Élménybeszámolók - lista

2021. december 21.

Tóth Pista – alias Szőrös – kitűnő túrabeszámolóját szeretném néhány gondolattal és saját érzéssel kiegészíteni.
Fokozódó örömmel és feszültséggel készültem erre a rendhagyó túrára. A hirdetésre azonnal érkezett egy jelentkezés Strumpfné Marikától, ámde amint az évzáró túrán kiderült, számára annyira hihetetlen volt a hajnali indulás, hogy tulajdonképpen egy estire jelentkezett. Az évzárón még hárman jelezték, hogy jönnek: Pista, Juhászné Márti és Keresztesi Józsi, majd később Kroffinger Évi Jóskávak és Hornyánszki Gyulával, Gurúz Laci a feleségével és a számomra legnagyobb meglepetésként Kálmánné Ani is jelentkezett. Legtöbbjükkel már nagyon régen túráztam, van akivel még sosem.

Az izgalomtól sokáig nem tudtam elaludni, az év leghosszabb éjszakája számomra nagyon röviddé vált. Sikerült időben a buszpályaudvarra érnem, csak Pista és a Gurúz házaspár előzött meg (akiket télies túraöltözékükben fel sem ismertem…), de rövidesen mindenki befutott, s csak a buszra kellett kicsit sokat várni. Már bent állt néhány erőműves busz is, de rajtunk kívül más utas nem mozgott a hideg pályaudvaron, hiába reménykedtem, hogy egykori munkatársakba botlunk.
A busz óvatosan közlekedett a jeges hegyi úton, s bár alig volt utasforgalom, éppen csak megtartotta a menetrendet. Mátraszentlászló alatt a Sípark hóágyúi szorgosan és hangosan gyártották a havat - a Három falu temploma komoran nézte az Advent ilyen durva széttördelését.
Megszabtam a feladatot: a csúszós, helyenként meredek úton a 4.5 km-re szűk másfél óránk van.
A falut magunk alatt hagyva lámpáink fényeit és a holdvilágot a mindent beborító hó szikrázva tükrözte vissza, s a hegyoldalt meghitt, földönkívüli hangulat uralta el.
A kezdeti didergést rövidesen elfelejtettük; az igyekvő kapaszkodás lassan az elején még jéggé dermedt ujjaimat is átmelegítette.
Mindenki tartotta a tempót, s ez nagyon megnyugtató volt. Elől haladt Gyula és Józsi, a seprű szerepét ezúttal Pista vállalta, de mindenki figyelt a többiekre is.

A csillagvizsgáló után a pirkadat vöröse már mutatta a délkeleti irányt, körülölelve a Kékes sötét tömbjét.
Oldódott a feszültség, beszélgetni kezdtünk, már éreztük, előbb odaérünk, mint a napocska. Hál’istennek sok régi túraélményünk van, mindenről eszébe jut valamelyikünknek egyik-másik.
Fokozatosan kihunytak a fejlámpák is, az egyre növekvő világosság bennünk is szétterült.
A felkelő nap látványa és a büszkeségünk, hogy képesek voltunk, pont, ahogy kellett ide érni, a kilátó tetején is sokáig dacolt a dermesztően hideg széllel. Rajtunk kívül még két profi fotós is várta az eseményt, amely percek alatt eluralta a tájat. A horizont fölött egy vékony felhőcsík húzódott, így kétszer kelt fel ma a Nap, mint ahogy Torockón is szokott (ott előbb egy nyeregből pillant be a faluba, majd kis időre elbújik a Székelykő mögé, ahonnan csakhamar megint felkel, most már végérvényesen.). Csak itt nem balról jobbra, hanem lentről felfelé játszotta el nekünk ezt a huncutságot, amit mindenki megpróbált a telefonján is megörökíteni.
Idővel a szélvédett déli oldalra húzódtunk, majd, lassan betelve a látvánnyal, óvatosan lementünk a jeges lépcsőkön. Miután a TC szolgáltatásait egységesen bojkottáltuk, szomjúságot sem érezve, a tervezettől jóval korábban továbbindultunk.
A kijegesedett lejtők - különösen az útvonal-vitát is kiváltó Csór-hegyi ereszkedés - komoly figyelmet igényeltek, de esés nélkül elértük a Mátra-nyeregnél az országutat.
Meglepődtem, milyen frissnek éreztem magam – és társaimat is – a Vörösmarty turistaháznál, így természetesen folytattuk tovább az utunkat, ahelyett, hogy egy óra várakozásba kezdtünk volna a buszra. Segítette ezt a döntést a turistaház immár évtizedes zártsága, amit a turista társadalom talán joggal érez cserbenhagyásnak (minek veszik meg, ha nem akarják/tudják fenntartani??). Ez sajnos nemcsak az egyetlen szégyene a Mátrának, a mátraházai Pagoda is az értelmetlen pusztulás látványát sugallja.
Mátraháza felé találkoztunk néhány nem túl felkészült „túrázóval”, akiket próbáltunk figyelmeztetni, hogy az út túl jeges, vigyázni kell. (Nem mindig elég a vakmerőség, mégha azt azért mi sem szeretjük otthon hagyni – de azért csak szólunk!)
Mátraházán a buszra várva végre megreggeliztünk, s lassan a túrát is lezártam magamban; itt a Karácsony, sok még a tennivaló, gyerünk haza.
Néhányan még továbbindultak, remélem, további örömökre lelve!
Hazafelé a kocsiban a Rádió is a téli napfordulóval foglalkozott. Elmondták, hogyan ünneplik Chilében, a Falkland szigeteken, vagy éppen Iránban ezt a jeles napot. Fura, de a Galyatetői kilátó megmászása valahogy kimaradt a színes beszámolóból …
Viszont az iráni szokást én is szívesen megfontolnám: meleg fürdőt venni, különleges gyümölcsöket fogyasztani, s verseket olvasni egymásnak.
Jövőre nem kellene nekünk is így tenni ezen a napon? Hátha így mi is bekerülnénk a rádióba!

Merva lászló