Élménybeszámolók - lista

2006. március 18.

„és nem is olyan magas hegy a Mátra”
(hanem legalább kétszer olyan magas)

Szombat reggel 4:20-kor ismét egy kedvenc túra hajnala virradt ránk, mégpedig eljött a Mátrahegy ideje. Tavaly még csak a 20-ra mentem, idén azonban egyértelmű volt, hogy a 40-es távra nevezünk! Nem is bántuk meg, sőt! Szóval a nagyon korai kelés után öt óra körül elindultam felvenni túratársaimat: Ágit és Zenegyalut, így mire elhagytuk a Budapest táblát, már háromnegyed hatot mutatott az óra. Még időben voltunk ahhoz, hogy hét óra néhány perckor el tudjunk rajtolni, azonban ez majdnem meghiúsult Aszódon, ahol egy helyi tata elkezdett az útról leszorítani utánfutós Szamarájával, és csak a padlófék segített abban, hogy kb. két centi híján ez sikerüljön neki. A reggeli adrenalinbomba ezáltal magunkhoz véve, és hamarosan már meg is érkeztünk Mátrafüredre.

Néhány perc alatt összeszedtük magunkat, és gyors nevezés után 7:13-kor vágtunk neki a túrának. Egyből egy kedves kis emelkedő következett a Muzsla-tetőre, ahonnan gyönyörű panorámában volt részünk. Alig indultunk tovább, lassan elkezdett szállingózni a hó. Gyors pillantást vetettünk a Rákóczi-forrásra, majd hamarosan megérkeztünk a Sás-tóhoz. Most sokkal könnyebben ment innen a továbbmenetel, mint a Mátrai Csillagokon tavaly, igaz, akkor már mögöttünk volt a Kékes, most viszont még előbb irány Galyatető. Sás-tó után Ági laza kis kocogásra váltott, alig tudtuk követni Lajosházáig, meg is éreztem a lábamban ezt a nem várt gyorsaságot. És innen elkezdődött a mászás, amely kitartott Galyatetőig. Előbb egy rövid, ám annál meredekebb felkapaszkodás a Köves-bérc előtt, és csak így tovább. Galyatető előtt egy-két ismerős arc hagyott el bennünket, a felsorolástól eltekintenék, nem szeretnék senkit kihagyni. Az egyik szakaszon egyszer hatalmas robajra lettem figyelmes, és elordítottam magam: Fotótéma! Azonnal előkaptuk gépeinket, ugyanis egy legalább 25-30 fős muflon-csorda (legalábbis mi erre tippeltünk) szaladt át előttünk az úton. Elképesztő látvány volt, különösen úgy, hogy nem volt köztünk nagyobb a távolság, mint 8-10 méter. Galyatetőre érve pecsételtünk, nápolyiztunk, majd beültünk a helyi krimóba, egy kis frissítésre és készleteink feltöltésére (ezen a 17 km-en többet ittunk, mint bármelyik forró napsütéses nyári túrán). A tervezett 10 óra 30 perces teljesítésünk időhatárán belül voltunk, nem kellett sehova „rohannunk”.

Miután elindultunk, két gyönyörű hófehér pacira lettünk figyelmesek, gyorsan meg is örökítettük őket és innen leszáguldottunk egészen Parádsasvárig. Útközben a P+-ről mesés panoráma tárult elénk, nagyon élveztük ezt a szakaszt. A büfénél magunkhoz vettünk egy kis frissítőt lekváros, vajas és zsíros kenyér formájában. A Parádsasvári kastélyhotel előtt visszafelé is elhaladva egy-két fotó, majd irány a szúróbélyegzővel ellátott Sós-cseri-tető. Innentől szintén egy gyönyörű szakasz következett, azonban számomra soha nem akart véget érni. Úgy vártam Parádóhutát, mint a messiást. Útközben a nagy hóban Döme üzent nekünk: bő egy órával járt itt előttünk (a 30-on indult, utánunk kb. egy órával, így egyértelmű volt, hogy nem fogjuk beérni).

Parádóhuta után nekivágtunk a Kékesnek. A Klarissza-csevice mellett elhaladva máris egy meredek úton hegyoldalba baktattunk fel, majd egy hosszú, kimerítő szintemelkedés vár ránk a Pisztrángos-tóig, ahol még csak a Kékes-mászás felénél jártunk. Útközben mindenhol számtalan remek fotótéma rejtőzött, azonban nem sokszor volt lelkierőm ezért külön megállni, így inkább magamban raktároztam el a táj csodás varázsát. Pisztrángos-tó után megbeszéltük, hogy fent találkozunk. Nos, rám vártak Ágiék a Tető-étteremben, utánuk mintegy 10 perccel érkeztem fel. De hogy mekkora hó volt! Hát őszintén megvallva nem számítottam rá! A Kékesre felfelé menet valahol leszúrtam a botomat a kitaposott nyom mellett, ahol erőletetés nélkül elsüllyedt a 115 cm-es rovátkáig. Ha tovább erőltetem, még 10-15 cm-t biztos sikerült volna kihoznom belőle. Itt Pesten a meleg szobában ülve ezt el sem hinné az ember! Még visszatérve a Pisztrángos-tó-Kékestető szakaszra: így kétszer eltemetve magamat is javítottam a personal best időmön, ugyanis sikerült 68 perc alatt felküzdeni magam (eddig kétszer is 70 perc volt a legjobb). Lehet ez másoknak nevetségesen lassú idő, de én erre is büszke vagyok! Az étterembe érve nekiestem a teásfazéknak, valamint a felkínált gyümölcstálnak. Meg is örökítették a pontőrök, hogy milyen lelkesen fogyasztunk mindenből (ezúton is köszönet nekik az életmentő dolgokért). Beszélgettünk néhány percet, és mondták, hogy a négy távon több mint hétszáz induló volt, ami elképesztő növekedés az előző évhez képest!

Itt felöltöztünk, mert bizony kilépve arcunkra fagyott a mosoly, és elindultunk gyorsvágtában a Vályús-kút felé. Ekkor, amire végképp nem számítottunk, embermagasságú hófalak között vezetett utunk (aki nem hiszi, járjon utána). A Vályús-kútnál úgy saccoltam, hogy éppen beesünk szintidőben, így lőttek az előre tervezett időnknek. Ehhez képest nagyon simán ment a lemenetel, legalábbis méretekkel jobb útviszonyok fogadtak, mint tavaly ilyenkor, amikor a turistautakat választó folyók mellett kellett lelavíroznunk. Na azért mégsem volt olyan sima a dolog, mert az erőm úgy éreztem, hogy végleg elhagyott. Ehhez képest hol kocogva, hol csak nagyokat szökdelve értünk be Mátrafüredre, és végül néhány perccel a 10:30-as terven kívül, de bőven a 11:00-ás szintidőn belül értünk célba, ahol gyors regisztráció után átvettük megérdemelt kitűzőnket és oklevelünket, valamint elfogyasztottuk virslinket a tea és narancslé kíséretében. Innentől már csak a hazaút volt hátra, és végül fél kilenc körül estem be a kád forró vízbe, majd utána az ágyba. Reggel már fáradtság nélkül ébredtem, és nekiálltam e sorok megírásának.

Köszönöm a társaimnak a jó társaságot, a rendezőknek az odaadó szervezést, a folyamatos biztatásokat, és gratulálok minden teljesítőnek, indulónak!

hikerworm