Élménybeszámolók - lista

2003. szeptember 13.

A csütörtököt és a pénteket a Mátraaljai borvidék szőlőtáblái között töltöttem egy puttonnyal a hátamon. Normális ember kétnapi puttonyozás után nem érez kedvet egy extra light-osnak nem mondható 60 km-es mátrai teljesítménytúrához. (Szerencsére én nem tartozom abba a halmazba…)
4 órakor ébresztett a telefonom, adtam még magamnak 5 perc pihit, majd felkeltem. Ahogy fáradtan botorkálok a sötét szobában, még eszembe jut, hogy visszabújjak éji vackomba, és legalább 7-ig ne törődjek a világ gondjaival. Gyorsan elhessegettem e gondolatot, és készülődni kezdtem.
Falumból 5:30-ra értem Gyöngyösre egy jellegzetes (Mátra Volán) zöld-bordó csuklóssal, így sok időm volt még. Kényelmesen bevásároltam, aztán beültem a váróterembe bogarászni a Mátra atlaszban a 60-as táv útvonalát.
Gyöngyösről a 6:30-kor induló busszal (és néhány sporttárssal) utaztam Pásztóra. Negyed 8-kor szálltunk le Pásztón, a Csillag téren. Nekem ismeretlen volt Pásztó (ahol talán még sose jártam), ezért a többiekre bíztam magam, a starthely felderítését illetőleg.

A buszon még gondolkoztam, hogy bevállaljam-e a 60 km-es távot, ami ellen két érv szólt:
- az előző két nap szüret,
- és az, hogy még ekkora szintemelkedésű túrára sohasem vállalkoztam, olyan 1900 m volt a legtöbb, és erre meg az volt írva: 3130 m.
De aztán gyorsan összecsaptam a túranaptárt, hogy „egy életem, egy halálom, én a 60-ast megpróbálom…”, bár eleve kudarcra ítélt vállalkozásként éltem meg e döntésemet.
A nevezési lap kitöltésekor majdnem kiesett a toll a kezemből, amikor egy szokatlan kérdésre került a sor. „Vegetáriánus-e ön?” Ilyet még nem láttam nevezési lapon. Meghökkenés után ikszeltem az Igen alatti négyzetbe.
7:35-ös rajtidővel és 37-es rajtszámmal indultam el Pásztó utcáin, hogy rövidesen elhagyjam a települést és a Muzsla felé vegyem az irányt.
- Miért nem bírok én otthon maradni és pihenni? – kérdeztem magamtól.
- „Úgy jó, ha mindig szenvedünk” – jutott eszembe válaszként egy PUF dal.
A Muzsla (1. ep.) kemény volt, mint a híre, igazolás után egy Sport szeletet nyomtak a kezembe, amihez útközben egyből neki is láttam, jól esett. A Havas-csúcs (2. ep.) következett. Az elejétől idáig ez a rész igen durva volt, nagyon kivoltam. Nagyon szomjas is voltam, de a Havas-csúcson terveztem csak, hogy kinyitom a hátizsákot, és eszek-iszok. A csúcson nem volt pontőr, egy számot kellett felírni az igazolófüzetbe. 18,5 km-nél, nagyon fáradtan huppantam le a csúcson. Ittam sokat, ettem is, és pihentem néhány percet. 1120 m szintet küzdöttem le eddig.
Néhány km gyaloglás után Fajzatpusztára (3. ep.) értem, ahol az első frissítőpont volt, nápolyit és kakaót is lehetett inni. Három nápolyit véve magamhoz folytattam a túrát.
A Káva-csúcson (4. ep.) szintén egy számot kellett feljegyezni. Majd szinte szint nélkül jutottam el Disznós-kúthoz (5. ep.). Innen a leírás szerint „kisebb emelkedő” következett, én mégis csak nagyon nehezen tudtam feljutni a Világos-hegyre (6. ep.), ahol ismét egy számot kellett feljegyezni ottjártam igazolásául.
Mátrakeresztesen a kocsmánál (7. ep.) terülj-terülj asztalkám fogadta a túrázókat. Lehetett választani zsíros, vajas és lekváros kenyér közül, kefirt és szörpöt is lehetett fogyasztani. Itt benyomtam két szelet vajas kenyeret csalamádéval, hagymával és paradicsommal, majd magamba töltöttem két pohár citrom ízű szörpöt. Nagyon jól esett minden. 35 km-nél és szintben 1910 m-nél jártam ekkor, és egyre erősebben kezdtem érezni az erőt magamban a sikeres teljesítéshez. A ponton nem sokat időztem, hamar indultam tovább. Újabb 270 m szint és néhány km leküzdése után Fallóskútra (8. ep.) értem.
Ezután következett az, amitől előre leginkább tartottam, az Ágasvár csúcsa (9. ep.). Akkor doppingoljunk be – gondoltam –, merthogy talán itt az ideje. Multivitamin pezsgőtabletta, Sport szelet, szőlőcukor és megkezdtem a csúcstámadást. A csúcson igazolás után leültem egy kicsit enni, pihenni, aztán megkezdtem a csúcsról az ereszkedést a turistaházhoz. 41,4 km-nél és 2530 szintnél jártam ekkor. Lenyűgözően szép hegygerincen vezetett az ösvény az Óvár-csúcshoz (10. ep.), nagyon élveztem ezt a szakaszt. A csúcson ugyancsak egy felfestett számot kellett felírni. Hamarosan ismét Mátrakeresztesre értünk, ahol az a néhány sporttárs is lehagyott, akikkel többé-kevésbé együtt haladtam az előző 10 km-en. Õk beleerősítettek, én meg nem bírtam már növelni a sebességet.
Ezután következett a mélypont. Besötétedett, lámpát vettem elő. Egyedül voltam az erdőben. Most ezt nehezen viseltem. Mentem, éreztem, hogy lassú vagyok, pedig nagyon szerettem volna már Hideg-kútra (mozgó ep.) érni. Szél rázta a hatalmas tölgyeket, záporozott a makk, zenélt az erdő. Egyszer csak fényt láttam a távolból. Túrázók, végre emberek – gondoltam. Elképzeltem, ahogy elemlámpájukkal az utat keresik. Lámpámmal jeleztem feléjük: kikapcs-bekapcs-kikapcs-bekapcs. Nem jött válasz. De nem is jöhetett, mert nem elemlámpa fénye volt az, hanem a pont tábortüze. Mindegy, végre embereket találtam, és ez jó volt. Megtudtam, hogy innen már csak 6,6 km van hátra. A sötétben továbbra is egyedül gyalogoltam a cél felé. Kissé ritkák voltak a jelzések a mezőn, mindig nagy megkönnyebbülés volt elhaladni egy mellett, és örülni annak, hogy biztos nem tévedtem el. Hamarosan szőlőtáblákhoz értem. Szakítottam egy fürt szőlőt, gondoltam, hogy biztos adna a terület gazdája egy fürtöt a megfáradt vándornak. Egy másik szőlőtáblából is szakítottam egy fürtöt, gondolván, hogy a másik szőlősgazda is biztos szívesen adna egy fürtöt édes gyümölcséből a megfáradt vándornak. Aztán még próbálkoztam a 3. és a 4. szőlősgazda szőlejében is, de sajnos azokon a táblákon már megvolt az idei szüret… Pedig azok a gazdák is biztos szívesen adtak volna gyümölcsükből a megfáradt vándornak…
Nemsokára beértem Pásztóra, ahol utolsó feladatként a sportpályát kellett megkeresni.
Ekkor történt az alábbi érdekes sztori:
Jön egy hölgy kerékpárral szembe:
- Megtaláltátok a sportpályát? – kérdezte, pedig egyedül voltam.
- Nem, de én is azt keresem.
- Pedig délután már elmondtam, merre kell menni.
- De én csak most értem be a városba nemrég…
Összetévesztett valakivel, aki kisebb csapattal délután kereste a célt. Mindenesetre visszafordult velem, és egy darabig elkalauzolt, majd a további utat elmagyarázta.
Beértem a célba, az igazolófüzetemre érkezési időnek 20:51-et írtak, menetidőnek pedig 13:16-ot. Nagy kaland volt, reggel még nem hittem el, hogy meg tudom csinálni.
Az oklevél (Arany János idézettel) és a kitűző átvétele után kezdtem foglalkozni azzal a problémámmal, hogy nem vittem hálózsákot, vonat, busz pedig aznap nem megy több. Gondoltam, hogy akkor alszok hálózsák nélkül. Mondtam a hölgynek, aki az oklevelet átadta, hogy ott szeretnék aludni. Ajánlott egy gyöngyösi túrázót, (akit ismertem), hogy ha még itt van, keressem meg, mert őt valaki hazaviszi autóval, és hátha még beférek. Ez a tipp bejött. Egy aranyos (és szép) fővárosi lyány hozott haza az autójával hármunkat: az ismerős gyöngyösi sporttársat, egy ismeretlen rózsaszentmártoni fiút és engem. Még egyszer nagyon köszönöm neki a szívességet.

A túra legnagyobb pozitívuma a szervezés és a jelzettség volt. Végig M betűvel jelzett útvonal, sok helyütt szalagozással megerősítve, mindehhez jól használható leírás társult. Érdekes, hogy kábé 20 km-ig gondolkoztam, mit jelenthet az M betű… Pedig annyira nyilvánvaló…

Megérte elmenni, nagyon nagy élményt adott, és kitágult kissé a saját teljesítőképességemről alkotott határ is. Egy hónapja nem voltam teljesítménytúrán, már nagyon menni kellett.

Szőke György