát, ami öltözködési illemet kér a hely szentségére való tekintettel. A tábla értelmében férfiember ujjatlan pólóban és rövidnadrágban inkább máshova menjen, és a hölgyek se itt viseljenek bikinifelsőt biciklisnadrággal.

Bazilika Minor 1970, Kegyhely 1210 - tudatja egy tábla a templom falán. Alatta egy másik tábláról megtudhatjuk, hogy a bazilikában a teljes búcsú mindennap elnyerhető, és még olvashatunk ennek feltételeiről is. A templomajtó nyitva volt, így hát mi is bementünk. Amikor kijöttünk, találkoztam SétáLós bácsival és Marikával, majd kicsit körbejártam a kegyhelyet, és az addigra eltűnt többiek után nyargaltam. Persze a barlangokhoz vezető emelkedő megfogta az embereket, hiába siettem, előzni nem igazán volt mód.

Felérve a remetebarlangokhoz, ahol kisebb csoport gyűlt össze, igazolást követően eltettem a kapott pontcsokit, hogy jó lesz az majd a gyerekemnek este. Felderítő jellegű barlangtanulmányozásra indultam, a többiekkel megbeszélve, hogy utunk nem oly sietős, hogy ne férne bele néhány fénykép elkészítése. Az első barlangot vettem épp célba a HP-mmel, amikor is egy sunnyogó alak köralakját véltem odabent felfedezni. Mint kiderült, Marika bújt be oda bagózni. Kiosztottam neki ezért egy ejnye-bejnyét és egy fekete pontot. A barlangsor közepén lévő kis barlangkápolnában az oltáron levelek voltak az Istenhez címezve.
A következő szakaszon megpróbáltam Dorinát elszédíteni, aki úgy bejött nálam, mint vak ló a kereszteződésbe. (Sajnos ennek az ügynek a túra végéig sem tudtam a végére járni...)

A Szent László-hasadásnál majdnem egy futóra hallgattunk, aki miatt majdnem kihagytuk ezt a különleges helyet, ahonnan szent királyunk kiugratott. A hasadás bejáratánál tábla intett minket a hely tiszteletére, piros-fehér-zöld szalaggal átkötve. A tábla előtt volt egy nagy sziklakő bemélyedésekkel. Feltehetőleg ezek az 1077-1095 között uralkodott Szent László lovának, Szögnek a patanyomai, melyekből a Szent László-forrás fakadt, midőn királyunk az őt üldöző kunok elől úgy kiugratott a mély hasadékból, hogy azt látva a kunoknak leesett az álluk. Tévedésből erre vetődő amerikai turistáknak, akiket a magyar történelmi legendák hidegen hagynak, ezt a hasadékot úgy lehetne bemutatni, mint Micro Canyon, ugyanis felettébb rövidke.

A hasadás után egy fenyves mellett haladtunk el, majd felfordultunk egy olyan útra, amelyik mellett volt egy oszlopos sárga tábla, 32-es számmal, mögötte egy másik 33-assal. Rögtön rá is jöttem, mi lehet ez. A Szent László 33 teljesítménytúra jelzőtáblái lehetnek, csak az első táblát (a 32-est) elrontották, és lecserélésénél, átfestésénél egyszerűbbnek találtak egy javítottat mögé szúrni. Az ezeket követő 34, 35... táblák pedig csakis a későbbi távnövelés jelzésproblémáját oldják előre meg. Az egyik ilyen nagy tábla alatt találtam egy fontos kisebb táblát. Azon pedig volt valami lényegtelen MOL reklám, és az alábbi szöveg: „Vészhelyzet esetén hívja: 06-80-201245 Ingyenesen hívható”. Ezt annyira érdekesnek találtam, hogy el is képzeltem egy ilyen esetet:
(Telefoncsörgés, egy fűtött irodahelyiségben, egy nyugodt délutánon.)
- MOL Rt., Tessék!
- Halló! Jó napot kívánok! Vészesen fogy a szintidőm, mit csináljak?

Sámsonházán kocsmát töltöttünk egy-egy igazolásért. További utunkat egy keserédes megállapítással kezdtük: túl lájtosra vettük eddig a túrát, 3 óra alatt tettünk meg papír szerint 12,8 km-t. Épp ezért a várrom irányát jelző tábla mellett is gyorsan suhantunk tova, és a falu végén lévő egykori kőfejtőre, mint geológiai érdekességre (andezittufa rétegvulkán) sem fordítottunk kellő időt. (Innen ismerős úton, az OKT útvonalán mentünk egészen a Tepkéig. Ezt a szakaszt januárban teljesítettük Verával, így elég frissek voltak emlékeink.)

Nagybárkányban bementünk a templomba, ahol épp nagytakarítás volt, port felszívó gépezetek zümmögtek a padok közt. Hát ilyet se látni mindennap! Sokáig nem is zavartuk a templomtisztítókat, továbbmentünk a 15-ös táv célja felé, a település általános iskolájába. Az iskola udvarán kis kőrakás tetején egy nagyobb, ferde kő áll, piros-fehér-zöldre mázolva. Ezt látva és fotózva mindehhez csupán ennyi a hozzáfűznivalóm: Hát ezek megcsinálták Kékest a kertbe!

Bementünk az iskolaépületbe, ahol kenyéren állat zsírja mellett vajas-lekváros lehetőség is adódott a hozzám hasonló „Zsíros kenyeret soha!”-embereknek. Ettem is néhány szeletet a megjegyzésre méltóan nagyon finom kenyérből. A teához előszedtem a kicsi fémpoharamat, és közeledtem a meleg italhoz, mire spontán lebuktam. Be kellett ismernem a teásnéninek, hogy én vagyok az én, meg hogy én írtam előző héten a saját poharas magánakciómról a Téli Mátra beszámolómban... Itt kellett leadni azt a tesztet is, amit a rajtban kaptunk. Sikerült hibátlanul kitölteni, az apró sikerélményt zsebre rakva indultunk tovább.
Látván, hogy Dorina szívét nem sikerült kellően lángra gyújtanom, már nem tartottam fontosnak a lány közelében való túrázást, így kicsit rákapcsoltam, és Illéssel elhúztunk a többiektől. A tornyáról összetéveszthetetlen Macska-hegyen fogyott már lendületem, és le-le maradtam Illés mögött. A torony alatt csináltam egy önarcképet alulról orr felé, egy olyan menés közben elmerengőt, egy olyan kabát hülyén belelógóst.
Tepke 2 km - mutatta egy tábla, de a kilátó a hegy magasán sokkal messzebbinek tűnt, mégis - édes csalódásként -, a vártnál hamarabb értem oda. Ezt én már idén egyszer megmásztam - néztem a magasba szökő kilátót. Igazolást követően e kilátómászást ismét megejtve fent vártuk a többieket. A kilátó tetejéről szerte hómezőket fotóztam, s egy-egy képet egymásról is lőttünk Illéssel. Megérkezett Vera, és eldöntöttük, hogy Feriéket majd csak a célban várjuk be. Közben az idő kellemesen felmelegedett, a hó olvadásnak indult, és így egy kicsit saras lett a talaj a hó alatt.
A kékről a kék keresztre térve már csak Pásztóra kellett eljutni. Kissé kiábrándító volt, hogy sokáig a célvárossal párhuzamosan haladtunk a havas szántók szélén. Aztán egy hirtelen irányváltással csak ráfordultunk a célegyenesre, amely már egyre közelebb hozta hozzánk a várost. Illés lépteivel nem bírtunk, mögémaradtunk. Az út melletti hóban írás volt: Szent László 33 cél ->. Ez egy aranyos és abszolút környezetkímélő (feltehetőleg rendezői) tájékoztatás.

A 21-es úton is túljutva, a Zagyván is áthidazva, majd a síneket is keresztezve, s a szalagozást is végigkövetve eljutottunk a célba. Persze a kiíráshoz képest változott a cél, s nem a sportpálya, hanem egy iskola volt, ahova megérkeztünk, de erről időben értesítették a résztvevőket. Az oklevél és a kitűző átvételét követően átfáradtunk az étkezőbe, ahol mindenképpen rá akartak beszélni a célkaja vegetáriánus változatára, de nem voltam éhes, így kihagytam. Igazából csak a többiekkel tartás miatt mentem be az étkezőbe. Egy teát azért megittam, s míg Veráék kajáltak, én egy régi ismerőssel, budai(H.G.)-vel beszélgettem egy kicsit.
Mire végeztünk, befutottak Feriék is. Amíg ők (ketten) ettek, mi (hárman) elmentünk a kocsiért, ami ugye a sportpályánál állt. Visszaautóztunk a célhoz, összeszedtük Ferit és Dorinát, aztán 4 óra körül elindultunk hazafelé.
Sajnálom, hogy a túra útvonala kihagyja Taron a Pokoljáró Tar Lőrinc várkastélyának maradványait, valamint a sámsonházai várromot. Én legalábbis mind a kettőt szívesen néztem volna meg.
Gyöngyösön egyből a buszmegállóhoz mentem, egy fél órám volt még a fiam érkeztéig. A hideg elől bementem a váróterembe, ahonnan hamar ki is jöttem, mert ott hajléktalanok, és gyökerek cigarettáztak, s nem volt kedvem szembesíteni őket a Tilos a dohányzás táblával. Minden esetre utálom az ilyet, az olyan embereket, akik nem is akarják tiszteletben tartani, hogy mások is vannak a világon. Kimentem, kicsit mérgelődtem még, de nemsokára megérkezett a kisfiam, s már ismét jó lett a kedvem. A gyerekemnek hazafelé, kézenfogva a hidegben megtanítottam egy népdalrészletet, ha már úgy is ott motoszkált a fejemben:

Fenn a csillag, fenn az ég,
majd eszedbe jutok még,
majd eszedbe jutok még,
de jutok még.

Szőke György