Élménybeszámolók - lista

2019. július 06.

A Kékes Turista Egyesület Montenegróba szervezett kirándulást és túrát. Sokat gondolkodtam elmenjek-e. Évekkel ezelőtt jártam ott a MEVISZ-szel. Beteg feleségemet se szívesen hagyom itt hosszabb időre, de végül mégis jelentkeztem. 6-án, szombaton 21 órakor indultunk Gyöngyösről. Örömmel láttam sok régi túratársat, azért akadtak akiket nem ismertem. Ez egy cseppet sem aggasztott, mivel elég gyorsan oldódom mindenféle társaságban. Illés mint túravezető köszöntött minket, elmondta ő lesz a túravezetőnk és idegenvezetőnk egy személyben.
Kicsit féltem a hosszú buszos utazástól, (ismerőseim tudják miért) szerencsére semmi probléma nem adódott. Hazánkon átsuhantunk, Szerbia egy részét sötétbe vészeltük át. Mikor megvirradt, már a magas hegyek között jártunk.
Onnét kezdve csodálatos tájak között kanyargott utunk. A magas hegyek között buszozva nem győztük kapkodni fejünket a csodás látványok között. A látvány, ha lehet még fokozódott Montenegróban. Ahogy a Tara folyó mellett mentünk, láttuk a párosával átcsúszókat a Tara folyó fölötti drótkötélen.
Mikor megálltunk Zabljakban egy rövid nézelődésre, Attilával átszeltük a csodálatos hidat a Tara folyó felett és befizettük a 10 eurót egy drótköteles folyó feletti átszáguldásra. A szélvész gyenge fuvallat ahhoz képes ahogy mi átszáguldottunk. Mire észbe kaptunk már a másik oldalon voltunk. Akkor találkoztunk a többiekkel, akik a hosszabb, de lassabb pályára indultak. Anna nem mert egyedül lecsúszni, bevállaltam vele egy párost. Remekül sikerült. Az viszont nagyon rosszul esett, hogy nem kettönknek került 15 euróba hanem fejenként 20 ba. Húztam is a számat rendesen.

Megérkeztünk a szállásra, a Hotel Lovacba. Janival kerültem egy szobába, mi már régi hálótársak vagyunk, talán most se veszünk össze. Kicsit később jött a vacsora, mint eredetileg gondoltuk. Bőséges és finom volt a vacsora, el is pilledtünk tőle alaposan. Szerencsére a szokásos unó parti magunkhoz térített minket. Eddig még sosem játszottam, most is csak kibicként segíttettem Zsuzsának, de mire észbe kaptam már nekem is osztottak.

A reggeli svédasztalos, ebben mi magyarok jók vagyunk, úgy degeszre ettük magunkat, ha egy hétig nem kapunk kaját, akkor is kibírtuk volna. Kellett is a kalória, mert kemény napnak néztünk elébe. Mindenki hozott magával meleg holmikat, mert mikor tavaly itt jártak néhányan a mostaniak közül, igencsak fáztak. Busszal felmentünk a nemzeti park bejáratáig. (Csak közös jegyet kaptunk, úgyhogy mindenki lefényképezte magának.) Megindultunk a felvonóig közösen. Voltak, akik felvonóval kívántak felmenni a 2313 m magas Savin kukra, én a gyalogtúrázókkal tartottam.

Megindultunk fölfelé, eleinte szinte sztrádaszerű úton kaptattunk fölfelé. Birkák legelésztek csendesen mellettünk. Mire az első felvonó végéig felkapaszkodtunk, már kezdtem szidni magam, minek nekem a báránybőr béléses eszkimó ruha a hátizsákba. Akik felvonóztak, átszálltak a következő felvonóra, mi meg poroszkáltunk tovább. A táj csodás, a hegy teteje hol ködbe vész, hol napsütésben tündököl. Mire felértünk a felső felvonóhoz, már nem igazán volt száraz ruha darabom. Szerencsére itt jó pénzért életmentő söröcskéhez jutottunk. Mivel tudom mit jelent ilyenkor egy életmentő itóka, visszaszaladtam egy adaggal Laci barátomhoz, hogy jobb kedvel érjen fel. Nem hittem volna, hogy itt a kopár kőrengeteg között ennyi féle színes virággal találkozom.
Innét már mindenkinek magát kellett felvonszolnia a csúcsra. Hihetetlen látvány tárult szemünk elé, el is nézegettük jó ideig. Több árnyékos gödörben még hó és jég lapult. Egy magas forrás csordogált egy fa vályúba, ami tele volt apró pénzzel. Elég lassan jött a víz és épp edényt tartottak alá, mivel kevés volt az időm gyorsan a vályúból ittam. Valaki rám szólt: Hülye vagy? Nem – mondtam -, csak ha nekiállok kiszedegetni az aprópénzt az feltűnik. Így meg egyszerűen felszippantom őket - feleltem. Miután kiszuszogtuk és kigyönyörködtük magunkat, elindultunk lefelé. Egy másik úton terveztük a lemenetelt. Jó darabon leereszkedtünk, mikor egy jégpályához érkeztünk. Akárhogy néztük, akárhogy szerettünk volna leereszkedni rajta, a józan ész azt diktálta, ne tegyük. (Jómagam lementem volna, lehet ugyan, hogy nem élve érkezek meg, de meggyőztek az észérvek.) Visszakapaszkodtunk a csúcsra és azon az úton ereszkedtünk le, ahol feljöttünk.
Nem volt egyszerűbb és gyorsabb se a lefelé ereszkedés sem. Mikor leértünk a Fekete-tóhoz, úgy döntöttem, bármi lesz is, én megmártózom. Nekivetkőztem és becsobbantam. Az igazán kellemestől kissé hidegebb volt, de messze elmaradt attól, mikor annak idején Binznél a Balti-tengerbe vetettem magam. Mivel a többiek tovasuhantak, én se tempózhattam túl sokáig. Kijöttem, körülnéztem, sehol senki, lekaptam alsógatyámat, kicsavartam betettem a zsákomba. Felrántottam rövidnadrágom és vágtattam a többiek után. Mily nagy volt a megrökönyödésem a szobában, mikor kipakoltam az egész zsákom és sehol a vizes gatyám. (Még most se tértem napirendre fölötte.) Mit mondok drága feleségemnek, hová lett?
Finom és bőséges vacsora, unózás, még a pincér nem szólt már csak 10 percünk van.


Másnap a szokásos dőzs után megjöttek a mikrobuszok, amik levittek a Tara folyóra. Levetkőzés, vízi ruha, hátul cipzáras vízi papucs, sisak és irány a gumicsónak. Remek csapatba kerültem. egyik oldalt nagy erős férfiak, másik oldalt Zsuzsi, Anna, Marika, Attila és Én. Zsuzsa és Anna egymás ellen eveztek. Szerencsére nekünk jutott a legjobb kormányos meg Bogi. Egy oldalágból sebes folyású folyó ömlött a Tarába. Itt kikötöttünk és felmentünk egy jó darabon csodálni a sziklák között eszeveszetten vágtató vizet. Nem tudtam megállni hogy ne hörpöljek a jó hideg kristálytiszta vizéből. Vissza a csónakhoz, evezés tovább. Pörgés előre, hátra oda-vissza zúgókon le. Előttünk egy szikláról ugrálnak a sebes folyású vízbe. Bogi rábeszélte a vezető kormányost, hogy kössünk ki mi is.
Józsi ugrott először, szörnyen megrémültem mint utólag kiderült az ő mentőmellényén nem volt kapocs. Csak azt láttuk, beugrik a vízbe és kapálódzik, a mellény jön le róla. Megijedtem, ha most elsodorja az ár mi lesz. Szerencsére, azért mivel jó úszó, így is baj nélkül kiért. Mivel nem tudok úszni, bennem volt a majré, ha elsodor a víz akkor mi lesz. Mégse kelthetem beszari gyerek látszatát, ugrottam, semmi baj nélkül partot értem. Attila a magasabb szikláról vetette le magát. Következett Bogi, ez valami olyan élmény volt amit csak az tud aki ott volt. Leírni lehetetlen, a lényeg: leugrott... A végén kiderült, hogy a többiek meg se álltak itt, így csak mi hárman ugrottunk.
A visszafelé való út se volt kevésbé bővelkedő adrenalinban, azokon az utakon ahogy jöttünk a járműveinkkel nem semmi volt.
Egy bőséges ebéd még járt a 25 eurós túrához, ezután a vacsora (ennyi kajával már vallatni is lehetett annak idején) a szokásos unó partira csak egyre többen lettünk. Másnap a Durmitor nemzeti park következett.
Eleinte együtt ment a hosszabb és rövidebb túra. Éjszaka esett, dörgött, villámlott és mára se ígértek jobbat. Csúsztunk-másztunk, araszoltunk fölfelé. Hol esett, hol nem, de nem volt vészes. Gyuri ugyan megcsúszott a kis fahídon, de az is csak azért, mert ferde volt és vizes. Külön utakon folytattuk túránkat. Mi megint egy csúcs meghódításara vállalkoztunk. A fellegek baljósan gyülekeztek felettünk. Egy jó kis mocsaras rét után egy barlangot szemeltünk ki magunknak. Nem volt egyszerű a megközelítése, nem is mindenki vállalta. Nagy nehezen felküzdöttük magunkat, akkor aztán leszakadt az ég. Alig tudtunk visszavergődni az útra. Illés úgy döntött, hogy a szakadó esőben nem engedi kockáztatni életünket a további mászással, pedig már csak egy ugrásnyira volt a csúcs. Lesettenkedtünk a Fekete-tóhoz. Mire leértünk, bőrig áztunk a többiek már itt voltak. Megint levetkőztem, be a tóba. Bogi meg csak úgy ruhástól szelte a habokat. A többség busszal ment vissza, mi jó páran gyalog. Bogi meg Szollár Feri öccse futottak lefelé. Csatlakoztam én is, de jócskán lemaradtam. Azért igencsak tempósan jöttem, nehogy megfázzak. Jólesett a meleg víz a szállodában, de a pálesz se jött rosszul.
Reggel elhagytuk Zlabjakot és megindultunk a tenger felé. A Kotori-öböl már fentről is káprázatosan nézet ki. A busz ablakából is rengeteg fénykép készült. Perastnál kiszálltunk, sétáltunk nézelődtünk ámélkodtunk. Jómagam megmártóztam a tenger hűs habjaiban. Estére megérkeztünk Budvára a szállásra. Séta, tengerpart, óváros, szóval a csodák csodái.
Másnap hajókirándulás, reggel 4 órakor Józsival lementünk megmártózni a hűs reggeli tengeri habokba. A kék barlangba ugyan nem fért be a hajónk, de mi azért beúsztunk. Szegény Attila, mire felszerelkezett búvár cuccába már indulnunk is kellett tovább. A szigeteket megkerültük, az erődöket megbámultuk. Kotori-öbölben kikötöttünk, a belvárost végigjártuk. Bogival sziklaugrottunk, ez nekem kemény véráldozatokkal járt, körmöm le, talpamba szikladarab. Busszal vissza a szállásra. Alig tusoltam le, Bogi már hozta magával Vali doktornőt, aki szakszerűen leápolt.
Reggel Józsi nem ébredt 4-kor így csak 4:30-kor tudtunk fürödni a tengerben. Busszal felmentünk a Jezerski-hegyre, ameddig lehetett busszal, onnét gyalog fel a Njegos mauzóleumba. Jó kis húzós emelkedő, meg lépcső is volt bőven, de az a kilátás, ami ott volt, az csak ott és a mesében… A társaság egy része busszal ereszkedett le a tengerhez, mi gyalog indultunk neki. Valaha állítólag ez egy hadi út volt, most meg egy életveszélyes ösvény. Az elején az életünkért küszködtünk, később a nap hevítő ereje volt a legnagyobb ellenfelünk a végeláthatatlan hegyi szerpentinen. A mai napig nem értem, hogy mehettek fel oda a tehenek, amik a lepényeiket alaposan szétszórták a keskeny ösvényen. (Lehet hogy valaki brahiból vitte oda és szórta szét, mert a tehén nem zerge és nem is öszvér, a lepény viszont kétség nélkül a tehéné.) Már mikor teljesen ki voltunk tikkadva, szerencsére találtunk egy élelmes családot, akik amellett hogy mini kertészetet létesítettek a sziklán, berendeztek két nagy hűtőt a turistáknak jó pénzért. Mondtam Vali doktornőnek, ha tegnap nem ápol le olyan jól, most lehet hogy nem tudtam volna lejönni, meg ha nincs velem biztonságot adva az úton. Mire leértünk a tengerhez, a csapat másik fele is befejezte az óváros felderítését. (Azt mondták a buszos lejövetel se volt kevésbé kalandos és stresszmentes mint a miénk. Vissza busszal Budvára, este óváros, az valami hihetetlen mekkora pezsgő az éjszakai élet. Még egy csobbanás a tengerben.
Reggel indulás haza. A változatosság kedvéért, most Bosznián és Horvátországon keresztül. Csodálatos út volt, köszönet érte. Éjfélre értünk Gyöngyösre. A bejárati rács zára megadta magát, nem akartam akkor a flex-szel zajongani, így majdnem a garázsban töltöttem az éjszakát. Szerencsére az ablakon beengedett drága aranyos feleségem.

Szőrös