Élménybeszámolók - lista

2010. augusztus 01.

„Reggel megyünk haza a Székely-gyorssal!”
Avagy Élményeim az idei EKE-táborról

A minap a munkahelyemen kávét készítettem. Nem szoktam ilyesmit inni, de maradt még egy az EKE-táborból. Megcsapott az illata, és amikor belekóstoltam lehunyt szemem előtt rohanva jelentek meg az emlékezés képei. Arra „ébredtem”, hogy péntek van. Ott ülök a sátram bejáratánál. Velem szemben kisebb dombok, tele zöldellő fákkal. A patak csobog mögöttem. Felettem kék ég. Pár bárányfelhő béget odafenn, várva a farkast, hogy szétzavarja őket. Mosolyogva kémlelem szertelen játékukat. Nyugalom van! Többiek már elmentek a túrájukra. Csak páran maradtunk a csapatból. De van még idő az indulásig, nem kell rohanni…

2010. júl. 26-át írunk. Hétfő hajnalban, a szokásos helyről indultunk. Gyöngyösről összesen 31-en mentük. Busszal 22-en. 19-en sátrazási szándékkal, 3 fő pedig a kényelmes szállást választotta. Kicsit esős hajnal volt, de sikerült szárazon odaérni. Az idő múlásával egyre csak gyűltek a turisták, és a csomag-halmok is. Aztán megjelent a busz, és bennem felmerült a nagy kérdés: „Hogy fog ez mind beférni ebbe a kis buszba?” Befért! Negyedórás késéssel elindultunk Gyergyószentmiklósra. Végtelennek tűnt az utazás, és ezzel nem túlzok. Majdnem 12 óra. Azt hiszem öregszem, de a végét már nagyon nehezen viseltem. Megálltunk pár helyen egy szusszanásnyi időre, derékropogtatásra, térdkiegyenesítésre, vagy csak friss levegőre. Útközben láttuk a Tordai-hasadékot. Mindig eszembe jut az első EKE-tábor, ahol részt vettem. Nekem az marad a legjobb, a felejthetetlen. Attól kezdve rajongok a sátrazásért. Timinek áradoztam róla, mivel ő ült mellettem.

Aztán lassan feltűnt Gyergyószentmiklós, utána az EKE-tábor feliratú útjelzők, és a táborhely maga is. Megkaptuk a patak közvetlen szomszédságában lévő sátorhelyet. Elkezdődött a ribillió! A busztól talicskával hordtuk be a táskákat a kijelölt helyig. Kicsit úgy néztünk ki, mint egy olasz család. Fel-alá rohanás, kinek hol a cucca, ki hol szeretne „építkezni”. Majd utána a „léci segítsetek már!”, és az „ez vajon hová tartozik?” mondatok sokasága hangzott el. Vagyis a gyakorlottabb sátorállítók segítettek az első sátrazóknak. Építkezés után egy kis wellcome drink (pálinka és unicum) került elő Klárika sátrából. Nem volt semmi az a pálinka! Röviden, tömören, kerítésszaggatónak jellemezném! Aztán mentünk bejelentkezni, terepszemlézni, időjárást kémlelni (nem volt túl biztató a helyzet). És ezzel vége is lett az első napnak!

Kedd hajnalban arra ébredtem, hogy szakad az eső. És kb 3 órán keresztül esett. Én gyakran „járőröztem” a sátramban, vagyis elemlámpa fényénél vizsgálgattam, hogy beázik, vagy nem. Igyekeztem mindent úgy pakolni, hogy ne érjen össze a sátor két rétege. Azért csak eljött a napfelkelte, és vele együtt a reggel is. A nagy közösségi sátor alatt mindenki elmondta a hajnali élményeit. Néhányan attól féltek, hogy reggelre vízágyon fognak ringatózni, és voltak, akik megbeszélték, pirkadatkor összepakolnak, és hazamennek a Székely-gyorssal. Engem a közelünkben lévő patak sebes sodrása, és megemelkedett vízszintje rémisztett meg. Zsuzsinak akadtak gondjai az esővízzel, de aztán egy gyors költözködéssel megoldódott az is.

Fél 10 felé nyakunkba vettük a környéket. Klárika gyorsan átlényegült idegenvezetővé, és máris száguldoztunk a helyi nevezetességek nyomában. Elsőként Gyergyószentmiklóson álltunk meg. Timi, Zsuzsi és én találtunk egy pékséget. Egyszer csak Timi nagy kikerekedett szemekkel oldalba bök, majd mutat egy helyi újságot. Mi található a címlapon? Medvetámadás Gyergyószentmiklósba. De jó! Még meg sem melegedett a sátorhelyünk, máris ilyen rémhírek fogadnak! Kicsit ideges lett a túratárs, de igyekeztem megnyugtatni, hogy szerintem úgyis vigyáznak ránk, és most már érthető miért volt annyi biztonsági ember a területen. Miután megvette az újságot a részletek miatt, megbeszéltük, hogy a többieknek egy szót sem szólunk. Nem kell fölöslegesen pánikot kelteni. Persze aztán mások is vettek hetilapot. Szóval a tervünk egy idő után dugába dőlt.

Rövidke buszozás után megérkeztünk Gyergyószárhegyre, ahol a Lázár-kastélyt néztük meg. Egy reneszánsz építészeti szépség. Az udvaron alkotó-táborban készült műremekeket csodálhattunk. Szemeinket az épületben lévő kiállítások gyönyörűsége kényeztette. A legfelső szintről remek panoráma nyílt a környékre.

Tovább buszozva láttuk a Tatárdombi emlékművet, majd megnéztünk egy csodaszép templomot Gyergyóditróban, ahol a legnagyobb érdekesség az volt, hogy a harangozó úriember kézzel harangozott. Manapság ilyesmit igen ritkán lát az ember. Keresésére indultunk a ványolónak. Megismertük a székely mentalitást, vagyis keresés közben leállítottunk egy lovaskocsit. A bakon ülő székelyek kérdésünkre válaszoltak, de csak miután elolvasták a prospektust. Rövid túrázás után csak meglett Gyergyóremetén, az Eszenyő patak völgyében a majdnem vízimalomhoz hasonlító borzasztó régi szerkezet. Egy kedves néni, Góga Róza mesélte el, hogy hogyan is működik ez az egész. A saját maga által szőtt dolgot beleteszik a dézsának tűnő tárgyba, amin a patak sodrása következtében körbe-körbe halad a víz, és így lesz a durva szőttesből bolyhos puha anyag. Néha eszembe jut, mint ekkor is, hogyha meghalnak az öregek, és velük együtt ezek a tudományok, akkor mi lesz? Ki tanítja meg a fiataloknak a régi hagyományokat, mesterségeket? Vagy végleg elvesznek? Fájó szívvel hagytuk ott a nénit, mert annyira szeretettel mesélt, beszélt. Élvezet volt hallgatni. De hát menni kellett, mert este 7-től kezdődött a tábornyitó ceremónia, ahol a harang megkondulásával kezdetét veszi a XIX. EKE-vándortábor. Este megbeszéltük, hogy ki hová megy a következő napokban. Jókat nevettem magamon is, meg a többieken is, mivel ilyenkor mindig úgy van, hogy kb 20 túra útvonalból lehet választani 3 napra. Ami szerintem (és vagyunk ezzel így egy páran) nem igazság! Ugyanis borzasztó jó túrák szoktak lenni, és csak nagy hezitálások után lehet közülük választani. Persze az eső folyamatosan hol erősebben esett, hol csak szitált. De bíztam abban, hogy talán következő nap jobb lesz ebből a szempontból.

Nem sokkal lett jobb! Márti, Levente, Anna és én a Molnár-Sándor-túrát választottuk szerdára. Nagy reményekkel indultam neki, de az hamar elszállt. Főleg akkor, miután kb 1 órás buszozás után a Libán-tetőnél leszálltunk a járgányról, és elkezdett esni. Az út eleje abból állt, hogy esőkabát fel, majd le. Egy idő után a pulcsim is kezdett elázni. Pedig nagyon szép túrának ígérkezett. Tele jobbnál jobb kilátásokkal. Felmásztunk a Csudáló-kőre (1528 m), onnan át a Délhegyre (1694 m). Utunknak ez volt a legmagasabb pontja. Innen ereszkedtünk lefelé, és végre kisütött ránk a nap. A túravezetők kedve is megjött, és előkerült a hátizsákjukból a kokojszapálinka. De jó volt! Majd megkerestük a „Jézus lábnyoma” elnevezésű szikla maradványt. Kipróbáltam, tényleg olyan lábnyom formájú nyom található rajta. Azért túránk végére volt kilátás is, és a pulóverom is megszáradt. A Veresvirág Kilátónál már vezetőnk körbe tudott navigálni minket a hegyeken. A panziónál ért véget a kalandozásunk. Esténként vetítések voltak. Aznap este Hints Miklós mesélt a tadzsikisztáni élményeiről, népdal gyűjtési útjáról. Nagyon jó előadás volt, és a fényképek is szépek voltak. Tetszett!

Csütörtökre majdnem mindenki az Ezeréves határ-túrát választotta. Idegenvezető-túravezetőnk - név szerint: Laczkó - Szentmiklósi Endre és felesége - helyi tanárként oktatták jelen esetben a turistákat. Azt hiszem a legélvezetesebb kirándulások egyike volt ez is. A Gyimes vidékéről bármit kérdeztünk azonnal jött a válasz. Hallhattunk nagyon sok székely viccet, de ugyanakkor fontos történelmi momentumokat is. Láttuk a Madéfalva határában védtelenül lekaszabolt Csík és Háromszéki vértanúk emlékművét. Csíksomlyón a nagy templomot, magyar időkben épült kaszárnyákat, és a gyimesbükki vasútállomást. Itt egy helyi bácsi mesélt nekünk a kiállítás kialakításáról, illetve a megvalósítás körül folyó harcról. Az ember akarva-akaratlanul is elgondolkozik arról, hogy eljutottam egy ilyen helyre, hallottam beszélni ezt az embert, ott állhattam a régi nagy Magyarország határánál, és valahogy mégis kicsit szégyelltem, hogy én csak magyar vagyok. Miért? Mert szerintem azok az emberek sokkal nagyobb magyarok. Mert hiába kerültek egy másik ország „fogságába” mégis megmaradtak annak amik, vagyis MAGYARNAK. Megmásztuk a Rákóczi vár maradványait, láttunk tankcsapdákat. A közeli Pro Patria et Libertate emlékhely kertjében ebédeltünk és kokojszásztunk. Hazafelé még megnéztünk Csíkrákoson egy kápolnát, aminek a tornyán különleges festmények vannak. Senki nem tudja pontosan, hogy mit is szimbolizálnak, csak találgatások vannak. Vizet merítettünk a Maros turisztikai forrásánál. Visszaérkezésünk után rövid beszélgetés a többiekkel, majd vetítés megtekintése következett. Erős Zsolt előadását hallgattuk a rehabilitációjáról. Vége lett ennek a napnak is.

Pénteken maradtam a Gyilkos-tó Békás-szoros túránál. Nem bántam meg! Reggel, mikor felébredtem, érdekes napfelkeltét tudtam fényképezni. Mivel 9-kor volt az indulás visszafeküdtem szunyókálni. Volt időm mindenre. Kávézás közben egy kicsit az otthon maradt barátokra, családtagokra gondoltam. Nem kellett rohanni sehová sem, és pont ettől lett olyan nyugis az egész. Busszal indultunk neki a túrának. Kő-kaputól gyalog folytattuk utunkat. Megmásztuk a Mária-kővet. Napfényes kilátás és borzasztó szépség tárult elénk. Én egy kicsit talán attól tartva, hogy mindez elmúlik, furakodtam fényképezni, aminek következtében néhányan furcsán néztek rám. Bocsánat érte! Amiért érdemes volt ezt az utat választani, hogy a Békás-szoros tetején jártunk. Még fénykép is készült rólam, mivel csillogó szemmel, örömkönnyeim visszatartásával magyaráztam a testi épségünkért felelős hegyimentő fiatalembernek, mi szerint ez valami fantasztikus, hogy itt lehetek, és ezt az otthoniak nem is hiszik el, és már régóta szerettem volna eljutni ide, és felülről megnézni ezt a csodát…. Sorolhatnám, miket magyaráztam neki. Végül is mosolyogva csak annyit mondott, készít rólam egy fotót, de utána adjam át a helyem másoknak. Szóval így készült az a bizonyos fotó, amit utána mindenkinek mutogattam. Ebéd után elindultunk a Gyilkos-tó felé. Persze a táj magáért beszélt, és kb 10 m gyaloglás után megint fényképeznem kellett azt, amit kb 5 perccel előtte fényképeztem, mert ebből a szögből még nem készült róla fotó, és mintha most még szebb lett volna, mint előtte. Természetesen a tóról csak alulnézet-felülnézetből nem villantottam! Majd nekiálltam vadkacsákat etetni. Táborba való visszaérkezés után teljesen fel voltam dobódva. Ezért a napért megérte! Estére bevállaltuk páran a Súgó-barlang túrát. Én azért, mert egyszer régebben részt vettem egy igazi barlangászáson, amikor is beöltöztettek munkásruhába, sisakot nyomtak a fejembe, és a Létrás barlangba (Bükk) kúsztunk-másztunk. Kellett még hozzá gumicsizma, és jó erőnlét (akkor még volt). Azt hiszem ez egy felejthetetlen élmény maradt! Meg persze a másnapi izomláz is, de azt kihevertem. Szóval megszerettem ezt a dolgot. Timi, Tamás és Rózsika is jöttek a barlanghoz. Este 9 felé indult a busz Heveder településig, majd onnan kb 3-4 km-t gyalogoltunk a sötétben. Közben jöttek a medvés sztorik. Ezek az állatok egyébként egész héten „visszaköszöntek”. Volt, aki hallotta bőgni őket, és volt, aki a riasztópisztolyból leadott lövésekre lett figyelmes. De a medve-mítosz ott keringett a táborba, az emberek között. A barlangba nagyon oda kellett figyelni, hogy hová lépünk, mert saras, vizes volt a lábunk alatt lévő talaj. Világítás csak az általunk vitt fényforrásokból jött. A köveket nem lehetett mindenhol „fogdosni”. Egyébként a barlangnak három száraz járata ismert, és egy patakos. Sokáig őrizetlen volt, és ebből kifolyólag sok cseppkövet letörtek. A Súgó menedékháznál volt lehetőség nyársalásra, és áfonyapálinkázásra. Gyalogosan vettük visszafelé az irányt. Timivel gyönyörködtünk a csillagokban, és a fenyőfákkal övezett völgyben, amit a hold fénye enyhén megvilágított. Hajnal fél 2 felé értünk vissza a táborba.

Eljött az a bizonyos szombat, azzal a bizonyos búcsúval. Mert páran bevállaltuk a pricskei-búcsút. Néhányan. Többen elmentek a Gyilkos-tóhoz, Kis-Cohádot mászni, nyársalni. Mi maradtunk a búcsúnál. Zsuzsa azzal köszönt el a többiektől, hogy majd hozunk nekik búcsúfiát, meg faszáru nyalókat. Kb 400-an indultunk neki 8:20-kor az útnak egy erős emelkedővel a tábortól. Micsoda út volt! Szerintem a legnehezebb túrák egyikét választottuk. 9 km-ből 11 km lett 700 m szintemelkedéssel. Árnyék nem sok volt, és a hét eleji hideg idő után beköszöntött a nyár. De engem a táj szépsége kárpótolt mindenért. Áfonyáztunk, kicsit morogtunk, izgultunk Rajki Sanyiért. Persze nem kellett rohanni, és eltévedni sem nagyon tudtunk, mivel valahol mindig belebotlottunk egy kóbor turistába, aki a búcsúba igyekezve mormolta, hogyha ezt tudta volna, nem jön. Aztán csak odaértünk a kereszthez. Készült pár fotó rólunk, az utókornak, emlékbe. A búcsú egy misével indult. Az oltár egy törzsénél elvágott idős fa letakarva terítővel. Papok sokasága tartotta a szertartást. Ilyen helyen misét tartani megtiszteltetés. Meghallgattuk mi is, majd utána kaptunk ebédet (egy pár főtt kolbászt, kenyeret, mustárt). Ittunk forrásvizet is, meg persze sört is. Kb 3 óra felé indultunk vissza. Egy patakmederben ereszkedtünk lefelé. Este 7 felé meg is érkeztünk a többiekhez, kicsit leégve, búcsúfia nélkül. A szokásos kinek volt jobb napja rivalizálás után én elmentem zuhanyozni. 8-tól táborzáró ünnepség következett. Szégyen ide, szégyen oda, vagy tényleg öregszem, de 10-kor bedőltem a hálózsákomba, és olyan jót aludtam, mint egész héten soha. Részemről így ért véget az idei EKE-tábor. Csak azt sajnálom, hogy kimaradt a patakba fürdés a rossz idő, és a magas vízszint miatt. Viszont voltak zuhanykabinok, amikből csak furmányosan lehetett elővarázsolni a melegvizet. A szervezés jó volt, köszönet érte az EKE Gyergyói osztályának. A túravezetők, és hegyimentők abszolút felkészültek voltak. Ha majd én is így vágom a hegyek, a növények, a gombák neveit, akkor nagyon büszke leszek magamra! De erre még gyúrnom kell.
Köszönet Klárikának is, aki mindent beleadott, hogy ez az út flottul menjen, a felkeresett emlékek között mintegy tárlatvezető navigáljon minket.

Vasárnap mindenki korán kelt. Sátorbontás, bepakolás, „aztaaa mennyi cuccom van még most is” mondatok elsütése után 9-kor tele busszal, már indultunk is haza. Repesztettünk. Megálltunk Király-hágónál. Most nem búcsúzkodtam a hegyektől, nem ígértem, hogy hamarosan találkozunk. Ki tudja, mit hoz a jövő! Este 8 körül értünk Gyöngyösre. Miután hazaértem bőszen meséltem az elmúlt hét eseményeit! Fürdéshez készülődve nem értettem, hogyha lassan nyitom meg a melegvizes csapot, akkor miért jön belőle egyből forró víz?

… Telefoncsörgés! Engem keresnek. Az élmények képeit elhessegetem szemem elől, és visszacsöppenek a valóságba. A kávé is elfogyott. Megint a munkahelyen vagyok. A hétköznapi problémák megoldhatatlannak tűnő hegyei között megbúvó frissítő emlékekből erőt merítve, rohanok tovább!

Gedei Katalin
Kékes Turista Egyesület

Az EKE-táborban készült fotók megtekinthetők Gedei Kati képtárában.