Élménybeszámolók - lista

2008. március 01.

Mátrahegy teljesítménytúra bejárása
Galyatető-Parádsasvár között
2008.03.01.

Szombat reggel 8 előtt már gyülekeztünk a buszpályaudvaron. Az eső (még) nem esett. A 8.10-es busszal el is ment az ötből 4 csapat, így csak 4-en maradtunk, bizakodva, hátha nem fog esni az eső.

Fél tíz előtt megérkeztünk Galyatetőre. Leszállás előtt a busz ablaktörlő lapátjai mozgásba lendültek, ergo, még a buszon elkezdtük előkotorni az esőkabátokat. Nem úsztuk meg. Leszálláskor szelet még nem éreztük. Kb. 10 percig öltözködtünk, szöszmötöltünk, barátkoztunk a ránk váró útra, az esővel, előkészítettük az ollókat, szemeteszsákokat.
Sajnos nem kellett sokat gyalogolni, hogy megtöltsük az első zsákunkat, szeméttel. A kék és sárga sáv jelzés kezdetén, rögtön a parkoló végén, szeméttenger várt ránk. Csalódottságunkat nem tudtuk leplezni, érthetetlenül álltunk a vizes palackok, sörös dobozok, csokis papírok és hipós flakonok(?) között és végeláthatatlanul sorolhatnám milyen tárgyak lapulnak az avarban. A férjem szerint gereblyét is hozhattunk volna magunkkal. A parkoló, a buszmegálló, a büfésor 5 perc séta és nekünk mégis megtelt 20 méteren belül az első zsákunk. Azok, akiknek már túl nehéz az üres palackok cipelése, kérlek benneteket ne gyertek ki a természetbe, ha nem vagy képes az otthonról hozott mocskodat magaddal vinni, NE IS GYERE KI legközelebb. És számomra elfogadhatatlan az a magyarázat, hogy nem volt kuka a buszmegállóban, a parkolóban. Ez feljogosít bárkit is, hogy a helyszínen megváljon a hulladékától?! (Az egy másik történet, hogy az illetékesek nem gondoskodtak a szemétgyűjtők kihelyezéséről.)
Az első zsákkal Gabi még visszaszaladt, ami ékes bizonyítéka, hogy 50 méterre sem voltunk a buszmegállótól.
Felháborodásunkat hamar feledtette a kitartóvá vált esőzés. A piros keresztre rátérve kis igazítás volt szükséges a belógó ágak miatt. Puha fenyőtűn cuppogtunk, majd újra töltögetni kezdtük a zsákokat. Ezen a szakaszon a szemét elszórók arra odafigyeltek, hogy a látképet ne rondítsák el, így az erdő mélyén rejtették el feleslegessé vált dolgaikat.
Pár száz méter múlva, a vadállomány tél végi munkáját „csodálhattuk” meg a fák törzsén, ugyanis agancstisztításkor a kérget ledörzsölik, amit a szakemberek vadkárként említenek. Az úton találkoztunk fakitermelés és szélerózió által kidöntött fákkal. Egy-egy szakaszt eltorlaszoló, a négyünk által mozdítható fákat is eltávolítottuk, biztosítva az átjárhatóságot leendő túratársaink számára is.
Nagy-Lipótot elhagyva, az egyik bükk gyökerestül kicsavarva, az oldalán a jelzéssel terült mellettünk. Szerencsére a piros kereszt jelzés látható, de előtte útjelző táblák is mutatják a helyes irányt, így már csak érdekességképpen figyeltünk fel a szél, a sekély talajréteg, vagy egyéb okok miatt kidőlt monstrumra, miért pont a jelzéses fa dőlt ki?
Az eső kitartó társunkká vált, se a panoráma csodálása, se a tízórai elfogyasztása nem került szóba. Egy igen erős fejlődésű szeder állomány visszaszorításába kezdtünk, a rügyek már duzzadtak, nyugalmi állapotról már nem beszélhetünk. A nyári turistákra gondolva, 1-2 rügyet meghagytunk.
A túlburjánzott tüskés barátunk ritkítása után, Parádsasvárig viszonylag gyorsan és eseményektől mentesen jutottunk el. Na de, hamar kiderült, hogy nem vagyunk messze a civilizációtól. Parádsasvár határát újabb hulladéklerakó telephez tudnám hasonlítani, pedig hivatalosan turistaúton jártunk és nem szemételhelyező bázison. Próbáltuk a csordultig tele lévő zsákunkban az utolsó helyeket is kihasználni, majd előkerültek a metszőollónak fenntartott zsákok is. Ezen a szakaszon korábban úttisztítás történhetett, rengeteg kivágott fát találtunk, melyeket nem minden esetben húztak el az útról. Mi próbáltuk befejezni a munkát, reméljük 8-án a túratársak és máskor arra járók zavartalanul megközelíthetik Parádsasvárt.
Az üveggyárat elérve, tomboló viharba szaladtunk. Az üveggyár jelenleg nem üzemel, roskadozó falak, kitört ablakok... vagy csak az eső miatt tűnt ilyen borúsnak? Várhatóan 2008 második felében újra látogatható. Taktikai megbeszélésre behúzódtunk a buszmegálló melletti épület eresze alá, az esőzés miatt a szakasz további részét nem tudtuk vállalni. Egy kis emlékezésként megemlítettük, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem állíttatta az első üveghutát, mely majdnem 60 év után Parádsasvárra került és gyárrá nőtt, ahol a kitűnő, parádi gyógyvizek palackjait is készítették. A szemetes zsákokat kénytelen voltunk a buszmegállóban hagyni, konténert, kukát sehol nem találtunk, reméljük szemételhordási napon a hulladékgyűjtő kocsiba ez is belefér. Tovább az utunkat a sárga sáv jelzésen folytattuk, ami az üveggyártól indul és a Rákóczi jelvényszerző túramozgalom végpontja.
A Sós-cseri-tetőre vezető út bejáratánál újból megfogalmaztuk, hogy már csak ide megyünk fel. A dézsából öntött esőtől nem mentett meg minket az esőkabát, ami még rásegített a róla lecsorduló vízzel is az elázáshoz. A Sós-cseri-tetőn megállapítottuk, hogy valaki járt már előttünk. Lemetszett ágak vártak minket, de innen már nem fordultunk vissza. A fényespusztai elágazást elérve, buszmegállót jelző táblához siettünk, 2 perccel előttünk ment el a busz. Elsiettünk az autós büféhez, amit vizesen és még lelkesen foglaltunk el, kicsit harapóssá téve a pultos bácsit.

A nap folyamán Katona Klárikával, Hevér Józsi bácsival és Rácz Gabival 8 km-t jártunk be a tervezett 14 helyett. Szemetet szedtünk, utakat tettünk járhatóbbá és közvetlen részesei voltunk az előrejelzett esőzésnek. Ezen a szakaszon a jelzések jól követhetők, szalagozásra nincs szükség.
Szeretnénk megoldást találni arra a társadalmi problémára, amit szemetelésnek hívunk, mert a látvány megbotránkoztat. Egy dolog jut eszembe: általános iskolásoknak szervezni szemétgyűjtést, mert az a kisgyerek (és pár év múlva felelősségteljes felnőtt?), akivel felszedetik másnak, akár a saját elhullajtott szemetét, talán meggondolja, hogy elszórjon bármit is.

Rácz-Szabó Györgyi