Élménybeszámolók - lista

2024. december 14.

November 9-én Károlytáróról gyalogoltunk le Gyöngyössolymosra. A táv cirka 17 – 18 Km volt. A túra elnevezése „Tavaly festettük”, túravezetőnk Laci és Zoli volt. Viszonylag későn szálltunk buszra, mert a korábbi járat nagyon korán lett volna. Károlytárón előkaptuk a túrabotjainkat, és lélekben is felkészülve hallgattuk Pisti múltidéző szavait. Megmutatta hol volt az iskola, a bolt, ahol még akkor is lehetett húst kapni, amikor máshol hiány volt. A bányászokra, akik nehéz fizikai munkát végeztek, odafigyeltek. Pisti téli szánkózós emlékei is előkerültek. Mivel én is faluban nőttem fel, szinte megelevenedett előttem a téli gyerek paradicsom képe.

Aztán gyorsan megszámoltuk magunkat, tizenketten voltunk. Ettől a felismeréstől kiszaladt a számon, hogy választhatna mindenki egy hónapot magának. De már rohantunk a hegy felé az ötletemet pedig hagytam a szélnek. Nem baj, gondoltam. Most nem gyerekekkel foglalkozom, nem kell motiválnom, nem rajzolunk, csak túrázunk. Átadjuk magunkat a természetnek.

A szél egyáltalán nem fújt, ahogy kapaszkodtunk a sárga sávon a Keresztesi- nyeregbe egymás után kerültek le a sapkák, kabátok. Meggyűlt a bajunk az átázott talajjal, az oldalról érkező erecskékkel, itt-ott majdnem visszacsúsztunk. Érdemes lenne új utat találni a nyeregbe, még ha hosszabb is lenne. Eldöntöttem, ha az időm és a kedvem engedi, akkor felderítem a völgy másik oldalát.

A nyeregben összeszedtük magunkat, és a ragyogó napsütésben szárítkoztunk. Mindenki rövid ujjúban, ingben. Beláttuk indulni kell, mert még csak 1.5 km-t tettünk meg. Felevickéltünk a zöld sávon a lekopaszított hegyoldalra, ahonnan már elszállították a glédába rakott fatörzseket. Pisti mutatott az út mellett egy forrást, sajnos a nevét térképen se találtam meg. Aztán valamelyikünk észrevette a férjemet, Tibit, a földúton, aki kerékpárral közeledett felénk. Hamarosan lepacsizott a fiúkkal és gurult tovább lefelé. Jó érzéssel gondoltam azokra az évekre, amikor a fiainkkal kerékpároztunk ezen a zöld sávon. Azóta edződtem én is a gyerekekkel együtt az erdei ösvényekhez, földutakhoz. Emlékszem milyen büszkeséggel töltött el, hogy ha elmondhattam: együtt bicikliztünk az erdőben.

Dél felé értünk a Búcsúsok keresztjéhez. Magasan járt a Nap, ragyogott a fényben a sok hulló, sárga falevél. Egy kicsit mindenki magába fordult, elcsendesedett. Zolit megkértük, hogy itt táborozzunk le ebédelni. Néhányan még nem akartak enni, de aztán mégis beadták a derekukat, azaz a hasukat. Kidőlt fatörzsekre telepedtünk és evés közben gyönyörködtünk a tájban. Valaki megint elkottyintotta, hogy tizenketten vagyunk. Ez ismét megnyomott bennem egy gombot, s elkiáltottam magam, hogy: - Én vagyok Június! Pisti folytatta: - Én vagyok Július!

És akkor sorban mindenki elmondta, hogy milyen hónapban született. Már nem emlékszem, hogy kire mikor került sor és milyen hónapban született, mert átbillentünk egy magasabb rezgésre az örömtől és a felismeréstől, hogy bizony mi 11-en különböző hónapban születtünk. De hol van a tizenkettedik, a December? Az csak Szilvi lehet. De Szilvi valahová elkóborolt. Nagyon szép fotókat készített útközben, most is a fotózásból tért vissza. Szegény nem is nagyon értette, hogy miért kérdezzük kiabálva mindannyian, hogy milyen hónapban született. Igen, Ő volt December. Azt az örömöt!

Most, hogy írom ezeket, elképedve látom, hogy novemberig voltunk meg, november 9-ét írtunk. Még december nem jött el. Nem csak, hogy a 12 hónap meg lett személyesítve! Időbeliségben is minden stimmelt. Akkor is tudtam, hogy ez nem lehet véletlen, de most!

A Búcsúsok keresztje előtt a földúton zajlott mindez. Beálltunk az óramutató járásával megegyező irányba és megfogtuk egymás kezét. Hogy a láthatatlan energiák világában mi zajlott, azt fedje homály. De mindenki csodát élt át. Hálásan köszönöm Nektek!

Ezután már tényleg elindultunk lefelé, enyhén szólva rohanva, mert a táv harmadánál járhattunk. Vagy még ott se. Útközben megmutattam Misinek, hol lehet hegyikristályokra lelni. De nem lehetett sokáig keresgélni, mert a többiek teljes gőzre kapcsoltak. A Kerek-réten kicsit pihentünk, addig Pisti mesélt. Majd ismét nyakunkba vettük a lábunkat a következő rétig, ami a Bárány - domb alatt van. Gyönyörű, sárguló fákkal szegélyezett domboldal alatt álltunk. Pisti elmesélte, hogy ide jó ideje feljár Halottak napja körül, mécseseket gyújt az itt eltemetett katonákért. A teljes történetet már nem tudom átadni. De azt a jó érzést, amit Ő közvetített felénk, azt igen. A jóság tanulható és tanítható. Mosolyogtam.

Oroszi előtt keletnek vettük az irányt. Meredeken kapaszkodtunk felfelé. A zöld sáv jelzés egyre gyérült, Marika szomorúan mondogatta, hogy ide többet festettek. Sajnos az útelágazásból is hiányzott a jel, s így bizonyossá vált, hogy ez nem véletlen. Azért mi tudtuk az irányt. Itt már rövidítettünk is, Pisti vezetésével. Bagolyvár, birkanyáj, patakvölgy. Fáradtunk, az út emelkedett. Majd Oroszi és Solymos közti határúton délnek fordultunk. Kedves erdőrészen haladtunk lefelé a szőlőkig, s innen a faluba már ismerős úton értünk be. Sokszor rövidítettünk, de így is 17 km fölött volt a megtett táv. Elfáradtam, de nagyon boldog vagyok, hogy részese voltam ennek a túrának.

Június (Tóth Mária)

UI: Amikor nekiültem írni, keresgéltem a dossziéim között. Az első, amit kinyitottam egy jegyzetanyag volt: Pap Gábor művészettörténész egyik könyvét jegyzeteltem ki. Így kezdődött: Az évkör.