Élménybeszámolók - lista

2003. május 01.

Április utolsó napján az Abonyba való eljutás minden kombinációját átnézve arra jutottam, hogy oda nehezen jutnék el csütörtök reggel. Tervmódosítás. Abony helyett Galgaguta, mivel oda 9 előtt befut a vonat, és a vasútállomásról indul a túra.
Gyöngyösön a vasútállomáson volt nagy hátival egy srác, akivel már utaztam együtt túrára márciusban, a Bükki Kilátásokra. Én megismertem, de gondoltam: legelőször veszek jegyet. Utána, mivel hallotta, hogy Galgagutára kértem jegyet, rákérdetett, hogy túrázni megyek-e? Együtt utaztunk Galgagutára, útközben egy egri barátja is csatlakozott még hozzánk. Ezek a srácok nagyon komolyan nyomják, fiatal koruk ellenére. A gyöngyösi srác (Peti) 17 éves kábé, az egri cimborája (Bálint), most elsős egy egri gimnáziumban. Ezek a srácok azt tervezték, hogy elsején Andezit 30, másnap Karancs-Medves 50, azután pedig Ladánybenéről egy 2*50-es túra. Biztos le is nyomták. Ez 4 nap alatt 180 km. Ehhez nem tudok kommentárt fűzni, de nem is kell, mivel ez a teljesítmény magáért beszél.
Háromnegyed kilencre értünk Galgagutára, 4 vonattal (már ez jelvényt érne...), Gyöngyös - Vámosgyörk - Hatvan - Aszód - Galgaguta útvonalon. Kilencig lehetett nevezni. Innentől egyedül mentem, mivel tudtam: nem lennék képes lépést tartani két ilyen profival. Gyönyörű túra volt, cseppet sem bántam meg, hogy nem Abonyba mentem. Először portyáztam a Cserhátban, és gyönyörű helyeket fedeztem fel.
Erről a túráról csak jót tudok mondani. Jól szervezett, jól jelzett túra, igényes útvonalleírással, színes térképekkel és találóan aranyos jelvénnyel.
9 órás rajtidővel és két visszautasíthatatlanul kínált pogácsával vágtam neki a Cserhát dimbes-dombos tájainak.
Az első ellenőrzőpont Vanyarcon volt a Malom Söröző előtt. A kocsmában töltöttem magamba egy pohár tonikot. Nem volt drága hely, 20 Ft/dl-ért mérték kedvenc italomat.
A következő ellenőrzőpont a Nagy-hegyen volt. Innen az Európában egyedülálló andezit előfordulási hely mellett, kőtengeren keresztül jutottunk le.
Néhány kisebb települést magunk mögött hagyva (Ordaspuszta, Nelásdpuszta) a szandai hárompúpú hegy alá érkeztünk. A Szandai vár romjaiban is lenyűgözött, a hatalmas megmaradt faldarab állja az időt letűnt korok mementójaként. Ez volt talán a túra legnehezebb szakasza, felmászni e romhoz. A vár mellett volt az utolsó igazolópont. Kicsit nehezen találtam meg, több turistacsoportot kérdeztem meg, hogy ők-e a pont. Végül két lány személyében leltem meg a pontot nem messze a vártól. Itt igen kedvesek voltak, mindenkinek külön-külön elmondták, hogy merre lehet megtekinteni az andezitoszlopokat, és hogy a hegy alatt levest lehet majd fogyasztani.
Nemsokára meg is érkeztem a frissítőpontra, ahol paradicsomlevest lehetett „inni” pogácsával, korlátlan mennyiségben. Egy pohár paradicsomleves és két pogácsa elfogyasztása után folytattam a túrát. Közben arra gondoltam, hogy ilyen jól még nem esett paradicsomleves.
Ezután könnyen el lehetett tévedni. Véletlenül pont észrevettem a balra egy szűk ösvényre letérő kék jelzést. Még egy helyen volt ravasz a tájékozódás. Az utolsó szalagozásként sárga szalag volt kötve egy útkereszteződésbe. Simán mentem tovább, mert gondoltam: ha eddig mindenhol fekete szalag volt, ez nem nekünk van kitéve. Azért bevártam az utánam jövőket, akik útba igazítottak.
Szőlőkajlapuszta érintésével nemsokára Becskére értem, ahol már csak a cél felderítése volt a feladat, ami nem volt különösen nehéz. A Vadász presszó mellett megkaptam életem első jelvényét Andezit 30 felirattal és egy emléklapot.
15.20-kor Becske alsóról vonattal indultam Salgótarjánba. Aszódon kellett átszállni az URPIN-ra. Itt összefutottam Petivel és Bálinttal, akikkel reggel együtt mentünk az Andezitre. Õk is Tarjánba igyekeztek. Mondták a vonaton, hogy ők az erdőben akarnak aludni, és kérdezték: van-e kedvem velük tartani? Mondtam nekik, hogy én kalandvágyból túrázok, és abba belefér. Soha nem aludtam még fedél nélkül, de ők sem. 18:22-kor érkeztünk a nógrádi megyeszékhelyre. Próbáltunk kenyeret szerezni, de az egész városban nem lehetett kapni. Jó, hogy május elseje, de akkor is, valami non-stop üzletben lehetne ilyesmi, pláne egy megyeszékhelyen. Különösen nem aggódtam, hiszen két szendvics lapult még a hátimban, néhány alma mellett.
[Piros karikában piros 18 be.]
Elindultunk felderíteni a szállást. Széles betonozott lépcsősoron indultunk fel egy hegyre. Három kiscsaj jött előzőleg le onnan, olyan 14-15 évesek lehettek. Utánunk kiabáltak:
- Három buzi! Biztos mennek fel dugni!
Ebből levontam a következtetést: kemények a helyi nők...
[Piros karikában piros 18 ki.]
Nemsokára találtunk szálláshelyet, a Kálvária környékén, három kereszt tövében. Tüzet raktunk, a két srác szalonnát sütött, majd bevackoltunk a hálózsákjainkba. Egy kis üreg mellett tanyáztunk le, ami jelenleg üres volt, de egykor biztos kegyhely lehetett. Most kartonpapírból kialakított fekhely volt csak benne, és látszott, hogy tüzet is raktak bent. Mondtam is a többieknek, hogy mi lesz, ha este valami hajléktalan „hazajön”? Peti még a kartonágy több darabját is eltüzelte, ami tovább rontott volna a helyzeten, ha valaki tényleg ott akart volna aludni. Szerencsére nem zavart minket senki.
Fiatal barátaim „banánfát” készítettek szállásunk közelében, mivel tudták, hogy arra megy majd másnap a túra. Én először aludtam így csillagok alatt. Illetve csak próbáltam aludni, mert minden neszre felfigyeltem. Nem sokat aludhattam; lehet, hogy semmit sem. Egyszer, valami zajra fülelve kinézek a hálózsákomból, látom az éj gyenge fényei mellett, hogy valami négylábú állat oson el nem messze tőlem lefelé a hegyről. Nem tudtam azonosítani, róka, vagy csak egyszerű házi cirmos, esetleg valami menyétféle lopakodhatott zsákmányért az éj leple alatt.
Az életet élmény- és tapasztalatgyűjtésre használom, ebből kifolyólag elméletem az alábbi: Alvás a vadonban: közben félelem, rettegés, miegymás - de utána annyira jó beszélni róla... Biztos hozzá lehet szokni ehhez is. Huszadik alkalommal már biztos nyugodtabban és bátrabban bújik az ember a hálózsákjába, midőn a csillagok alatt keres szállást és könnyű álmot magának.
Reggelre kelve összecuccoltunk és elindultunk a rajthelyre. Korán odaértünk, mi voltunk az első nevezők. A két ifjú titán az 50-es távon foglalták le az 1-es és a 2-es rajtszámot, én a 35-ös távon kaptam meg a 001-es rajtszámot. Ezután már nem találkoztam újdonsült cimboráimmal.
Az Andezit 30 kissé megviselte a talpaimat, a bokám is megfájdult kicsit, valamint szokatlan módon mindkét sarkamat feltörte a bakancsom, pedig az nem szokott rosszalkodni. Õszintén megvallva, ha az eszemre hallgattam volna, nem neveztem volna be a 35 km-re. De keresem a testem teljesítőképességének határait, ezért belevágtam. Ha nem sikerül, nem sikerül. A kudarcélmény is élmény. Tudtam, hogy lassú leszek, de nekivágtam. Még a rajtban vizet akartam vételezni két fél literes palackomba. A mosdóba irányítottak, ahol olyan színű és szagú volt a víz, hogy csak egyik palackba töltöttem belőle, azzal a kikötéssel, hogy ezt az első adandó alkalommal kicserélem. Aztán a Karancs oldalában csak ráfanyalodtam. Szükségben nem fittyog az ember. Ennyit a hákettőóról.
A túra végig követi a S jelzést, amit a leírás Bányász-körútnak is nevez. 36,9 km hosszú. Talán két helyen kellett csak rövid kitérőt tenni a sárga sávról. Így nem volt nehéz az útvonalkövetés.
Az első ellenőrzőpont a Kálvária mellett volt (ellentétben a leírással, amely valamivel előbbre írta...), itt aludtunk este. Továbbmenve a tv-toronynál sűrű bozótos területen átvágva jutottam vissza a jelzésre, mint kiderült: rossz irányból kerültem meg a tornyot. Bozótos területen mentem tovább, az égen sötét felhők gyülekeztek. Egyszer nagy zörgést hallottam nem messzire tőlem a bozótosból, gondoltam is, hogy ki túrázhat már ennyire ösztönszinten... Aztán hirtelen egy vaddisznó csörtetett át előttem 10 méterre az ösvényen. Rögtön eszembe jutott Zrínyi Miklós esete a vadkannal, s néztem, vajon melyik fára másszak, ha szemből látom a képét... De szerencsére nem jött vissza, lehet, hogy ő jobban megijedt a túrázóktól, mint én tőle. Persze olyan gyorsan történt az egész, hogy igazából arra se volt időm, hogy eldöntsem, most berezeljek-e vagy sem... Mindenesetre egyik legnagyobb túrázással kapcsolatos élményem volt ez.
A 2. ponthoz, a Czeberna-völgy bejáratához sejtelmesen szép völgyön keresztül és egy igen korhadt fahídon át vezetett az út. Gyenge eső kezdődött és erős emelkedő a következő ellenőrzőpontig, a Karancs csúcsáig. A csúcson a kilátó alatt volt a pont. Itt eléggé hozzákezdett esni; olyannyira, hogy az esőkabátomat is fel kellett venni. Nem akartam, hogy elázzon a túranaptárom és a Kéktúra atlaszom... 5 perc múlva elállt az eső. Erről ennyit.
Az esőről és a Karancsról egy ócska poén jutott eszembe: A Karancs tud nedves lenni, de vajon a Medves tud-e narancs lenni?
A Karancs meghódítása elég küzdelmes volt. Valaki azt mondta mögöttem, hogy ezen az emelkedőn egyszer meghalt egy idősebb ember.
A Karancs után egy szakaszon közvetlenül az országhatár mellett megy a jelzés. Kis határkövek jelzik a trianoni országrész-amputálás késnyomát. Útlevél nélkül egyszer-kétszer beléptem szlovák részre, de akkor még csak sejtettem, hogy ez a határ, később a leírást átolvasva bizonyosodtam meg erről. Somoskőújfaluban volt egy frissítőpont, ahol zsíros kenyér várt hagymával, illetve lekváros kenyér. Én utóbbit fogyasztottam, önkiszolgáló módon vékony szelet kenyérre rengeteg szilvalekvárt pakoltam. Igen ízletes volt a lekvár, de én indultam tovább.
Ezután szóba elegyedtem egy lánnyal, aki szép volt. Hozzám hasonlóan ő is egyedül birkózott a 35 km-rel. Kétszer is megkínált mandarinnal, meg sokat beszélgettünk. Sajnos nem bírtam lépést tartani vele, pedig nem szeretek egyedül menni. Ennek ellenére utóbbi túráimat egyedül csináltam végig. Ezután következett a Salgóvár, ami már elég nehezen ment, de felküzdöttem magam, és pecsételés után 5 perc pihenőt adtam magamnak. Ebbe belefért egy Plussz Aktív pezsgőtabletta negyed liter vízzel való összeengedése az így nyert oldat elfogyasztása és egy 360^o-os szétnézés. Pihi után irány le a várból, le a hegyről.
Innen már jelentősebb szintemelkedésre nem számítottam, de azért egy-két emelkedő még elém került. Kezdtem egyre jobban fáradni, a bokám ismét fájt, a bakancs nyomta, a sarkaimat meg törte. Mindennek tetejébe még a szintidőm is vészesen fogyott. Kezdtem egyre kevésbé élvezni, amit csinálok. Különösebb élményem ezután már sokáig nem volt, gyűrtem a métereket és rengeteg folyadékot töltöttem magamba. Így hagytam magam mögött a szép Medves-fennsíkot, Szilváskőpusztát, Szőröspusztát, Kotát.
A 9. pontnál, a Pécs-kő-nyeregben egy erdei pihenőnél két idősebb hölgy volt a pontőr. Mire idáig értem, mindkét palackom kiürült és szomjas voltam. Megkérdeztem a pontőröket, hogy nincs-e véletlenül egy kis vizük? Volt. Két pohárral ittam meg, nagyon jólesett. Nem messze tőlünk volt még egy asztal padokkal. Az egyik padra feküdt fel egy férfi, kicsit aggódtunk is érte, hogy nincs-e valami baja, de aztán úgy tűnt, rendben van. Én eljöttem, remélem ez a férfi is tudta folytatni, és nem volt semmi komolyabb gondja.
Bár nem hittem, de egyszer csak beértem Salgótarjánba. Már eléggé lassan haladtam és egyre csak csökkent a szintidőm, de szerencsére a hátralévő táv is lépésről-lépésre fogyatkozott. Egy darabig tudtam követni a sárga jelzést, aztán elbizonytalanodtam. Ez tud idegesíteni a legjobban, amikor a célt nem találom... Egy helybelitől kellett útbaigazítást kérnem, hogy merre is van a Táncsics nevét viselő középiskola. Fél órával a 10 órás szintidő lejárta előtt nyitottam ki az iskola ajtaját.
- Olyan lazán jön, nem fáradt el? - kérdezte az a nő, akinek az igazolófüzetet kellett odaadni.
- Én azt hittem, az látszik rajtam, hogy alig élek...
Ez a nő ráadásul 25-ös kitűzőt akart adni először... Aztán megbeszéltük ezt a félreértést, és begyűjthettem egy Karancs-Medves 35 jelvényt.
Ki mit bír, annyi beer - jutott eszembe a túra alatt többször is ez az idétlen mondás. Soha nem túráztam még egymást követő két nap. Most meg beterveztem magamnak még a Hajta 50-et is. Pedig már ez a nap is nehezen ment...
A szervezőktől hallottam, hogy jövőre szlovák területre is átmegy a túra, ez EU adta lehetőség lesz.
Szusszantam kicsit, aztán megpróbáltam eljutni a vasútállomásra. Ez nem is volt olyan egyszerű feladat, két helybelitől is útbaigazítást kellett kérnem. Nagy nehezen odataláltam. Nem is volt messze, csak nem az ellenkező irányba kellett volna elindulni... Mindegy, azért van a kis szám, hogy segítsek vele magamon, ha már másként nem boldogulok.
Sej, Salgótarján új állomásán... ...összefutottam B. Valival, aki rábeszélt a Barcika 50-en, ahol megismerkedtem vele, a Barcika 65-re... Így neki köszönhetem, hogy most nem 50, hanem 65 km az egyéni rekordom. Kiderült, hogy előző nap szintén szerzett egy Andezit 30 feliratú jelvényt a Cserhátban. Hatvanig együtt utaztunk, ahonnan szülővárosom, Jászberény felé vettem az irányt. Rokonoknál aludtam, másnap reggelre hagyva a döntést: nevezzek-e a Hajtán?
Felvirradt ez év májusának harmadik reggele. 65 km után komoly talpfájás és bakancsban a várható bokafájás biztos tudatában lemondtam a Hajta 50-ről, tudtam: azt nem bírnám. Viszont a rövidebb táv 7 órás szintideje elém vetített egy olyan lehetőséget, hogy lassan talán sikerülhet legyűrni a 25 kilométert. Ha nem megy, kiszállok - mondtam. Unokatestvérem, akit sehogy se tudtam rábeszélni élete első teljesítménytúrájára, volt olyan rendes, hogy autóval elvitt a rajthoz, a gyakorlóiskoláig. Férfiasan be kell vallanom: nem voltam olyan állapotban, hogy gyaloglásra használjam a lábaimat. Nem kívánta a testem sem. De azért odasántikáltam és neveztem a Hajta 25-re. Fájt minden lépés. Elindultam. Ki mit bír, annyi beer - jutott eszembe ugyanaz, ami már előző nap is kínomban járkált a fejemben. Bicegősen, de fogyasztottam a métereket. Az első ellenőrzőpont előtt keresztezi a zöld jelzés a vasúti síneket. Itt nagyon tetszett a jelzés: Nemes egyszerűséggel a sín oldalára van felfestve...
A túrajelentést a farzsebembe tettem, és amikor odaérvén az első igazolóponthoz, elő akartam venni, már nem volt ott. Kiesett. Mindegy, szerencsére négyet tettem be a 3 napra, így volt egy tartalék. Az ellenőrzőponton kérdeztem, hogy hány km-t jöttem? Mondták, hogy hármat, és ha tartom ezt a sebességet, akkor meg tudom csinálni. Ebben nem voltam olyan biztos. Az ellenőrzőpont mellett állt egy 1a jelzésű autóbusz. Mellette volt a buszsofőr, aki ezt mondta, mikor elmentem mellette:
- Már most is hogy mész, mi lesz a végén?...
Továbbmentem. Elfutott mellettem egy srác, rámköszönt:
- Szia! Tegnap voltál a Karancs-Medvesen, előtte meg az Andezit 30-on?
Mondtam, hogy igen. Egy egyest mutatott kezével nekem. Én is egy vállveregetéssel felérő mozdulatot tettem felé. Ez fellelkesített, és egy kissé jobban igyekeztem. De nem sokáig ment. A bokám iszonyúan fájt. Nincs értelme, add fel! - mondtam magamnak. Volt, aki meg is kérdezte, hogy mi történt. Aztán egy véletlen ötletnek köszönhetően szinte teljesen megszűnt a bokafájás. A bakancsom oldalról nyomta a bokámat, ezért fájt. Egyszer eszembe jutott, hogy fűzzem eggyel lejjebb a cipőfűzőt. Azaz a két legfölső lyukat kihagytam, egyet-egyet mindkét oldalon, és így kötöttem meg a cipőfűzőt. Ez 9 km környékén történt, onnantól szinte nem is éreztem a bokámat. Ha tovább fájt volna, nem hiszem, hogy végigszenvedem. A túra végén szinte megtáltosodtam, lépést tudtam tartani egy iskolás csoporttal, egészen a reggel megismert zöld sávjelzésű sínig, ahonnan már csak kábé egy-másfél km volt hátra. Nagyon kevés volt már a szintidőből.
Az egyik réten csodálkozva tapasztaltam, hogy utolérek egy nőt. Ahogy közeledtem, hozzá kiderült, hogy ő nem túrázik. Láttam, hogy több ember is van a mezőn, egyiküknél igazi sámándob, a többinél álsámándob. A nő, akit utolértem, lágy hangon énekelt:
- Gyertek, gyertek!
Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg: mit csinálnak.
- Megkérdezhetem, hogy mit csinálnak?
Közben odajött egy másik nő is, ő válaszolt:
- Megpróbálunk eggyé válni a természettel.
Szerintem ez csak valami alibi szöveg volt; olyan, amit annak mondanak, akiről azt feltételezik: úgyse értené meg, és akinek nincs kedvük most hosszasan magyarázkodni. Még azt is mondta, hogy ez valami foglalkozás, és én is elmehetek, ha van hozzá kedvem, keressem meg a vezetőjüket. Tovább nem kérdezősködtem, de meggyőződésem, hogy valami szertartás folyhatott ott. Nem messze onnan egy épület volt egy nagy magyar zászlóval a magasban, és egy olyan kisebb zászlóval, amit nem ismerek. Ez lehetett a központjuk. Érdekes dolgok vannak...
Láttam egy kis siklót is; akkora volt, mint egy szál egészben megfőzött spagetti, csak egy picivel vastagabb. Előttem kígyózott át a homokos úton, nem messze az A jelű lyukasztós állomásfától.
Nagyon szép vidéken vezet keresztül a túra, megérte végigbicegni. Sose felejtem el, ahogy a Zagyva kanyarog mellettem 10 méterre, mindkét partján zöldellő lombos fák, nagyon zöld réten térdig érő fű és vízinövények, az erős szél hullámoztatja a mezőt hol erre-hol arra, letaposott út jelzi az utat, és 4 tehén unottan legel.
Ahogy a Zagyva közelében rátekintettem a folyóra, nagy kedvem támadt hirtelen egy kis csónakázásra a behajló vén fák között. Egyszer jó lenne kipróbálni.
10 perccel a szintidő letelte előtt értem be a célba. Kaptam egy kitűzőt gyurgyalag madárral.
Õrült egy hétvége volt. 90 km 3 nap alatt. Egy darabig ültem még az iskola lépcsőjén, gondolkozva az elmúlt három napon, aztán elbicegtem a buszpályaudvarra, ahol pont elcsíptem egy Gyöngyösre tartó buszt.

Szőke György