Élménybeszámolók - lista

2004. október 23.

Felhők napja
Ótátrafüred - Nagyszalóki-csúcs (2452 m) - Ótátrafüred

Ótátrafüredről (1010 m) indultunk 9 óra előtt. Szikár fenyőfák között kezdtük a túrát, rácsodálkozva a mindenfelé látható szürkés zuzmókra. Nekem a zuzmó már önmagában botanikai érdekességet jelentett, kezembe is vettem egy útszélen heverő letört darabot, egy „Zuzmó a kézben” fotó erejéig, de sajnos nem lett jó a felvétel. Még néhány sikertelen fényképkísérlet után a többiek után siettem.

Sose másztam még ekkora hegyet, nem tudtam mire is számítsak a magasban. Ezért természetesen én is komolyan vettem a figyelmeztetést, hogy a csúcson mindig hideg van. Pulóverben és kabátban indultam a hegynek, persze az első méterek után lekerült a kabát rólam. Sajnos a hátizsákomba méreténél fogva nem volt begyűrhető, ezért Feri felajánlotta, hogy kössem az ő hátizsákjára. Később bele is tettük a zsákjába, ott jobb helyen volt, mint kívül össze-vissza lógva. Aztán lassan a pulóver is lekerült rólam, mert az októberhez képest igen szép idő volt. A pulóverrel már saját magam is boldogultam, az már befért a zsákomba.

Hamarosan kiértünk a fenyvesből, lenézve felhőket láttunk. Nagyon szépnek találtuk már ezt a látványt is, pedig még nagyon messze voltunk a csúcstól. Daninak magasságmérős órája volt, ezért gyakran kérdeztük tőle, hogy milyen magasan is járunk.
Tudtam, hogy egyszer minden elfogy, ahogy felfelé megyünk, s csak a hegyalkotó kőzet marad. Elmaradtak az egyenes-magas fenyők, s a görbetörzsű törpefenyők következtek. Örültem, hogy végre én vagyok a nagyobb, s nem a fenyők.
Ferivel egy helyen letértünk az útról, hogy nagy sziklák között jussunk el ismét az ösvényre. Marha jó volt az egész, egészen addig, amíg a törpefenyők el nem zárták az utat. Gondolkoztunk, hogy bizony, ha visszafordulunk, az szégyen. Feri mondta, hogy vágjunk át a fenyők között. Persze ezek a törpék nagyon sűrűn nőnek, nekem eszembe nem jutott volna azon átvágni, de Feri (előreküldve) biztatott. Beléptem. Semmit nem láttam, hogy mi van a lábam alatt, olyan sűrű volt a törpefenyves. A következő lépéssel egy fél méteres lyukba sikerült eltüntetnem az egyik lábamat. Ezután mondtam Ferinek, hogy én visszamegyek, de ha ő nem akar, menjen nyugodtan ott keresztül... Visszamentünk az ösvényre.
Egy korlátzárta kilátóhelyen (Miksa-magaslat, 1550 m) volt mit nézni, hát néztünk. A szomszédos csúcsokat gyönyörűbe öltöztette a felhő. Felhőszoknya - gondoltam -, tehát ezek a csúcsok lányok. Gyönyörű, hótól ősz hajú öreglányok. Némán is beszélő, sok titkot őrző nénék.
Aztán lassan eltörpültek a törpefenyők is visszanézve a hátunk mögött, maradtak a kövek és némi elbarnult fűféle. Akkora egymásra hányt sziklák között jártunk, amekkorákat én még így sosem láttam. Ez nem kőtenger, hanem már sziklatenger... De nagyon élveztem.

A hóhatáron túl megálltunk hógolyózni. Sose tudtam ebben önfeledten megtalálni az önmegvalósítást, úgyhogy most sem tartott ez részemről sokáig. Igazából csak havat érezni másztam le egy hófolthoz. Jéggé volt fagyva a teteje, nehezen lehetett csak összekaparni egy marékkal. Hó amúgy nagyon kevés volt (szerencsére), csak az árnyékosabb helyeken maradt meg, ahová a hóolvasztó napfény csak ritkán jut el.

A gerincút átvezet a Királyorr (2273 m) nevű csúcson, a legenda szerint igazságos
királyunk is vadászott zergét erre.

A csapat darabokra szakadt, a többség saját tempójában magányosan hegymászott. 13 órára értem fel a 2452 m magas Nagyszalóki-csúcsra. Fél órát töltöttem itt nézelődéssel, fényképezéssel, evéssel-ivással. Nagyon szép képeket csináltam a csúcsról. Fodrozódó felhők voltak szinte karnyújtásnyira tőlünk.

Nehéz volt feljutni a hegy tetejére, ami nem is nagy csoda, hiszen több mint 1400 métert kellett szintben legyőzni, úgy hogy szinte egyfolytában emelkedett. De hát ezért jöttünk, panaszkodásnak nincs itt helye!
Lefelé szivárvány bújt a hegyek közé. Sajnos, eltűnőben volt, mire odaértem, és
elővehettem a fényképezőt, így a képen már csak alig vehető észre az égi jelenség.
Leértünk a fenyvesbe, egy útkereszteződésnél bevártuk egymást. Leventével és Danival hárman maradtunk, Feri előrement. Elindultunk mi is a Tarajka felé a Tátra leghosszabb turistaútján a Tatranská Magistrálán. 16 órára értünk Tarajkára, ahol ráakadtam a szerintem legviccesebb magyar nyelvű táblafeliratra: Kérjükönöket nejárjanak a körnező természetben. (Ha egy ország lakosságának 11%-a magyar, akkor vajon miért próbálják az ilyesmit maguk megoldani, láthatólag ilyen kevés sikerrel?)
Láttam egy igen apró termetű (de valószínűleg bátor szívű) mentőkutyát, talán megvolt vagy fél méter magas is. Kis inverz svájci zászló volt a munkaruhája mindkét oldalán. Ismét megfejtettem egy titkát a világnak. A hegyek méretével nő a mentőkutyák mérete is! Míg a Tátrában csak ekkorák a mentőkutyák, addig Svájcban, az Alpokban már bernáthegyi jár rumos hordóval nyakában. Ebből kifolyólag (ha elméletem helyénvaló) az a következtetésem, hogy a Himaláján már nem is mentőkutyák teljesítenek szolgálatot, hanem mentőelefántok.

Szerettem volna megnézni még a Tar-patak vízeséseit is, de arra már nem jutott időnk. Tarajkáról lefelé siklóval mentünk. Lett volna erőm legyalogolni, de ki kellett próbálni ezt a helyi nevezetességet is.
Beszálltunk a jármű egyik fülkéjébe. Levente biztos fáradt lehetett, mert azonmód lefeküdt a padlóra. Sajnos sokáig nem pihenhetett, mert nagyon sokan szálltak még be a fülkénkbe, s inkább felkászálódott. 10 perc alatt leértünk Ótátrafüredre. Maradt még egy kis időnk, ezért benéztünk a helyi sportboltba, majd bementünk egy ábécébe is vásárolni.

Késmárkon este a pincébe kellett lemennünk vacsorázni, mivel a szálló éttermében lakodalmat ültek. (Mire odaértünk a szállóhoz már javában folyt a vonatozás, amit az ablakból jól láttunk.) A pincehelyiség is elég tágas volt, bár szinte mozdíthatatlanul voltak nehezek a vasszékek. (Erre mondják, hogy nem sajnálták belőle az anyagot...) A tulajtól kaptunk egy hordó sört ajándékba, hozzá műanyag poharakat hozott, meg egy fekete filctollat. A filcre azért volt szükség, hogy mindenki ráírja a poharára a nevét, több napos használatra szánva azt. Volt egy kandalló is a helyiségben, azon egy síelőt ábrázoló nem túl szép dombormű domborodott. És itt aztán tényleg minden sílécdarabokból volt, még a lámpaburák is. Ezen az estén rántott sajtot kapott a kétfős vega különítmény. Megkóstoltam a helyi sört, annak ellenére, hogy nem iszom. Persze csak keveset, és csak azért, mert jó a híre az itteni söröknek a cseh sörökhöz hasonlóan. Miután felmentünk szobáinkba, Levente minden áron rá akart beszélni minket, hogy menjünk le a lagziba mulatni. Nem ittam annyit, hogy ehhez elég bátor legyek. Másnap reggel megtudtam, hogy végül Levente egyedül lement, de csakhamar kinézték onnan.

Szőke György