Élménybeszámolók - lista

2007. október 13.

(„C” kategóriában persze nem nehéz…)

Az utóbbi időben sehogy sem volt szerencsém a Mátra Kupával. A kilencvenes években a rendezők gárdáját erősítettem, kétszer még főrendezője is voltam e nagy múltú országos tájékozódási túraversenynek. Amióta azonban megalakult új egyesületünk, a Kékes TE, csak elvétve jutottam el rá – akkor is „csak” B-ben, C-ben, családdal, gyerekekkel. Szóval számomra ezek már amolyan tét nélküli versenyek voltak – a mátrai barangolás, a térképek, a versenyek iránti szerelem az, ami néha-néha kicsábított az őszi Mátrába bójákat keresgélni. Talán ezért (is) maradt bennem mindig némi hiányérzet…

Az idén ősszel viszont – négy év után újra – bronzjelvényes túravezetői tanfolyamot szerveztem, és „éles gyakorlás” gyanánt beillesztettem a gyakorlótúrák közé ezt a versenyt. A változatosság kedvéért péntek este még volt egy hajnalig tartó elnökségi ülésünk Domoszlón, amitől egy kicsit tartottam, de végül is nagyon jó hangulatban és értelmes dolgok eredményes megbeszélésével telt el, nem pedig parttalan vitával. (Néhány téma ízelítőül: egyesületi irodahelyiség, tisztségviselők feladatai, együttműködések más szervezetekkel, egyesületi kitüntetések… és persze sok-sok személyes vélemény, benyomás, élmény…) Szóval abból, amire előzetesen számítottam, hogy esetleg rosszkedvű és kialvatlan leszek reggel, szerencsére csak az utóbbi jött be.

Fél kilencre beszéltem meg a találkozót a túravezető-jelöltekkel a versenyközpontban, amely a Mátrafüred fölötti ifjúsági tábor területén volt. A „C” kategóriába neveztem be őket, mivel úgy kalkuláltam (és a pályakitűzővel, Vályi Nagy Karcsival előzetesen megbeszéltem), hogy annak nehézsége kb. a vizsgapályáéval fog megegyezi. A rajthoz érve igencsak megörültem, hiszen kategóriánk indítójaként Beust üdvözölhettem, akivel egy időben több játékos programot, túrákat, vetélkedőket is szerveztem a galyatetői Nagyszálló vendégeinek – mellesleg ő a Mátra egyik legszebb tündére… :-) A két puszival az arcomon már tényleg ragyogó volt ez az őszi reggel. Közben a tanítványaim is megérkeztek, a rózsaiak Molnár Zsolti vezetésével már útnak is indultak. További négy csapatot alakítottunk ki, mindegyiket igyekeztem némi jó tanáccsal ellátni a rajtnál – remélem, hogy nem haszontalanul. Nyüzsgött az élet a versenyközpontban, sok-sok ismerős versenyzővel találkoztam és válthattam pár szót. De túl sokat nem időzhettem, haza kellett ugranom a gyerekekért, hiszen ők is nagy kedvelői az erdei bójakeresgélésnek. Andi most nem jött velünk, kapott egy kis „szabadidőt” így szombat délelőtt.

Parkolás közben Kotolics Janival találkoztam, aki egy kicsit neheztelt rám, mert a Hungária Kupa utáni levelére nem válaszoltam, de ígérem: ami késik, nem múlik. A gyerkőcök már a rajtnál is nagy sikert arattak, mindjárt két-két kitűzőt is kaptak. Ica is odaadta még a tavasszal megnyert Gyöngyös Kupa aranyérmét, mondván: ez jár Gabinak, hiába ellenkeztem, hogy hibás volt az időmérés és nem is ő lett az első.

Beustól megkaptuk a térképet, a kartont és a menetutasítást, és 10:15-kor rajtoltunk. A kerítésen kilépve Verus egyből elkezdett „hoppázni”, ami nála annyit jelent: -Apa, az én helyem a nyakadban van, onnan jobban látom a terepet. – Így hát hárman, de négy lábon vágtunk neki az útnak. Egyből láttam, hogy a pálya sok izgalmat nem tartogat számomra, mert az első fele majdnem a múltkori gyakorlótúránkkal egyenlő, meg ez már egy eléggé „leversenyzett” terep – 1999-ben szinte tök ugyanilyen vonalvezetésű pályát tűztem ki. De hát nem is izgulni jöttem. :-) Mindjárt az első pontnál megelőztük a Csőke családot (ők Kotolics Janiékkal együtt egyébként az Avar Kupánk rendszeres résztvevői a Hajdúságból ill. a Nyírségből). Álbója is volt, de csúnya lenne, ha C-s pályán ilyet fognék. Még két pont volt az erdészeti utak mellett, majd a Menyecske-hegyi ösvényre váltottunk, és a magaslesnél volt a négyes pont. Az ötös időmérő volt a Mátra Tbk-sok népes személyzetével, de egyesületünkből Lévai Feri is erősítette a gárdát. Csak egy percet késtünk – ez nem is rossz! Itt egy feladat is várt ránk: faleveleket ill. terméseket kellett felismerni rajz alapján. A kötelező hibátlan teljesítés mégsem jött össze, mert az értékelőlapon csúnyán fel volt cserélve a molyhos és a csertölgy. Kíváncsi vagyok, hogy mutatkozik ez majd az eredményben…

Némi szusszanás után haladtunk tovább, a Menyecske-hegy gerince felé közelítettünk. Gabi néha belassult egy kicsit az emelkedőn, de Vera jól érezte magát a nyakamban. A hatosnál és a hetesnél is volt álbója az árkokban, de rajtunk nem fogtak ki. A Nagy-állás-rét szélére érve Gabi áhítattal kiáltotta el magát: -Apa, ez nagyon szép táj! :-) – Verust is sikerült a füves tisztáson gyaloglásra bírni, így legalább közelről tanulmányozhatta a szarvasbogyókat. Innen a dózerútra váltottunk, ahol távolságmérést kellett végrehajtanunk. Én el is slisszoltam volna az egyik bója mellett, de a gyerekek szerencsére figyeltek. Nem is tévedtem, csak 2 métert a 208 méteres szakaszon, pedig nehezített volt a feladat: a szembejövőkkel is váltottam pár szót, Gabi is számolt a maga módján hangosan és tartottam tőle, hogy a lépéshosszommal is gond lesz, mert a csütörtöki focis húzódásom miatt még eléggé „be voltak állva” a combjaim. Na de megoldottuk, és a Vizes-Kesző után már a Peres-bércre baktattunk fölfelé. Megfogtuk a tízest, ami egy sziklánál volt, aztán átléptünk a kerítésen, be a néhány éves fiatalosba. Az ösvény-elágazásnál lévő bója úgy elbújt a magas fűben, hogy ezt is csak Gabi vette észre. Létrás kerítésmászás következett – a nagyobbik gyereknek ez nem okozott gondot, a kicsi meg átbújt a drót alatt, aztán valahogy én is átvergődtem a létrán. Rendben jöttek a következő pontok, a szembe jövő rezétesekkel kölcsönösen biztattuk egymást, a gerinc aljában lévő tizennégyesnél pedig iránymérés volt a feladat. A sár-hegyi antenna irányszöge volt a mérendő – el is találtam a helyes értéket. Verusnak közben eszébe jutott, hogy már mehetnénk hazafelé, de a közelgő patakátkeléssel és a célcsoki ígéretével lehűtöttem türelmetlenségét. –Ügyes leszek én is, apa – hajtogatta, és pici lábaival tényleg átbillegőzött a Csurgó-patakon keresztbe rakott pallón. Az utolsó pont csaliját sem ettük meg, egyébként is erdészgyakornokságom idejének egyik állandóan használt ösvénye mellett volt. A dózerúton gyorsan lépdeltünk a cél felé, ahol a gyerekek büszkén adták le kartonunkat Beusnak. Persze járt a jól megérdemelt csoki is, nekem meg néhány zsíros deszka hagymával.

Talán a korrekt pályák, talán a napsütéssel fűszerezett őszi színkavalkád tette: csak mosolygó és jókedvű embereket láttam a versenyközpont területén. Örülök, hogy eljöttünk és élvezhettük ezt a jó kis versenyt, melyet a gyerekeknek még egy momentummal koronáztam meg: elővettem az otthonról hozott aranyérmeket, és Beussal a nyakukba akasztottam – így igazi győztesnek érezhették magukat – még akkor is, ha „csak” második helyezést értünk el.

Simon Péter
Kékes Turista Egyesület