Élménybeszámolók - lista

2004. október 22.

Világnak néhány tetején
Bevezető sorok

Kihagyhatatlan volt. Mert minden vonz, ahol még nem voltam, ahol még nem gyalogoltam. És nagyon kevésbe került, egyesületi tagoknak kijáró kedvezménnyel mindössze 12500 Ft volt. Annak is okán, hogy magashegység. Kékes fölé jutni végre. Nem, nem lehetett nemet mondani a Kékes Turista Egyesület és a Mátra Sport Egyesület útjának. Rákészüléssel volt igazán baj, mert az előző heti barlangtúra élményeit sem tudtam még igazán feldolgozni, mikor már ismét csomagoltam egy másik, másfajta túrára.

Amikor megkaptam ímélben a túra programját, eszembe jutott két budapesti ismerősöm, Dani és Levente, akikkel Erdélyországban tettem meg lépéseket hazánk uniós tagságának első napján. Átküldtem nekik a mélt tanulmányozásra. Aztán pár nap múlva jelezték, hogy érdekli őket, s szívesen jönnének velünk. Hívtam még Csabát, Verát, és az ecsédi Takács Attilát is, de ők nem tudtak jönni.

Az odaút
Gyöngyös - Selmecbánya - Szitnya (1009 m) - Késmárk

A megadott 6 óra előtt 1 perccel értem a gyöngyösi gimnázium elé, ahol már sokan várakoztak. Csak pontosan, mint a halál - jutott eszembe, akkor még nem is sejtve, hogy az elkövetkező napokban mennyire fontos lesz még ez... Persze a szokatlan lassú reggeli összekészülésem volt az oka, hogy később érkeztem, mint általában a megbeszélt időpontú találkozóhelyekre. Pár percre rá jött a busz, de nem üresen, hiszen előzőleg a város legmagasabb lakóépülete mellett is sokan szálltak fel. Jó másfél óra múlva értünk Balassagyarmatra, ott felvettük a két fővárosi cimborámat, akik odáig autóval jöttek.
Az első programunk Selmecbányai városnézés volt. Leszálltunk az egykori híres bányaváros közepén. A fényt leképezni tudó HP-m elromlott hétnek előtte a Szelek-barlangjában. Szerencsére még úgy-ahogy használható volt, s mivel a garancia 1 éves határideje éppen megengedte, magammal tudtam vinni a szerkentyűt, hogy ezt a beszámolót is lehessen képekkel illusztrálni.
A városlegenda egy pásztorról és két szalamandráról szól: Sebenitz pásztor nyáját legeltetve az Óhegy alatt két szalamandrára lett figyelmes, egyiknek ezüst-, másiknak aranyszínű volt a háta. A szalamandrák nyomán elkezdődött az évszázados ércbányászat a környéken, s a két kis szalamandra a város címerén azóta is látható. Az Óváros 1996 óta a Világörökség része.

A városban idegenvezetőnk is volt, egy idősebb néni személyében, sajnos mondandójából kevés jutott el hozzám, mert folyamatosan le-lemaradoztam várost fényképezni. Múltidőző szűk utcák, tornyok, templomok, régi házak között jártunk. Pestisoszlop (Szentháromság-szobor), M.S. mester képei, óriásfenyő a botanikus kertben.

Mindent nézne az ember, ha ismeretlen városba érkezik, szűkre mért időnk azonban korlátokat szabott. A városnézés után rövid szabadprogram adódott, jobb híján elmentem Daniékkal egy bankba pénzt váltani. Nekem ugyan nem kellett váltanom, mert én azt még Gyöngyösön megtettem. (Abban meg az volt az érdekes, hogy ugyan ki volt rakva a pénztárra a különböző bankkártya-típusok piktogramja, de mégse lehetett kártyával fizetni pénzváltás esetén. Nem akartam már hivatkozni arra, hogy 2004 év telt már el Krisztus születése óta, és hogy ezért is érthetetlennek tartom, miért nem fogadják el a bankkártyát.) Két dolog volt furcsa a bankban: Az egyik, hogy még a bank is belül félig múzeum volt, az ajtó mellett a falból kiállt a múlt, egy régi épületrész feltárás, magyarázó táblával. A másik érdekesség a kitett tiltások rajzai voltak. Az áthúzott tölcsérfagyi és fényképezőgép ábrája mellett volt egy áthúzott pisztoly is. (Vajon miért nem lehet pisztollyal a kézben bemenni egy bankba? Ez az egyik legnagyobb hülyeség, amit bankban láttam.) Szívesen lefotóztam volna, de az említett fotózni tilos tiltás miatt nem akartam nyelvi nehézségekbe botlani az utólagos magyarázkodást illetően. Sikeres pénzváltás után bementünk az első útba eső boltba. Soha nem jártam még ilyen klassz boltban. Persze a bolt is egy kis bányamúzeum volt. Bányászruha, szerszámok a bejáratnál, a kijáratnál pedig csillékből kialakított csomagolóhely. Az egész bolt pedig olyan volt, mint egy tárna (pedig azt nem is tudom milyen)... Szűk volt, és gerendák mindenhol. Szóval nagy élmény volt betérni abba a boltba!

Buszunkba szállván továbbgördültünk a Selmeci-hegységbe, a Szitnya lábához, ha a kb. 700 m-es magasságot egy 1009 m-es csúcs esetében hegylábának lehet nevezni. Szóval 700 szintről indultunk az első rövid túránkra, a Szitnya tetejére. Kevés eső, maximális páratartalom kísérte utunkat felfelé. Nekem nagyon tetsző hatalmas sziklafalak között kerültünk egyre közelebb az egy kilométer magasságon picivel túlnyúló csúcshoz.

A csúcs sziklaóriásain állva ámulva néztük, az elterülő ködtengerből ki-kivillanó ezerszínű erdőt. Szinte szigetként jelent meg percenként változtatva alakját a szemközti magaslat teteje. Nagyon örültem, hogy útba ejtettük ezt a csúcsot, mert ez a látvány leírhatatlanná lett. Egy kisebb fatorony volt a csúcson, oda is be tudtunk menni. Felmentünk a tetőtérbe, ahol egy érdekes kör alakú térkép volt középen. A térképen nyilakkal különböző csúcsok távolsága volt jelezve. Maradék hazánkból 2 csúcs (a Kékes és a Csóványos) és a főváros távolsága volt km-ben megadva. A térképről megtudhattuk, hogy a Szitnya légvonalban csupán 92 km-re fekszik Kékestől. (A másik két adatot sajnos elfelejtettem, mert reggel nem találtam egyetlen működő tollat sem a jegyzeteléshez. Így ha már íróeszköz-fogyatékos voltam, önmagammal szembeni igényességem okán ezt mégse írhatom: A Csóványos ötven-valamennyi km-re délre fekszik…)

Az enyhén saras terep nem volt tekintettel arra, hogy a többség ezt a túrát még az utazóruhájában tette meg. Kicsit saras nadrágszár lett a sikeres csúcsra jutás nem kívánt jutalma.
Hosszú volt az út szálláshelyünkig, Késmárkig. Amikor bementünk a Hotel ©tartba csomagjainkkal, a recepció előtt ültek hangoskodó, cigarettázó franciául beszélő cigányok. Eddigi elméletem ezzel megdőlt. Azt gondoltam, hogy akik francia anyanyelvűek, azok vagy világosabb bőrűek, vagy jóval sötétebbek… Maga a szálló egy időutazás volt, belül minden a 70-es évek végét idézte, durván szocreál jegyekkel találkoztunk lépten-nyomon. Érdekes módon minden törött síléccel volt dekorálva, összefüggésbe hozható ez azzal, hogy két sípálya ér véget a szálló közvetlen közelében. Kétágyas szobába kerültem a kiosztás szerint, szobatársam Robi volt, akiről csak napok múltán tudtam meg, hogy civilben főisten. Egyébként szerintem őt mindenki irigyelte, hiszen ő volt a legmagasabb a csoportban. (De talán egész Gyöngyösön nincs nála magasabb ember.) Szóval azért lehet őt irigyelni, mert ha felmászik egy bazi nagy csúcsra, akkor sokkal jobban belátja az alant elterülő tájat, sokkal szebb panorámában gyönyörködhet, mint pl. én, aki vagy két fejjel élek alacsonyabban nála... Szóval ez akárhogy nézzük skandalum.
A szobánkban magyar nyelven is ki volt írva, hogy kérik elzárni a csapot. Ez inkább fizikailag, mint lustaságilag volt nehéz, mivel izomból lehetett csak csöpögés-mentesíteni a vízcsapot. Közös zuhanyzó volt emeletenként, de sajnos egyetlen ruhátlan istennő sem akart pont akkor zuhanyozni, amikor én épp a zuhanyrózsán átjövő vízsugár alatt tartózkodtam.
Este, amikor lementünk vacsorázni, és a pincérek megtudták, hogy Ferivel vagyunk ketten vegetáriánusok, ezen problémát egy hirtelen ötlettel egy-egy tányér pirogra váltották, s nekünk azt hoztak ki vacsorául. No, ilyet se ettem még! Főtt krumplival töltött derelyeszerű tészta volt ez, inkább vajas, mint sajtos szószban. Azaz, nekem annak tűnt. Mellesleg nekem még általános iskolai orosz órákról úgy rémlett, hogy ez egy orosz étel. Mindig lepényszerű tésztának gondoltam.

Szőke György