Élménybeszámolók - lista

2024. augusztus 20.

A Bükk fenn sík…, de lejjebb… !!!

A négy nap alatt a Kékesturisták keresztül-kasul és tövéről hegyire bejárták ezt a közeli, de mégis oly ritkán látogatott gyönyörű hegységünket.

A Szalajka-völgyi Fátyol-vendégházat már tavaly felfedeztük magunknak, amikor ott ünnepelt a család, s már akkor elhatároztuk, hogy ide a túratársainkkal is vissza kell jönnünk.
A Főszervező hetekkel előtte már csak erre a túrára koncentrált, s ez a figyelem ránk is átragadt. A hely és a fogadtatás mindannyiunkat elbűvölt, s ez az áldott állapot végig kitartott. Tudtam, hogy mindenkiben ott van a Jó, de hogy ez a tulajdonságunk az egész túrát áthassa, olyat még nem láttam!

Élmény-vázlat
Péntek délután érkeztünk, s a kipakolás után Tari Tibi kerékpárra vezényelte a csapatát, s tettünk egy spontán kört, bebarangolva a hegyoldal útjait. Volt emelkedő és lejtő is rendesen, a fékek és a váltók folyamatosan dolgoztak. A völgy bejáratánál lovasok és fogatok gyakoroltak, de mi nem nagyon álltunk meg, inkább kerestünk egy csendes helyet, ahol leöblíthettük az út porát, s megbeszélhettük a következő három nap biciklis lehetőségeit. A csapat fele villamossal jött, a többiek csak a lábukban bízhattak, így kétfelé kellett terveznünk is. A nagy célt, a 400 m-el felettünk elterülő fennsíkon való biciklizést csak az első csoport tűzhette ki magának, mi többiek csak a hegyláb útjaira mertünk gondolni – kivéve Hársy Pistát, aki az első napon az élboly után eredve Bánkutat is megjárta. A nap végén sikerült Esztert is felültetni a nyeregbe, s az egyik völgyi halsütőnél megünnepeltük a közelgő házassági évfordulónkat.

Szombaton együtt mentünk Sátáig, de a nagymenők alatt nagyon fújtattak a lóerők, s így Tibi eképpen döntött a kastély nyitására türelmét vesztve várva: Inkább kifizetem, csak ne kelljen bemenni! Mi többiek nem siettünk, s végigjártuk a háromszintes, felújítás alatt álló épületet, amelynek egyik utolsó úrnője Horthy Paula volt, s amelynek pincéjéből a rege szerint a környékbeli várakkal összeköttetésben álló alagút indul. Innen az Upponyi-szoros felé vettük az irányt, s rövidesen vadregényes sziklák között, majd a víztározó parti útján gurultunk. Lógott az eső lába, úgy tűnt, a fennsíkon már esik, hát behúzódtunk a dédestapolcsányi kocsmába. Miután elfogytak a sörök mégis továbbindultunk, mert még hosszú és sok emelkedővel tarkított út várt még ránk. Végül az 50 km alatt 500 m szintet is legyűrve - bár elfáradva, de az esőt elkerülve értünk be a völgybe, ahol szinte hullámzott a tömeg – idén ennyi embert üdülőhelyen az idén még nem láttam. Mire hazaértünk, már a fennsíkot megjárt motorosok is otthon voltak, úgyszintén a környéken barangoló gyalogos csapat. Eszter és Szilvi, Marika segítségével annyi káposztát főzött, hogy másnapi túra után is azt ebédeltünk.

Vasárnapra gyalogtúrát terveztünk, kivéve az elektromos kerékpárosokat, akik újabb fennsíki kerékpározásra indultak. Sajnos Marika csapata még most sem merészkedett ki a völgyből, kivéve Pannikát, aki félútig tartotta velünk a lépést - onnan kísérte vissza István (aki az előző napi bravúr után ezáltal kétszer rugaszkodott neki a hegynek, s nem sokkal a Pes-kő után, az Őr-kő alatt ért be minket. Nagyszerű kilátások voltak a közel 900 m magas kilátópontokról, még a Kékest, sőt az Erőművet is jól láttuk. Azért, hogy ne ugyanazon, a helyenként nagyon meredeken lejtő Z sávon kelljen visszamenni a szállásra, a Katonasírok felé kerültünk, ahol Márti és csapata már az előző két napon is megfordultak; úgy látszik, ez a pont kihagyhatatlan, ha a Szalajka-völgyből a „kövek” felé veszi az ember az irányt. Megint jól elfáradva, de a káposzta vonzásának engedve árkon-bokron gyorsan elértük a szállást.

Vacsora előtt, a zuhany alól cibált ki Eszter, mert ránk várnak odalent: nemhiába dicsekedtünk az éppen negyvenöt évvel ezelőtti szombatról, vették a lapot, s egy nagy cserép virágot bíztak ránk, amire nagyon kell vigyázni - ahogy az emberi kapcsolatokra is. Meghatódtunk, mint 17 évvel ezelőtt lányunk esküvője után, amikor a templomból kilépve túrabotokkal tisztelegtek akkori túratársaink (akik közül többen most is itt voltak!) az „ifjú pár” előtt. Szalad az idő, de vannak tartós kapcsolatok: köszönjük!!
Vacsorára csirkepaprikást kaptunk, amit szintén nem bírtunk megenni – másnap is ez volt az ebéd azoknak, akik idejében visszaértek.

Hétfőn Tibiék még tovább feszítették a húrt: kétszer hajtottak fel a fennsíkra: egyszer a házból, másodszor Répáshutáról, számomra elképzelhetetlen távot és szintet teljesítve. De ennél is több tisztelettel adózom Tibi rábeszélésének és a leleménynek, miáltal Marika csapata (Szollár Feri vezetésével) is végre felért a fennsíkra. Ehhez csupán a behajtási engedély hatókörének kibővítése kellett, amit Eszter remek kapcsolatával telefonon is el tudott intézni, s így kocsikkal érték el az Olasz-kaput, s onnan egy gyönyörű sétával a Zsidó-réten már nem volt nagy feladat a Háromkő kilátópontja.

Mivel az általam tervezett hegyi kerékpárútra (természetesen a Katonasíroknál szerettem volna áttörni a gerincen…) nem volt jelentkező (Jutkáék inkább egy nagy, de aszfaltos borsodi kört tettek), felajánlottam, hogy az Olasz-kapuhoz másszunk fel gyalog, majd onnan meglátjuk, hogyan tovább. Erre a négy legerősebb turistalány jelentkezett: Márti, Marika, Éva és Ilike. Tettünk vagy kétszáz métert az általam eltervezett úton, amikor kijelentették, hogy az nem jó, találjak ki valami járhatót. Nem mertem ellenkezni – nélkülük soha nem jutok fel! – elindultunk megint a Kopasz-rét felé. Mire odaértünk, a nagyon párás levegőben mindenünkből csavarni lehetett volna a vizet, de ott megszelídült a táj. Az Istállóskő alatt pihenve egy kerékpáros ment el mellettünk, előtte egy vizsla. Felfelé ő húz téged, vicceskedtem vele, de az ő tromfja nagyobbat szólt: dehogy húz, röhög rajtam. Innen már fennsík jellegű rétek és töbrök mellett vezetett az Olasz-kapuig az utunk, fényképeztünk is sokat. Az Olasz-kapunál megtaláltuk a lányok három autóját (Varga Jóskáék is ezt a megoldást választották), a nálunk lévő cetlikből üzeneteket fogalmaztunk rájuk, majd megebédeltünk, s elindultunk a nyomukban a Háromkőre. De ők már jöttek is visszafelé, legelől, a többieket jócskán lehagyva Gabika és Zsuzsa – számomra rejtély, hogy az előző két napon miért nem vágtak neki a hegynek… A Zsidó-rét (a rét nevét - amint Ilikétől megtudtuk - a kereskedőkről kapta, akik itt vásárolták meg a faszenet, hamuzsírt és az egyéb erdei termékeket a hegylakóktól) pazar virágmező, őszi kikericscsel, szártalan bábakaláccsal és sok egyéb virággal és a közöttük cikázó lepkékkel díszítve, már csak ez is megérte a fáradságot! Telt az idő, így a Háromkőt kihagytuk (ez volt az én egyedüli döntésem ezen a napon…), irány a Tar-kő. Itt már nincsenek szintek, de a forróság megfogott minket, csak perceket töltöttünk a szirten. Az Őserdő felé vettük a visszatérő utat, amin szinte lábujjhegyen, csendben, mintha templomban lettünk volna, keltünk át. Csodálatos! Nemsokára visszaértünk a vizslás kerékpáros találkozópontjára, majd óvatosan leereszkedtünk a völgybe. A nap csattanóját nekem a Napnyugta-túra jelentette: vacsora helyett az Ősember barlanghoz igyekeztem (vonszolódtam fel), ahonnan bár a fák között bujkálva, szép színekkel búcsúzott a Napkorong. A Telihold már késő este köszönt be a völgybe…

Későn értem vissza, akkorra már a gulyásleves és a palacsinta is fogyóban volt, de jutott mindkettőből, még Szilvi igazi „békebeli ”palacsintájából is, ahogy Zsuzsa mondta.

A ház csodája kettős: ilyen mély csöndet, amit a patak csobogása csak kiemel, máshol nem hallani. Másrészt a közösség ereje volt csodás, amit ez a csapat teremtett. Mindenki törődött a másikkal: a háziasszonyok – akik végigdolgozták a négy napot - példája átragadt a többiekre, a helyzet kihozta belőlünk a legjobbat - köszönöm, Istenem!

Pusztamonostor, 2024. augusztus 20.
Merva Laci