Élménybeszámolók - lista

2021. november 10.

Volt egy munkatársam, akit nagyon tiszteltem és szerettem: Csízik Zoli, Kisnánáról. Pár évvel idősebb volt nálam és tőlem sokkal régebben, szinte az indulástól dolgozott az Erőműben. Határozott egyéniség volt, aki sokat küszködött, hogy ne veszítse el az önbecsülését. Védte a sajátjait, de igyekezett szót érteni a másik lövészárkokban levőkkel is. Sokat tanultam Tőle, nagy veszteség volt nekem a halála.

A temetés után határoztam el, hogy késő ősszel mindig elzarándokolok a Csurgó-kúthoz, amit az erdőbirtokossági társaival Zoli épített ki, s többször vezettünk oda együtt is túrát.

Most a kilencedik Csízik Zoltán emléktúrára készültem. Az előzőekben néhányszor elkísértek a volt kollégák is, de volt, amikor egyedül jártam meg az utat. Most, hogy a feleségem révén újra kapcsolatba kerültem egykori egyesületemmel, meghirdettem a Kékes honlapján is ezt a túrát.
Négyen indultunk a hegynek, egy napsütéses szerda délelőttön. Az ösvény, amely a Tatárka-tisztás felé vitt kellemesen emelkedett, az előző kis esők még nem tették sarassá. Hiába reménykedtem, ehető gombát most egyáltalán nem láttunk, legföljebb a fagombák találtak annyi nedvességet, ami a termőtestük kifejlődését lehetővé tette. Néha egy-egy mufloncsapat vágott keresztbe előttünk, más jelet már nemigen adott ki a természet, az erdő már a pihenőre készülődött.
Az útjelzéseket itt már régen festettük újjá, a több mint tizenöt év alatt jócskán meg is koptak. Szép emlék a Sanyi bácsival, Csabával és Zolival végzett munka, jó lenne, ha jövőre is sorra kerülne a jelzések felújításában ez a része is a Mátrának.
Jó tempóban, sokat beszélgetve délben értük el a forrást. Szeretek egyedül, teljes szabadságban túrázni, de ezek a csendes, esetenként vitába is forduló beszélgetések hiányoznak. A világ attól szép, hogy színes; aki csak a saját hangját hallja meg, annak a lelke kiszárad, mint a sivatag.
A tisztáson egy kis menedékház meg egy kopjafa áll, s egy fahídon lehet átmenni a forráshoz, ami gondosan fedett, s tiszta vizet kínál az erre járóknak. Mindezt az Erdőbirtokosság tartja karban, lehet is vele elég dolguk (tizenévvel ezelőtt Zolin keresztül sokat noszogattam őket, szállítsák már el az eredeti, üveggyapot tetőszigetelést, ami az akkori tisztamátrás szememet nagyon bántotta; ma már nyoma sincs az egykori lerakatnak).
A kopjafát a nánai szlovák önkormányzat, a „Pobocska” állította, annak lábánál gyújtottam meg most is a mécsest. Sajnos már ritkán jönnek fel ide. Ilyen nagy túrára már nem vállalkozunk - írta Gizike, amikor rákérdeztem, mikor jönnek legközelebb.
Bejegyeztük magunkat a vendégkönyvbe, megebédeltünk, s szedelődzködtünk.
Még kicsit sajnálkoztam magamban, hogy nem néztünk ki a gerincre, a Jagus lábához, de nem akartam túlfeszíteni a húrt: ma ennyi volt meghirdetve, ennyit megyünk.
Talán ez a kielégítetlen kalandvágy gerjesztette bennem az ötletet, amit a végén, a meredek ereszkedésnél már kicsit meg is bántam: vágjuk le ezt a nagy kanyart, s mindjárt a völgybe érünk!
Lefelé az Első Tarnóca völgyében jöttünk, az „éhség útján” (a földesúr, akinek erre volt a vadászháza, a nagy világválság idején azzal mérsékelte a nép nyomorát, hogy kiköveztette velük a házhoz vezető utat). Útközben főleg a szépen csillogó víznek örvendeztünk, meg a túlsó oldal napsütötte köveinek, szikláinak. Szép ez a völgy annak is aki először, de annak főleg, aki sokadszor járja, szívében sok emlékkel.

Az Úsztató után, keresztben az úton egy jó túrabot várt ránk; amikor felfelé indultunk, még nem volt ott. Figyelmeztetés, hogy lassan mi is rászorulunk?!
Köszönöm a túratársaknak, s azoknak is, akik lélekben voltak velünk, gyertek máskor is!

Pusztamonostor, 2021. december 7. Merva László