Élménybeszámolók - lista

2004. április 17.

„Kemény lesz!” és „Mátrabérc”. Ilyen mondatrövidségek jutottak egész héten viszonylagos rendszerességgel eszembe. Csütörtökön Verába botlottam a város közepén. Elmondta, hogy ő úgy tudja: megy egy busz Gyöngyösről Sirokba szombat reggel 6 órakor, a JET-kúttól. Pénteken azért erre egy ímélben rákérdeztem Molnár Tamás főszervezőnél, aki megerősített ebben. Ez azt jelentette, hogy nem kell Sirokon aludnom.

Szombatra feltöltöttem a fényképezőgépem akkumulátorait. Kicsit vacilláltam, hogy vigyem-e a gépet. Indulás előtt az ajtón kinéztem. Esett. Ezzel megoldódott ez a kérdés is. Ilyen időben semmi értelme nincs elvinni.

A JET-kútnál a SPAR áruház fedett bejárata előtt várakoztam. Odajött hozzám egy lány.
-Te is a túrabuszra vársz? – kérdezte.
-Hát igazából egy ilyen szép lányra, mint te... – mondtam volna, ha nem órákkal később jutott volna eszembe a megfelelő válasz. Így csak igeneztem egyet. E reggelen a hegyek-völgyek meghódítása fontosabb feladatnak tűnt, mint hölgyek meghódítása.

Megérkezett a busz, 400 pénzért fel is szálltam, majd hamarosan megjött Vera is. Közben felhívott T. Attila, hogy megyek-e a Mátrabércre. Amikor megtudta, hogy rajta vagyok a különjáraton, megkért, szóljak a sofőrnek, hogy várjon rá egy keveset, ugyanis elaludt a bányászbuszon, amivel Gyöngyösre akart jönni, és arra ébredt Visontán, hogy nem ringatja már őt a busz. 5 perccel 6 óra előtt előkerült... A buszon Vera megmutatta a 10. teljesítésért tavaly kapott pólóját. Aztán mesélt nekem egy történetet, hogy valamelyik évben elmentek egy fiú mellett, aki elég rosszul nézett ki. Megkérdezték, hogy kér-e segítséget. Nem kért. Az emlékoszlopa most ott van a Mátrabérc útvonalán. Mondtam neki, hogy amikor kéktúráztam, láttam azt az oszlopot, csak nem tudtam, hogy ilyen összefüggésben van a Mátrabérccel. Ily történettel kezdődött tehát az én első Mátrabérc túrám, eszembe hozva, hogy akár az utolsó is lehet.

Megérkeztünk Sirokba. Vera még elment ide-oda, én viszont rajtlázba estem, ami abban mutatkozik meg, hogy mielőbb nevezni, mielőbb indulni, mielőbb érezni az adott túra hangulatát. Így is tettem, gondoltam Vera meg majd utolér. Az igazolófüzet mellé egy Mátra térképet is kaptunk, csakúgy, mint a Téli Mátrán. Nem akartam azzal is időzni, hogy a térképet eltegyem, tasakba tettem az igazolófüzettel együtt. (Bíztam abban, hogy nem fognak elázni.) Nekivágtam, mentem az előttem indulók után a számomra még alig ismert úton. Esett. Nem nagyon, de egyfolytában. A műútról hamarosan betértem a saras ösvényre. Szerencsére a sár nem tapadt a bakancstalphoz, biztos azért, mert esett is közben.

A Jóidő-kútnál tapasztaltam, hogy rajtam kívül senki sem vette észre: merre is megy hivatalosan az országos kék. Mindenki levágott egy rövidebb szakaszt, még az utánam jövők is, pedig azok láthatták irányom helyességét. De én arra voltam kíváncsi, hogy a Mátrabércet meg tudom-e csinálni, és nem arra, hogy el tudok-e gyalogolni Sirokból Szurdokpüspökibe.

Oly szép volt esőben az erdő! Nem is hittem volna, hogy a lemosott, tiszta színek kora reggel ilyenek is lehetnek. Néhol a felhők láthatatlanba bújtatták a völgyek alját. Megörökítettem volna mindezt, de az említett okok miatt nem volt nálam fényképezőgép, maradt csupán e gyönyörű képeknek emlékezetbe vésése.
Mentek a Mátrabérc-katonák, esővel-sárral dacolva, mígnem az Oroszlánvár alá érkeztek, ahol is a harci hév sokukat annyira elragadta, hogy az itt lévő igazolópontot kihagyták. A pontőr elmondása alapján többen jöttek vissza már a csúcsról igazolásért, ugyanis sokan megszokásból a csúcson keresték a pontot, ami most hamarabb volt. Ittam itt egy pohár vizet az ideállított lajtos kocsiból. Lehet, hogy én is továbbmentem volna, ha nem állok meg inni, s nem hallom meg időben a pontőr nem túl határozott figyelmeztetését.

Oroszlánvárra úgy emlékeztem, hogy innen lefelé nagyon durva jönni, mivel a fákat kivágták, s ezáltal kapaszkodók, fogódzók híján van a meredek hegyoldal. Felfelé valamivel jobb volt, de ez meg szintje miatt volt durvás. Felérve megpihenő túrázókat láttam ülni a ködbe belevesző csúcson. Jó lett volna itt elidőzni, belefeledkezni a szépbe, de ennek a túrának a nehézsége nem tette számomra lehetővé csodáknak csak pillanatnyi hódolatát.

Nemsokára egy ismerős rész következett, melyen legutoljára két hete jártam, ez az OKT és a Rákóczi turistaút közös szakasza. Sziklás itt a hegység, de nagyon. És ez felettébb változatossá, érdekessé teszi az útvonalat. Nagyon jó erőben éreztem e szakaszon magam. A Disznó-kő, majd a Sas-kő mellett elsuhanva, előzgetve az Erzsébet-sziklánál álló kereszthez érve két dolgot figyeltem meg. Az egyik, hogy nem látszott, ködbe zárult a nagyon közeli Kékes tornya, a másik, hogy nyoma se volt a két hete még itt tömegével virító hóvirágoknak.

A Kékesre meglepően jó erőben értem fel, talán még sose volt ez ilyen „könnyű”. A ponton nem időztem, haladtam tovább. Szerencsére hamar rátaláltam az út folytatására, továbbra is a S jelzésen (Rákóczi turistaút) kellett menni Sombokor irányába.

A csór-hegyi pecsét begyűjtése jelentette az első komolyabb nehézséget. Kicsit erőtlennek találtam testemet; el is határoztam, hogy a kilátó romjainál előszedek egy szendvicset és egy almát a hátizsákból. Így is tettem, igazolás után előkotortam teljesen elázott zsákomból egy kevés élelmet. Sajnos az almámat félig tudtam csak elfogyasztani, egy óvatlan pillanatban kettétört, s azonmód ki is esett kezem ügyéből. Lelki füleimmel hallottam is, ahogy az utánam jövő ezt mondja:

-Na, melyik nagyeszű dobta már el az almáját a turistaút közepére?

De valamiért nem volt kedvem megbontani ezt az esztétikailag amúgy igen szép látványt.

Galyatető után beszélgetésbe elegyedtem egy lánnyal és egy fiúval, akik együtt túráztak. Nagyon jó tempóban mentek, próbáltam tartani velük a lépést, mondtam is nekik, hogy egészen a célig így tennék, ha nem bánják, mert egyedül sokkal lassabb a haladásom. Ennek biztos az az oka, hogy rossz hatással vagyok magamra… Így hármasban viszont sorra hagytuk le az előttünk járókat, és ismét kellő erőt éreztem magamban. Kicsit hoztam így a Csór-hegy környéki csigatempómon.

Mátraszentlászlón, a teaponton túratársaim hamar útnak indultak. Én még jóízűen kortyolgattam forró teámat, bár túlzott hőfoka miatt egyben türelmetlenül is. Mivel eddig elég jól haladtam társaságukban, a maradék teát kiöntve, poharat az asztalra téve indultam én is velük.

A Vörös-kő után egy elágazásban kéknek láttam a zöld jelzést, majdnem elirányítottam kis csapatunkat Szorospatak felé. Ilyenkor szoktam azt mondani:
-Hát az is biztos szép hely…

Az Ágasvár előtt – ahol a kék háromszög jelzés indul – egy lány volt nagyon nekikeseredve.
-Hát hogy a picsába fogok én oda felmenni?
Akartam valami biztatót mondani neki (mert az ilyen aranyos kis nyuszikák igénylik ezt), de erről letettem, mivel láttam: akadt vigasztalója egy legény alakjában.

Ágasvárról a turistaházig valami ritka harcos volt a lejövetel, jött ott mindenki amerre mert, amerre jobbnak látta. Én minden lépést megfontolva ereszkedtem a turistaház felé, ebből kifolyólag elég lassan értem le. Mintha Verát láttam volna itt, de nem biztos. A hegy másik oldalán ereszkedett le egy hozzá hasonló esőkabátos alak, és már rég messze járt, mire én leértem a turistaházhoz. Persze a túratársaim sem piszmogtak annyit ezzel a leereszkedéssel, mint én, Mátrakeresztesen értem csak utol őket, ahol rövid pihenőt tartottak. Ide sietnünk is kellett, hiszen az állt a papíron, hogy a 16:45 után érkezőket nem engedik tovább. 16:17-re értem oda. Megittam három pohár szörpöt, és tankoltam még fél literrel, mert ugye, csúnya halál a szomjhalál… 3 és fél óránk maradt 13 kilométerre. Elsőre soknak tűnt ez az idő, aztán belegondolva a maradék szintre, sárra, fáradtságra, már nem is volt ez olyan megnyugtató.

A Muzsla csúcsa előtt egy fiatal fiú mesélte, hogy az apja tizenhetedjére csinálja a Mátrabércet, csak egy évben hagyta ki, s hogy eddig egyetlen 100%-os teljesítő van, valamint apjával együtt hárman vannak 16-szoros teljesítők. 15 éves volt ez a srác, ő a rövidebb távon ment. Hát van kitől mit tanulnia!

Muzsla. Az utolsó 8 km-re 2 óránk maradt. (Túratársaim – mint kiderült – Sirokból egy perccel előttem indultak, ezért számolhattunk közös időt.) Valami iszonyatos zúzást csináltunk lefelé a Muzsláról, ami egészen a Diós-patak előtti meredek részig tartott. Ott kétszer is elcsúsztam a sáros, meredek, szinte járhatatlan úton. Leérve a patakhoz, már nem is kerestem, hol lenne legjobb átlábalni a vizen, egyszerűen átgázoltam rajta. Szerencsére nem folyt annyi víz a patakban, mint vártam, és a bakancsom ismét bizonyította vízállóságát.

De ezen a ponton már semmi nem számított. Esőkabátom nem volt, csak egy kapucnis polár felső, aminek kapucniját ráadásul nem is esik / nem annyira esik alapon hajtogattam fel-le, hanem fázok / melegem van alapon. Szerencsére nem nagyon áztam át, viszont a Csór-hegyen meglepett, amikor láttam, hogy ennek ellenére a hátizsákom teljesen el van ázva. Az összes zsebkendőm elázott a nadrágzsebemben. Zsebkendők és szendvicsszalvéta összeázott cafatjaival töröltem az orrom, vajmi kevés sikerrel. Az emelkedőkön és futáskor izzadtságcseppek indultak arcomon lefelé. Mindezt egybemosta az eső, és próbálta a számba terelgetni. Néha sós ízt éreztem, olyankor sikerült neki. Taknyom-nyálam-verejtékem és az eső ilyetén kombinációja még nem is nagyon zavart volna (bár e nélkül is el tudtam volna képzelni az életem s további küzdelmem), de mikor szemembe jutott az önnön izzadtságom és nem tudtam rögtön kimosni, hát az kellemetlenül csípte szemeimet. Ilyet eddig csak akkor éreztem, amikor túra után megmostam az arcomat, és belemostam szemeimbe a homlokomra kiült sót. Nos, ezt a túrázás árnyoldalait boncolgató értekezést befejezem, térjünk most vissza inkább az utolsó méterek elregéléséhez.

Feltűntek Szurdokpüspöki házai, kimagasodván közülük a templom tornya. Valami szántáson-vetésen keresztülvágva haladtam emberek után. (De lehet, hogy csak fű volt, ami vetésnek látszott. Ha mégse, akkor ez nem volt valami nagydíjas mutatvány…) Magamra nézve az jutott eszembe: ha egy vaddisznó meglátna, biztos tesónak szólítana. El is képzeltem az esetet:
-Szeva’, tesó! – mondaná disznótestvér.
-Szeva’! Anyánk jól van? –kérdezném.

Beérve a faluba egy örömbehajló kis futást megkockáztattam a célig, ami szokatlanul közel volt. Tavaly mintha hosszabb úton értem volna a Hanákon célba. De nem volt ez akkor annyira fontos; a fő az volt, hogy időben beértem, negyed 8 körül járt az idő. Rajtszámom bemondása után kijött a nyomtatóból egy a nevemmel és 12:26-os menetidőmmel ellátott oklevél.

Nem láttam Melindát, akivel az volt megbeszélve, hogy a célban megvár. Vittem ugyanis neki a bujáki túra képeit CD-n. Csabának is vittem egy CD-t közös túráinkon készült képekkel, de őt se láttam sehol.

A kitűzőkészítő műhely mellett cuccoltam le, ott megláttam (budai-)H.G. oklevelét. Megkérdeztem merre van, mivel néhány igazolófüzetet ígértem neki a Rákóczi túramozgalomhoz. Kiderült, hogy a kocsmában tanyázik. Mivel felhívni nem sikerült, megkerestem ezt a kocsmát. Ott találtam SétáLós bácsival együtt. Lerendeztük az ügyet, de közben ellenállhatatlan vágyat éreztem egy lángoshoz. Sorba álltam. Csodálkoztam, hogy csak 160 Ft-ért mérik a sajtos-tejfölös lángost. Óvatosságból azért megkérdeztem, hogy olajban sütik-e.
-Igen – felelte egy nő a népes konyhai személyzetből. Aztán néhány pillanat múlva visszakérdezett:
-Miért?
-Mert nem eszek zsírt illetve húst – feleltem.

Kikértem a lángost, majd eszembe jutott, hogy lángospostán is eljuttathatnám a CD-t Melindának. Megkérdeztem egy másik hölgyet a lángosos ablaknál, ismeri-e Melindát. Ismerte, ezért átadtam neki a CD-t. (Különleges CD ez, hiszen végig a hátizsákomban lapulva egyszeres Mátrabérc teljesítőnek számít. Persze könnyű annak, akit visznek!)

Kissé darabos menéssel, mit a bakancs okozott azzal, hogy feltörte mindkét nagylábujjamat, elindultam lángossal kezemben, gyomromban a lángosnak jól előkészített helyével a gyöngyösi különbuszhoz, amire még várni kellett. Legalább volt idő úrias ráéréssel megenni a lángost. Ez a lángosevés is olyan volt, mint az egész nap. Csöpögött, folyt, összekent – de jól esett, még akkor is, ha elfelejtettem megsózni a lángos-postahivatali ügyintézésem közben. Lángosom végére érve szemetest kerestem, kidobni a papírtálcát, amit a lángoshoz kaptam, s amit nem kívántam elfogyasztani. A szemközti buszmegállónál megláttam egy szemetest, megközelítettem. S akkor találkoztam egy kegyetlenül jó fotótémával… Jujj, de bántam, hogy nem volt nálam a gép! A kukából ugyanis egy pár saras bakancs kandikált ki…

Nemsokára megérkezett a különbusz, ami Gyöngyösre vitt. Útközben elhaladtunk a gyöngyöspatai templom mellett, alkalmat adva e építmény megszemlélésére. Szerintem az ország egyik legszebb temploma, főleg így éjsötétben kivilágítva.

Otthon nem volt egyszerű megszabadulni az átázott, agyonsaras ruháimtól, a bakancs levétele is gondos előkészületeket kívánt. Valahogy csak levetkőztem, nem elkapkodva egyetlen mozdulatot sem. Aztán be a kádba. Aztán be az ágyba. Vártam, de nem jött az álom, az enyhet adó. Csak forgolódtam, hol erre, hol arra. Utoljára – ha jól emlékszem – a Mátra 60 után voltam így, hogy nagyon fáradtan nem tudtam elaludni. Másnap délután azért bepótoltam, egy-két órát fekve szusszantam, mint kinek más dolga se nincsen.

A hátizsákom is teljesen saras lett; nem csoda, hiszen olykor bokáig léptünk a dagonyába. Másnap forgolódott ugyan párezerszer a mosógépben, de mégis maradtak rajta saras részek. A biztonsági okokból magammal vitt zseblámpa laposeleme szintén szétázva került elő. Az MTSZ igazolványom valahogy kicsúszott a tokjából, mostantól ő is őrzi a 2004-es Mátrabérc nyomait. Tulajdonképpen nem is folytatom a felsorolást, amit a hátizsákomból kiszedtem, teljesen vizes volt. A térkép a tasak ellenére megázott, saras lett, otthon percekbe telt, míg kihajtogattam. Azt hiszem: felszerelem a falra, e nem mindennapi kaland emlékeként. Az igazolófüzet csekély mértékben lett csak vizes, viszont elég helyes kis sárfoltok és elkenődött pecsétek bizonyítják, hogy izgalmas lehetett a 17. áprilisi nap. Láttam a célban olyan embert, akiknek a füzete nem sokkal különbözött attól a zsebemben átázott zsebkendőmixtől, amiről néhány sorral följebb írtam.

Hétfőn, még ilyet se tettem soha, a kitűzőmet magamra tűzve mentem dolgozni, s egész nap rajtam volt. Erre most nagyon büszke vagyok, hogy sikerült.

Megnéztem a neten az eredményeket, Vera majd két órával jobb eredményt ért el, mint én. Szerda reggel összefutottam vele a városban, és kérdeztem, hogy hol előzött meg. Azt mondta, sehol. Elmondta mi történt vele. Nem részletezném, mivel nem lettem rá felhatalmazva. Elég az hozzá, hogy utánam indult, nem előzött meg sehol, mégis hamarabb ért a célba.

A felejthetetlen élményeken túl ezzel az idei sikeres Mátrabérccel egy régóta áhított skalp lett begyűjtve!

Szőke György