Élménybeszámolók - lista

2004. október 24.

Színes tavak napja
Fehérvíz autóbusz mh. - Zöld-tó (1545 m) - Fehér-tavi-csúcs (2230 m) - Zöld-tó - Nagy-Morgás (2038 m) - Kő-pataki-tó (1751 m) - Tátralomnic

Reggel a Késmárki-itató közelében lévő Fehérvíz megállónál, egy parkolóban hagytuk a buszunkat, s a Zöld-tó felé indultunk a Késmárki-Fehérvíz-völgyben. Kabátot nem vittem, tanulva előző napi tapasztalataimból. Egy fenyvesben haladtunk, kicsit még az előző nap élményeivel, kicsit talán még álmosan.
Merva Laci azt mondta négyünknek, mehetünk bármerre, csak szóljunk este, hogy merre lehet minket összeszedni. Pedig én nem is szándékoztam külön programot megvalósítani, gondoltam, megyek arra, amerre a többiek. De hát ember tervez...
Zerge urak. Ezt mondták ránk. Pedig nem akartam én versenyt nyerni senki előtt sem, de az adott idő alatt több lépés megtétele egyenes arányban áll a több minden meglátásával, aminek eredményeként a világból nagyobb szelet válik bekebelezhetővé. Ez a sietősség mindössze a fiatalság bennem megmaradt nyugtalansága, csak ez miatt kell újabb s újabb kaland. Meg néha azért is sietek, hogy nyugodtabban tudjak fényképezni, ne kelljen azzal foglalkoznom, hogy lemaradok másoktól. Hej, bizony, ha egy zergét sikerülne fotózni… De leginkább egy medvét szeretnék lefotózni egyszer. (Persze úgy, hogy utána meg is tudjam mutatni a képet az ismerőseimnek.)
A völgy sebes hegyi patakjában megfigyeltük mekkora patakköveket nyaldos a hideg víz. Egy rönkhídon keltünk át, vad egyszerűséggel méretes fenyőtörzsek voltak szorosan egymáshoz ácsolva. Leventével beszélgettem, a hátunk mögött kelt fel a nap, adva remek lehetőséget nekem árnyékfotózni előrevetülő sziluettjeinket. Lassan előbukkantak a környező csúcsok, amik eddig jobbára takarásban voltak.
Egy fabódé-foglalatú forrást elhagyva a jelzett turistaúton befordultunk a Zöld-tavi-völgybe. Körbevettek minket a hegyóriások, legszebb látványt a Wéber-csúcs (2514 m) triplán háromszögessége adta, legérdekesebb viszont mindenféleképpen a Karbunkulus-torony (2137 m) egzotikus formája volt, kicsit rá is izgultam - egyszer jó lenne megmászni, bár jelzett út nem vezet oda.

Nemsokára elértünk egy zöld színű tengerszemhez, mely a hatalmas hegyek védő ölelésében van megbújva. A tavacska valóban annyira zöld, hogy más nevet nem is kaphatott volna, minthogy Zöld-tó.
A tó majdnem teljesen be volt fagyva, csak a partjánál érinthettem meg a vízét. Gyönyörűen tükrözte vissza a hegyeket a víz-, illetve jégtükör. Leventével lementünk a tópartra körülnézni, fotózni. Levente kiemelt egy darab tavat jégtábla alakban a tengerszemből. Egy ujjnyi vastag volt a jégtábla, amit néhány fotó után ráhajított a tó jegére. Ripityára törve gurultak szét a jégtábla darabjai a tó befagyott tetején. Miután ilyen jót szórakoztunk, jöhetett pár perc pihenő a menedékháznál.

Tóth „Felbujtó ” Pista előzőleg többször beszélt nekünk a Jahòacíról, annak szépségéről, és a Zöld-tótól mért viszonylagos közelségéről. Négy magyar összehajolt, s tanakodni kezdett. Jahòací külön utakon, vagy a többiekkel a Nagy-Morgás? Ellentétek feszültek. Szavaztunk. Dani és Feri egyértelműen a külön utakra szavazott, Levente viszont fáradtnak érezte ehhez magát, s ő azt mondta, nem jön. Én pedig (Leventéhez hasonlóan) inkább a csoporttal tartottam volna. 2:2-es döntetlen lett hát a szavazás eredménye. Mivel Feri és Dani hajthatatlannak mutatkozott, ők mindenképpen menni akartak. Határozatlanságomat kihasználva rábeszéltek, hogy tartsak velük. (Persze a kalandoroknak nem kell nagy rábeszélés, nekem se kellett sok szó.) Egy problémám volt csak, mégpedig az, hogy Merva Laci még nem ért oda a menedékházhoz, és én mindenképpen szerettem volna neki szólni, hogy merrefelé indulunk portyázni. Végül Leventét hátrahagyva nekivágtunk a Fehér-tavi-csúcs meghódításának.

Ércesen csillogtak a fehér kövek a turistaúton, Ferivel közelebbről is tanulmányoztuk őket. Hirtelen vízfoltot láttam magam előtt. Nem akartam elhamarkodni a látványt, a pillanat elég volt, hogy ráérezzek, ez nagyon szép lesz. Hátrafordultam egyből:
- Nem hiszitek el, hogy egy tó van mögöttem!
Újra a tó felé fordultam, addigra odaértek Daniék is. Leesett az állunk, annyira gyönyörű volt ez a tengerszem! Néhány nagyobb szikla állt ki a tóból, és rengeteg apró kő magasodott a víz szintje fölé. Tudtam, hogy igyekeznünk kell, de itt nem lehetett csak úgy továbbmenni. Feri ivott a kövek közötti tiszta vízből, ezt azért mi nem vállaltuk. A kövek tetején bementem a tó egyik nagy sziklájához, hogy arra felmásszak. Danit megkértem, hogy fotózzon le. Teljesen bezsongtam ettől a helytől. A térkép szerint a Vörös-tónál voltunk. Tóban gyönyörködésünk befejeztével épp indultunk volna tovább, amikor váratlanul megjelent Levente. Erre azért nem számítottam. Közölte, hogy beszélt Merva Lacival, elmondta neki, merre indultunk, s aztán ő is utánunk jött.

Hamarosan újabb tó közelébe értünk, amit térkép alapján (így utólag) a Kék-tónak vélek. Ez a tó nem közvetlen feküdt a hegyi ösvény mellett, ezért nem is cserkésztük be közelebbről. Később egy hófoltban pólóban éreztem jól magam egy fénykép erejéig. Egy meredekebb sziklafalon egy rögzített lánc segítségével jutottunk túl, ez volt az első találkozásunk ilyen nehezítéssel a Tátrában. Erre számítottunk, Pista mondta, hogy lesz egy-két nehezebb rész. Szóval kicsit nehézre számítottam, de életveszélyesre - ami később következett -, arra nem. A láncosnál ugyan egy helybeli figyelmeztetett minket, hogy „Pozor!” lesz feljebb, de nem tudott magasra törő terveinktől eltántorítani. Átmentünk a Káró-tavi hágón - nem mutatkozott ugyan be, de a térkép szerint azon vezet keresztül az ösvény. Szóval itt volt egy életveszélyes szakasz, ahol Ferivel nagyon sokat agyaltunk, mire neki mertünk vágni. A durva hegyoldalban rövidebb szűk lejtő előtt álltunk. A problémát az okozta, hogy totál havas-jeges volt azon a részen az ösvény. Minden lépést megtervezve, ahol lehetett az oldalról kiálló sziklákba kapaszkodva túljutottunk a félelmes szakaszon. Dani már rég el is felejtette az egészet, mire mi átvergődtünk, percekkel előttünk járt már, de Levente is előttünk ért fel a csúcsra, amihez ekkor már nagyon közel kerültünk. A csúcson meg el kellett, hogy szégyelljem magam, amikor megláttam ott egy 6 év körüli kisgyereket a szüleivel. De tényleg, én majd összetojtam magam ott a félelmetesen, feljebb a csúcson meg ott kajál a kiskrapek! Ilyenkor gondolkozik el az ember, hogy esetleg eltitkolja-e azt, hogy mennyire be volt rezelve… Persze, lehet, hogy a gyerek már három éve hegymászik, mi meg második napja… Azóta is azzal nyugtatom magam, hogy másodjára már biztos könnyebben menne. De akkor is, én magamat is alig mertem felengedni erre a csúcsra, azok meg a kisgyereküket nem féltették. Felelőtlenek!

2230 méter magasról néztünk szét, a Fehér-tavi-csúcs tetejéről. A felépítéséből adódóan (mészkő) más színű Bélai-Tátra szépséges vonulata töltötte be egyfelől a tájat, másfelől pedig a Nagy-Morgásra vezető cikcakkos ösvényt vehettük szemügyre. A csúcs legmagasabb pontja egy kőrakás volt, persze felmásztunk rá. Egy megfakult műrózsát is találtunk ennek a kőrakásnak az oldalában. Megpihentünk néhány percre a csúcson, ahogy azt illik ilyen magasságokban már. A „rázós” szakasz lefelé már nem okozott gondot. Lehet, hogy azért, mert ez a szakasz lefelé volt felfelé, és havas-jegesen felfelé könnyebb menni. Itt pont velem szemben a csúcs felé igyekezett egy lány. Kezet nyújtottam neki a szűk veszélyesen, hogy át tudjon rajtam lépni. Elfogadta a segítséget, majd megköszönte szlovákul, én pedig magyarul mondtam rá, hogy szívesen. Továbbállt, ahogy én is, de sokáig éreztem még kezemben a kezét. Lefelé a Zöld-tóig futottam, ahol csak lehetett, mert iszonyúan jó volt sebeskedni.

A többiek előtt értem le a Zöld-tóhoz, ahol is megvártam őket, hogy eldöntsük utunk további irányát. 14:40-kor indultunk tovább, ugyanazon az úton, amelyet a többiek már órákkal előttünk megtapostak. A Nagy-Morgásra tartottunk, törpefenyvest, kőfolyást, hagytunk el, míg egy újabb befagyott tóhoz értünk. Ez volt a Fekete-tó. Szóval színes tavak napja volt ez. Az említett Zöld-, Vörös-, Kék- és Fekete-tavak mellett a térkép szerint a Sárga- és a Nagy-Fehér-tavat is látnunk kellett a Fehér-tavi-csúcs megmászásakor.

Egy helyen, ahol vízesésszerűen szaladt le a hegyi patak, ismét lánc segítségével jutottunk túl, és elkezdtünk cikcakkozni. Feri nagyon bírta, ő volt legelöl, Levente pedig lemaradva, fáradtan ballagott utánunk. Láttam egy kisebb barlangnyílást is, ahova szívesen bekukkantottam volna, de már nem akartam feleslegesen időzni. A hegyi ösvényen több helyen láttunk útlezárásokat kövekből építve. Nagyon logikus volt, mert a látszólagos ösvényt látványosan lezárta, és egyből lehetett tudni, hogy egy újabb cikcakk-kanyarba jutottunk. Danival még messze jártunk a csúcstól, amikor meghallottuk Feri hangját. Õ már a Nagy-Morgás tetején állt, és kérte, hogy fotózzam le. Alig láttuk, olyan távol volt, a hangja viszont számunkra meglepő módon töltötte ki a hatalmas teret. Ferit követve Dani után én is felértem a csúcsra, ahol nagy morgás nem volt, viszont sikerült bekattannom kicsit. Nagyon örültem, hogy sikerült egy nap két kétezrest begyűjteni. A pólót is levettem, mert annyira jól éreztem magamat, és nem fáztam. Pedig 16 óra volt már, és október vége. Egy értelmetlen vasoszlop állt ki a csúcsból, ennél csináltunk néhány fotót. A legviccesebb az lett, amikor ketten (Dani kabátban begombolkozva én meg félpucéran) állunk az oszlop mellett. Lassan Levente is megérkezett, nagyon el volt fáradva. Betáplált magába némi táplálékot, amitől valamelyest erőre kapott. 16:20 körül indultunk tovább a Kő-pataki-tóhoz, ahonnan lanovkával akartunk lemenni Tátralomnicra.

Egy zöld tábla szerint az ösvények rövidítése tilos. Fényképezgettem. Addig-addig, hogy Dani és Levente eltűnt szemeim elől. (Feri meg már régen árkon-bokron túl járt. Később az eszünkön is, de ezt majd később.) Az, hogy a többiek eltűntek szemeim elől, még nem zavart volna, de az már annál inkább, hogy az ösvény is eltűnt. Hatalmas sziklák között próbáltam visszajutni a jelzésre, még azelőtt, hogy rám tör a kétségbeesés. Ez sikerült is, aztán a fiúk után siettem. Egy óra alatt elértünk a Kő-pataki-tóhoz. A tó partján a Szlovák Tudományos Akadémia csillagvizsgálója áll, és a Hotel Encián, ahonnan a Lomnici-csúcsra lehet függővasutazni, illetve ugyaninnen Tátralomnicra is lelibeghetünk. Ezt terveztük mi is, lemenni lanovkával, csakhogy váratlanul porszem csúszott a gépezetbe. Már akkor gyanút fogtunk, amikor zárva találtuk a pénztárt. Bementünk az épületbe, a fali kijelzőn a „Next 8:00” felirat tudatta, hogy máma már nem hasad tovább. Ezt a szívást! Pedig fél hat sem volt még! Eszünkbe se jutott ez a lehetőség, hogy fél hat felé nem lesz több lanovka. Levente felhívta Merva Lacit, megmondani, hogy mi a helyzet. Nem akartuk, hogy a többiek ránk várjanak, ezért siettünk lefelé, amúgy is mi mentünk külön utakon. Az útjelző tábla 2 óra 15 perces kalauzidőt írt. Tudtuk, hogy nemsokára be fog sötétedni. (Amúgy később megtudtuk, hogy 17:20-kor ment az utolsó lanovka. Ez azért is érdekes, mert 17:23-kor (fényképidő szerint) fotóztam le egy felfelé érkező lanovkát, valószínűleg felfelé is az volt az utolsó, természetesen már utasok nélkül, üresen érkezett. Szóval mindössze néhány percen múlt. De inkább egy amatőr hibát érdemes megemlíteni, amit elkövettünk. Nem kérdeztük meg senkitől a menetrendet. Ez felelőtlenség, mert ilyen helyen a majd lesz valami már nem a legjobb stratégia.)

Ott tartottam, hogy szaladtunk lefelé. Továbbra is Feri bírta legjobban erővel. Előre is sietett, hiába mondtuk neki, hogy együtt menjünk, nem hallgatott ránk. Ekkorra kiderült, hogy négyünk közül csak Levente és Dani hozott fejlámpát. Reggel nekem is a kezemben volt a lámpám, de nem tettem be, mert így gondolkodtam: Á, minek cipeljem, úgyse maradunk sötétbe… Szóval Feri elfutott. Ezt súlyos hibának tartottuk, mert ismeretlen terepen voltunk, nála se térkép nem volt, se lámpa, se telefon, a nyelvet nem ismeri, ráadásul néha még hazai terepen, a Mátrában is képes eltévedni… Mit mondjak, nagyon aggódtam érte. Alapszabály ilyen helyzetben együtt maradni. Elértünk a ©tart állomásra, ahol Y-alakban ágazik el a két felvonópálya. Levente ismét felhívta Merva Lacit, mondta neki, hogy ne várjanak ránk, menjenek el a szállásra, mi meg majd eljutunk valahogy Késmárkra. Laci azt mondta, hogy megvárnak minket. Sötét volt már, kellettek a lámpák. Elindultunk az elsőre sötétben zöldnek látszó kék jelzésen, de szerencsére résen voltunk, és időben korrigáltunk, hiszen nekünk a zöld jelzést kellett figyelnünk. (De végső esetben a kötélpálya nyiladéka is jó lett volna, az is Tátralomnicra vezet.) Örültünk a műútnak, ami következett, azon bátrabban lehetett a sötétben szaladni. A műútról sajnos levitt a jelzés, de egyre közeledtünk a település fényeihez. Bíztunk benne, hogy Feri is lejutott valahogy a településre, s ott lesz majd valahol. Végre bejutottunk a civilizációba, közben Merva Laci is elindult szembe velünk (de mint később kiderült nem ugyanazon a jelzésen.), mi azonban senkivel nem találkoztunk. Se Ferivel nem, se Lacival. A buszt meg nem találtuk, szaladgáltunk, mint három mérgezett egér, és kerestük a parkolókat. Hamarosan beláttuk, hogy ennek nem sok értelme van, telefonáltunk, s a főút mellett bevártuk a buszt. (Kellemetlen volt számunkra, hogy így megvárakoztattuk a többieket, de sokkal jobban izgatott Feri sorsa.) Az első kérdés persze az volt, hogy hol van Feri. Bevallottuk, hogy nem tudjuk. Elindultunk Feri nélkül, Laci azt mondta, ha reggelig nem kerül elő, értesíti a hegyi mentőket.

A legrosszabb az volt, hogy voltak olyan hangok is a buszon, hogy mi hagytuk ott Ferit. Későn értünk Késmárkra, jóval a megbeszélt vacsoraidő után ültünk asztalhoz. Kihozták a vacsorát, csakúgy, mint előző nap, rántott sajtot kaptam, a húsevők meg biztos valami húst, de azzal nekem nem volt törődésem. Persze hülye helyzet volt ez, mi kajálunk, Feri meg talán egyedül bolyong valahol a Tátra sötétjében... Épp csak hozzákezdtünk enni, amikor megjelent egy szakállas férfi az ajtóban. Feri volt az! Megkönnyebbültem, de gondolom mások is. Feri percekig azon agyalt, hogy s mint lehetett, miként nem találta meg se a buszt, se minket. Mondtam neki, hogy ez most már lényegtelen, fő, hogy előkerült, azt mesélje el inkább, hogy jutott vissza Késmárkra. Valahogy sejtettem, hogy az is elég cifra történet lesz... Szóval ő még világosban leért Lomnicra (nem tudom, hogy csinálta…), és mivel minket nem talált, felszállt egy Késmárkra tartó buszra. Szerencsére volt nála pénz, tudott jegyet venni. (Azt mondta a város nevében se volt teljesen biztos, de emlékezett arra, hogy sajtpiacról kapta a nevét, ahogy ezt még első nap megtudtuk a buszon, és ebből helyesen logikázott.) Késmárkon leszállt az első megállónál, és német tudásával helyiektől érdeklődött, hogy merre van a szálló. Persze a szálloda nevét nem tudta. Arra emlékezett, hogy két sípálya is van a hotel mellett, ezt mondta mindenkinek. Mindenki azzal kezdte, hogy Hotel ©tart, de Feri biztos volt benne, hogy nem az a neve, és vadul tiltakozott a telitalálat ellen… Mentőötlete az volt, hogy a Billa áruház fellelhetőségét kérdezi meg, mivel mindig oda mentünk be vásárolni, és az a szállás közelében volt. Így a városi stadion mellett (itt már nagyon röhögtünk, mert azt még a buszról mi sosem láttuk, tehát el (sem) tudtuk képzelni merre járhatott a városban), meg a vár mellett (azt se nagyon láttuk még) valahogy eljutott a Billához, onnan meg a hegyek felé indulva meglelte a Hotel ©tart-ot...

Vacsora után Merva Lacival késő estébe nyúlva elemeztük a történteket Leventéék szobájában. Feri még másnap reggel is azon agyalt, hogy ő hol volt, és mi hol voltunk, hogy így elkerültük egymást. Kiderült, ugyanannak a parkolónak a környékén voltunk mi is és ő is. Szerintem az lehetett a probléma, hogy Feri még azelőtt felszállt a késmárki buszra, mielőtt mi egyáltalán leértünk volna a hegyről. Ezért nem találkoztunk.

Nagyon késő volt már, mire átadhattam magam a pihenésnek, ezért tartottam, hogy reggel nagyon fáradt, kialvatlan leszek. De csak a térdemben volt benne az előző néhány nap küzdelme.

Szőke György