Élménybeszámolók - lista

2024. január 25.

Két dolgot viselek nehezen a beszámolóírás kapcsán: ha írnom kell, pedig nincs kedvem, meg azt, ha olyan valaki írja meg, aki az egészet nagyon másképp látta, mint én. A galyatetői körtúráról szívesen írtam volna, nagyon kedvemre való volt a csapat és a táj is, de az egyik új túratárs olyan természetességgel vállalta a beszámolót, hogy visszafogtam magam; most meg már az új élmények verik a ritmust bennem.

Nehéz szülés volt ez a mai túra…, a megelőző 24 óra érzelmi hullámvasút volt számomra, egymást követték a nagyon szép és a nagyon csúnya dolgok. Este már nagyon szerettem volna lefújni az egészet, kerestem az ürügyet: úgyis rossz idő lesz, tiszta dagonya az egész útvonal, de reggel ragyogott a nap, s lassan megbékéltem a sorssal: menni kell, ha most nem is esik jól!

Aztán ebből lett az egyik legszebb Napnyugta túra!
A buszmegállóban új társak csatlakoztak a törzsgárdához – Jászberényből, Abádszalókról, Kisköréről - s mint a végén kiderült, a két fiatalabb szabadságot kivéve utazott a Mátrába!
Füredről gyorsan elértük a sár birodalmát, de nem volt olyan veszélyes, mint otthon gondoltam: a talajt még tartotta a fagy, csak a teteje volt megolvadva. Hej, milyen lesz ez szombaton, borzongtam, a Téli Mátrán, amikor majd ezrek tapossák ezt az utat (köztük a mi Alexánk is!). De megnyugtattam magam: ők teljesítménytúrázók, s az egy másik lelkiállapot (ha jól emlékszem)! De mi sem vettük ezt a kihívást leküzdhetetlennek, haladtunk rendületlenül a Haluskás felé. Egyedül Jóska huncutkodott: Nekem Anyukám azt mondta, sose lépjek a sárba! Éppen Ő mondta, aki az egész életét a bányában töltötte, ahol ez a szabály nem nagyon tartható be…

A Tarma-forrás ilyenkor mindig szóba kerül - hej, micsoda emberek jártak előttünk! S a Haluskást elérve elfogyott az útról a sár is. Fél óra se kellett, s felülemelkedtünk a földi gondokon, s már csak a szelet és egymást hallgattuk. A fotósok – ma Tamás és Feri is köztünk volt!– minduntalan megálltak, a tiszta levegő megihlette őket. Ilyen közel volt az Asztag-kő, mutatta Feri az ujjaival, felidézve két tavalyi, arra vezetett nagy túránkat; az egyiken Pisti, a másikon Ő volt remek túravezető (rejtett szépsége volt számomra addig ez a pontja a Mátrának). A fotósokat be-bevárva volt időnk borzongani a fenyegető erdész-üzeneteken: azt tudtuk, hogy nem turistaúton tartunk a dombra, de hogy erre medvék is járnak, az nekünk bizony újdonság volt.
Felérve a tetőre a szél is megcsillapodott, s a nap is erősen közeledett a horizont felé. Éppen kibújt az egyetlen felhő mögül, ami a nyugati eget borongatta, s lassan alábukott…, szép volt, nagyon! Van ott egy faágakból eszkábált kunyhóféle, ami előtt egy pár ücsörgött, szinte beleolvadva a tájba. Mi a Napnak felhőkön tükröződő visszfényétől is elbúcsúzva továbbindultunk, ők rendületlenül ültek tovább - lehet, még most is ott ülnek…!

Megkerültük az Eremény-tetőt, s a peremén kitaposott látvány-ösvényen indultunk Sás-tó felé. Galyatetőn már kapcsolgatták fel a lámpákat, de mi jól láttuk az utat. Még a sziklás tetőn voltunk, mikor Irén észrevette a Teliholdat. Előbb csak épphogy kilesett a Kékes mögül, majd mintegy legurult a bércen, s valahol a Nagy-nyaknál felugrott az Égre. Széles mosolya bekísért a Sástói nagyrétre, szinte száraz ösvényeken. Még a Nyár-tó is elfért a szokott medrében, csak a rét befagyott tócsái mutatták, hogy erre is volt a télen némi csapadék. Pisti, aki munka után jött utánunk, s a tetőn találkoztunk, még felhívta a figyelmünket a Jupiterre, ami akkorának tűnik innen, mint egy Csillag, s amely a messziből talán nem is látta meg a lelkendező kis turista-csapatunkat, ahogy a réten szétszóródva hazafelé indultunk.
Zárásul most nem sajnálkoznék a távol maradottakon - biztosan nekik is szép estéjük volt, csak másfelé, mint ennek a tizennyolcnak!

Pusztamonostor, 2024. január 25.
Merva Laci

Vörös Tamás képei