Élménybeszámolók - lista

2008. április 06.

Heves-Borsodi-dombság… Ó-Bükk… Vajdavár… több néven is illetik ezt a szelíd dombok övezte, de számos meredek, sasbércszerű hegyet is magába foglaló, az embert oly könnyen megérintő, sokak által mégis méltatlanul mellőzött tájat… a homokkővidéket. Számomra itt kezdődött minden, ami a természethez köt… itt élt erdészként nagyapám évtizedekig, erre barangoltunk együtt megannyiszor… Nem volt, nem is lehetett kérdés: a Kékes Turista Egyesületnek eme nyílt túráját én vezetem.

De miért is „hazanéző” túra? Azért, mert éppen az ilyen elfeledett, nem felkapott, de viszonylag közeli vidékeket és látnivalókat szeretnénk jobban megismerni és megmutatni másoknak is túráink során. Népszerűek is ezek az egynapos kiruccanások az egyesületben, vendégek is rendszeresen jönnek – nem volt ez másképp most sem. A szervezéssel nem kellett foglalkoznom, Rajki Marika most is – mint mindig – megtervezte és megszervezte a programot, nekem csak a túravezetés maradt: Tarnaleleszről némi látnivalók érintésével átvezetni a csapatot Istenmezejére, hogy utána Váraszón és Pétervásárán is körülnézhessünk. Az eredeti útitervben a Leleszi-völgy, majd Vállóspuszta szerepelt, de ez bizony 24 km lett volna, ami nem fér bele az időbe. A térképet otthon böngészve lerövidítettem, de még így is 20 km várt ránk nagyrészt jelzetlen utakon – na persze ettől földmérőként (és túravezetőként) nem illik megijedni.

Negyed nyolckor indultunk Gyöngyösről egy különös busszal: egy Iveco alvázas, Kombi Skate felépítményes, 32 személyes járgánnyal. Rendben lévő gép egyébként ez, de egy dolgot sehogy sem értettünk rajta: a jobb első ülést csak a motortéren átmászva lehet megközelíteni. Nem baj, van köztünk tesitanár is, ő ült oda. Bő egy óra alatt értünk Tarnaleleszre, itt a kocsmában az ügyes-bajos dolgok elintézése és némi folyékony muníció magunkhoz vétele után keltünk útnak. 600 métert mentünk a főúton, majd a 31-es kilométerkőnél jobbra fordulva, a keskeny Petőfi utcán hagytuk el a falut, és nemsokára a Leleszi-patak völgyét északról övező fűpárnás dombokon kígyózott kalandvágyó csapatunk. Az éjszakai eső utáni párásság érezhető volt, de a környező dombok így is szemet gyönyörködtető keretet rajzoltak a tájnak. Utunk első állomását, a Nagy-kőt is felhősipka borította még.

Megközelítésének módja egyébként, hogy a Mocsolyás- és a Darázs-patak közötti gerincen kell maradni és kitartóan követni az északnyugati irányú, ösvénnyé szűkülő utat. Előbbi patak völgyén túl, jobbról időnként előbukkant a fák közül szürke felszínével a Kis-kő zárt sziklagyepe. A Nagy-kő melletti kis nyeregbe érve azonban balra néztünk, hiszen ott pózolt előttünk a maga megkapó monumentalitásával hazánk legnagyobb homokkősziklája, a valóban Nagy (közel 100 méter magas) kő. Fölszuszogtunk a tetejére, ahonnan most a Mátra és a Bükk sziluettje ugyan nem látszott, de így is fenséges, álmélkodásra és ábrándozásra csábító ez a hely. Jó példája emellett annak is, hogy bizony néha a legérdekesebb dolgok kedvéért érdemes letérni a turistaútról.

Tartottunk pár perc pihenőt, majd némi bozótos után – szerencsére ez így a tavasz elején nem volt vészes – újból rátértünk a Nyilazó-tető felé vezető útra. Nevéhez és felépítéséhez híven (nagyrészt különböző keménységű homokkő alkotja e vidéken az alapkőzetet) az előző napi és éjszakai csapadék ellenére az út alig-alig volt saras, hiszen a homokos talaj könnyedén elnyeli a nedvességet. Nyugodt tempóban hullámvasutaztunk a Külső-Berek-hegy gerincén, az akácos után immár cseres-tölgyesben. A Szállás-verő-hegy előtti nyeregben ágazott el az az út, amelyiken a túra rövidebb verzióját képzeltem el. Kicsit előrementem körülnézni, de az egykori szekérút annyira be volt nőve dzsindzsával, hogy gyorsan döntöttem: inkább tovább a gerincen, és a hosszabbik, de az eredetinél még mindig rövidebb utat célozzuk meg.

Elhagyva a Macskalyuk-hegyet is egy dózerút kanyarodott mellénk, ezen haladtunk tovább. Pár száz méter múlva viszont vadul elkezdtem böngészni a nálam lévő kétfajta térképet és a GPS-t is, de sehogy sem sikerült rájönnöm pontos helyzetünkre. Mindegy, mondtam, a lényeg az, hogy tudjuk: merre akarunk menni. Így megfordultunk az erdészeti úton, és ellenkező irányban harántoltunk rajta a hegyoldalban. Amikor az út kezdett rossz irányba fordulni, Pinczi Gyurival gyorsan döntöttünk: leoldalazunk a meredek völgyoldalban. Kalandos rész következett, melyet a Háló-lápa mély árkán való átmászás, majd egy szűk kerítéslyukon való átbújás „koronázott meg”. Itt már tisztában voltam pontos helyzetünkkel, és a lassan kiszélesedő völgyben hamarosan az Itatótanyához jutottunk.

Némi tanakodással megbeszéltük, hogy inkább a másfél kilométerre lévő következő megállónknál, a tóparton pihenünk egy nagyobbat és fogyasztjuk el elemózsiánkat. No, itt megszenvedtünk az eddigi „sártalanságunkért”: a fenyves által árnyékolt, agyagos úton csúszkálva, lassan kapaszkodtunk fel a Felső-Bőcs-fő gerincére, ahonnan a csapat több részre szakadva érkezett meg a Hosszú-völgyi-tavak legfelsőbbikéhez. A hangulatos horgászhelyen előkerültek a flaskák, a batyuk és leöblítettük az út nem létező porát, pótoltuk az elégetett kalóriákat. Mivel a csapaton látszódtak a fáradtság jelei és Istenmezeje is még több mint 8 km-re volt jelentős emelkedők mögött, azt javasoltam, hogy hagyjuk most ki az ottani látnivalókat és csorogjunk le az erdei műúton Váraszóig, ahova áthívom a buszt, ezzel be is hozzuk időhátrányunkat. Senki sem ellenkezett, így a tó vizében letisztítottuk bakancsainkat, közben a nap is kisütött, és a tavak mellett, rügyező füzesektől és bimbózó pitypangoktól kísérve jókedvűen, anekdotázva baktattunk e kicsiny település fontos műintézményéhez, ahol ismét sikerült pótolnunk folyadékhiányunkat. A kicsiny falu kicsiny temploma, a XII. században épült és jórészt ma is eredeti falain álló Péter-Pál templom szerényen áll őrt a házak fölött – várva a vándort, aki ismerni akarja hazáját, csodálni a régiek időt álló alkotásait… aki nem tud betelni a hely hangulatával. Mi sem tudtunk, ezért kívül-belül, elöl-hátul alaposan szétnéztünk e szent helyen, így gyűjtve magunkba több évszázados élménymorzsákat.

Buszra szállva gyorsan átsuhantunk Pétervásárára, amit a környékbeliek nemes egyszerűséggel Péterkének hívnak, mintegy becézve hazánk legkisebb városát. A település mérete inkább egy nagy falura, mintsem városra emlékeztet, viszont tagadhatatlanul központi szerepet tölt be a környéken. Dombon álló kéttornyú temploma a magyarországi romantikus építészet szép példája, ezt közelről is megnézhettük, ill. az onnan nyíló pazar kilátást a Tarnamenti tájra. Innen átsétáltunk a XVIII. században épült barokk Keglevich kastélyhoz, amely ma mezőgazdasági középiskola. Arányos épülete, szép díszterme és Fazola Henrik jegyezte kovácsoltvas kapui figyelemre méltóak. Hazafelé indulva a város szélén még megálltunk a busszal, hiszen Varga Károly fazekasműhelyébe is betekintettünk, akinek szemet gyönyörködtető alkotásai mellett sikert arattak kis mangalicái és kutyakölykei is. Köszönjük ezt Vargáné Nagy Marikának, az ő ötlete volt, hogy ide is betérjünk.
A tervezett időben, hat óra előtt tíz perccel értünk Gyöngyösre, ahol további közös és élvezetes „hazanéző” túrák reményében vettünk búcsút egymástól. Köszönöm az együtt töltött napot 12 vendégünknek és egyesületünk 20 tagjának – ígérem, túrázunk még együtt ezen a vidéken.

Simon Péter
Kékes Turista Egyesület