Élménybeszámolók - lista

2004. március 20.

Bujáki Kikelet 35 (hosszú táv)

A busz Gyöngyös felé fordult. Bár balra a Mátra körvonalai látszottak, én mégis arra gondoltam: terített asztalával, jó borával vár engem a Cserhát. Gyöngyösön bevásároltam egy ábécében, majd a gimnázium felé folytattam reggeli utamat. Ott volt ugyanis a találkozóhely, a Kékes TE által szervezett autók innen indultak Bujákra terv szerint 7 órakor. Elsőnek értem a gimnázium zöld kapuja elé, háromnegyed 7-kor. Lassan egy ismerős túratárs is befutott, s az autók is szépen sorban megérkeztek. Ferivel Simon Peti autójába szálltunk be, aki a két éves kisfiával jött túrázni. Szurdokpüspöki után Feri megállíttatta az autót, mivel az út mellett ismerőst vett észre. Hátranéztem. Egy lány futott felénk két hosszú hajfonattal. Nem ismertem. Melinda – mint nevét később megtudtam –, szintén Buják környékén tervezte keresni, vagy csak meglesni a kikeletet, csak az a busz nem jött, amire számított. Felvettük.

Bujákon rengeteg automobil állt az általános iskola környékén; ebből is sejthettük, hogy itt valami csakugyan lesz. Simon Petit megkérdeztem, mikor tervezi a visszautat; elmondta, hogy olyan 2-3 óra felé mennek vissza. Mondtam neki, hogy a gyerek miatt ne várjon ránk, menjenek csak, amikor befejezték a 7,5 km-es távot, mi meg majd megoldjuk valahogy a hazajutást.

Beálltunk a nevezési helyen talált nyüzsgő emberhangyaboly egyik sorának végére. Kisebb várakozás után el is értünk a nevezési asztalhoz. A 100 Ft kedvezményhez elő kellett ásnunk, s bemutatnunk egy-egy MTSZ igazolványt. Feri sokáig kereste az övét, én ajánlkoztam, hogy semmi baj, ha nincs meg, majd kölcsönadom az enyémet… De aztán csak elővarázsolta ő is a sajátját. Így 400 Ft-ért kaptam nevezési lapot, ezt kitöltve egy újabb sorba kellett beállni. Közben Feri a következő ötlettel állt elő: mivel Melindának sincs barátja, meg nekem sincs senkim, akkor mi menjünk együtt, és változtassunk ezen a dolgon. Nekem, mint a J. A. alapította „Szépség koldusa”-klub régi harcosának ez az ötlet nem is tűnt annyira lehetetlennek az első, egyelőre esztétikai benyomások alapján.

8:15-ös rajtidővel elindultunk. Feri elhúzott, minket Melindával egymás vagy a sors kezére bízva. Első ellenőrző pont a Bujáki vár – tudtam meg a leírásból. Nosza, ott még úgyse jártam! Hamarosan el is értük a várat, megmásztuk, s leigazoltuk papírjainkat. Egy zacskó ropit is kaptunk a pontőr lányoktól. Pár percre a vár rabjai lettünk, szusszantunk, nézelődtünk, fényképeztünk a falmaradványok között. A szél néha kellemetlenül fújt, de hideg azért nem volt. Az égen gyülekező felhők pedig megkérdőjelezték bennünk az időjósokba vetett újabb bizalmat, akikre hallgatva az esőkabátot otthon hagytuk.

Utunk folytatása elég saras volt. A kihelyezett sárga kreppcsíkok és a még ruhátlan lombhullatók melletti fenyvesek üdítő zöld színe vitt csak élénkséget a sötét árnyalatú tájba.

Egy kőből állított feszület tövében fiú ült lánnyal, ők voltak a következő állomás, a Bokri-hegyi kőkereszt pontőrei. Igazolás után töltött keksszel kínáltak minket, de nem szóltak arról: merre menjünk tovább. Itt ugyanis elvált a hosszú és a középtáv útvonala. A kereszt melletti fán volt ugyan valami útjelző papír, de többen is tanakodtak itt, hogyan legyen tovább. Melinda kezéből kiragadta az erősen fújó szél az útvonalleírást. Utánaszaladt, megfogta. Visszamentünk a pontőrökhöz, és megkérdeztük: merre is megyen a harmincötös népvándorlás. Hát nem tudta az a papíros?! Jó felé hagyta magát széltől vezérelni. Mi voltunk buták, nem hittünk neki, amikor utat mutatva a helyes irányba vágtatott, megunva az útirány megfejtésén való piszmogásunkat!

Cserháti utunk folytatásaként néhány km után egy falu tűnt fel alattunk, míg a távolban a Mátra állt a maga szikárságában, hirdetve, hogy a Cserháthoz képest ő nagyfiú… (Bezzeg, ha a Tátra felé pillant, már nem ilyen nagy a szája…) Kisakkoztuk – nem kellett hozzá nagy logika –, hogy az alant elterülő falu csakis Ecseg lehet. Mind következtetésünk, mind útvonaltartásunk helyesnek bizonyult, mert hamarosan Ecsegen jártunk. Színesre festett, félig földbe ásott gumiabroncsok szegélyezte játszótéren vágtunk át. Az egyik ház udvarából egy kiszökött tyúk randalírozott a drótkerítés mellett. Lefotóztam, hiszen sose lehet tudni, talán anyám tyúkja. (Ugyanis neves tyúkászcsaládból származom, most is leléptem a farmról fontos és halaszthatatlan túráznivaló ürügyén. Ej, én is kitalálok mindent, csak dolgozni ne kelljen…)

A faluból kiérve nagyon vidámak lettünk, mikor megláttuk a következő pontot, az ecsegi Ilona-várat. Nem tudtunk nem mosolyogni, amikor észleltük: milyen pici magaslatra építették a várat eleink. Aztán ahogy szembetalálkoztunk vele, már nem is tűnt olyan alacsonynak a várdomb. Keskeny, kitaposott ösvény vezetett fel a csúcsra, melyen a nemzet lobogóját lobogtatta a szél. Egy magányos nő haladt előttünk felfelé; messziről felismertem, hogy Vera az. A várzászlóhoz vezető ösvény szélén sokfelé sárga virágaival pompázott a tavaszi hérics. Hoztam is belőle kettőt, természetesen csak emlékképként, fényképezőgépbe zárva. Miután kigyönyörködtem magamat a virágokban, felmentem a zászlóhoz. Leírás szerint ez egy automata ellenőrző pont – én inkább úgy fogalmaznék, hogy önkiszolgáló. Le kellett írni a zászlórúdra elhelyezett tábla szövegét. Lejöttem a dombról, Melinda után szaladtam, az erős szélben nem volt ez egy könnyen kivitelezhető dolog.

Patakhoz értünk. A híd mesébe illett: hol volt, hol nem volt. Most nem volt… Nem volt más lehetőség, átlábaltunk a köveken. Hamarosan újabb patak folyt előttünk, rajta fahíddal. Ezt a hidat a leírás is írta a kék kereszt jelzés mentén, amit a híd mellett fel is fedeztünk egy fa törzsén.
-Fotózzunk! – jutott eszembe a nyakamban lógó gép.
Mondtam Melindának, hogy lefotózom. És azt is, hogy tegyük azzal érdekesebbé a képet, hogy kézen áll a kis híd korlátján. Nem akart ilyen képet, pedig szépen nézett volna ki, ahogyan az egyik hajfonata balról, a másik meg jobbról előzi a híd zöld korlátját, a hátizsákja meg feje alatt fityeg, a tömegvonzásnak engedelmeskedve. Jobbra nézve a hídról a patak S-kanyart írt le, a behajló fácskák között hozta messzi források vizeit, és vitte tovább az ismeretlen felé.

Nem messze a hídtól volt valaha az Alsómalom. Ma már csak egy emlékhely ez, malomemlék. A feliratok szerint a Szigethy dinasztia fogta itt munkára a patak vizét 1870 és 1923 között. Van itt minden: jelképes malomkerék, roskatag szekér… és még egy SZAF is. Az emléktáblák alatt láttam egy rozsdás gömböt jókora szájnyílással. Ez egy SZAF volt, egy Számomra Azonosíthatatlan Fémtárgy. A malom mellett egy leégett épület kormos-üszkös maradványára találtam, egyedül, mert Melinda nem várta meg, míg kiélem fotózási szenvedélyemet. Lefényképeztem egy rozsdás biciklit is a leégett ház tövében, valamint megörökítettem a Belépni tilos! táblát a ház ablaknyílásában.

Továbbmentem. Melindát nem láttam sehol. Az út elágazott, jelzést nem találtam. Egyenesen mentem tovább, és akkor megláttam és meghallottam nem messze Verát, majd észrevettem a közelben Melindát is. Ámultak. Odaértem. Én is ámultam. A Margit vízlépcsőhöz értünk. (A leírás ezt átkeresztelte Máriára. Végül is Mari vagy Margit majdnem ugyanaz…) Kissé eltúlzottnak találtam a vízlépcső kifejezést, főleg így nem sokkal a Kiskörei vízlépcsőnél tett látogatásom után. (A puszta télen teljesítménytúra egyik attrakciója volt ugyanis e vízlépcső megtekintése.) Mindenesetre nagyon élveztük ezt a helyet. Híd persze nem volt, tanulj meg vízen járni, ami eddig csak egy embernek sikerült, persze később róla is kiderült, hogy isten. Itt nem volt más választás, mint átmenni a vízen. Szerencsére nem volt nagy a víz, 1-2 centis mélységgel kellett csak megküzdeni azon a részen, ahol a patak vize alábukik mintegy méteres eséssel. Itt kihagyhatatlan fotókat készítettünk, amikor a patak folyását megzavarva álláspontot vettünk fel egy-egy fénykép erejéig a vízben. A következő fényképötletem támadt: bemenni ismét a patakba, és lefotózni a lábamat. Most van egy képem, ami olyan, mintha vízbe tettek volna egy pár bakancsot, amire ráhúztak egy foszlott szárú nadrágot… De én tudom, hogy magam is benne voltam mind a bakancsban, mind a rojtos aljú farmerben.

Hármasban mentünk tovább, egy fenyőerdő mellett vitt az út. Az erdő csábítgatott, mint szirének a habtengerek bátor hajósait otthonuktól távoli csillagfényes estéken.
-Hatolj belém! -kérte a fenyves. -Te jöhetsz, mert tudom, hogy nem bántasz, se fejszéd, se fűrészed. Megmutatom magam.
Ellenállásom megszűnt. Beszaladtam. Hívtam Melindát is, merthogy klassz a hely, jellegzetes fenyőerdő-varázslat, de nem jött velem az élet… azaz a kis fenyves sűrűjébe. Fenyvesfélhomály. Egy körbepillantás, egy gyors fényképezés, és már futottam is a többiek után. Valahogy nem tudja rombolni a fenyvesek adta illúziót az sem, hogy tudom, Magyarországon nincs őshonos fenyves. Ami fenyő, az mind telepített.
Egy újabb, az előzőnél jóval nagyobb vízlépcső keresztezte utunkat. Õ is kislány volt, és a Márta nevet viselte. Mivel az előzőnél nagyobb és szebb volt, jó kedvünket tovább fokozta.

Nem emlékszem, hogy volt-e már ilyen jó túrázni, de ezt nagyon élveztem. Valahogy újra gyerekké lettem, és semmi sem számított. Idő, gondok, a múlt keserve mind eltűnt egy időre. Ez egy kalandtúra, ez egy hepitúra! – jutott ekkor eszembe. És rögtön tudtam, hogy ez az a terített asztal, s ez az a jó bor, amit még reggel, ott a kanyarodó buszon, Gyöngyös felé megsejtettem. S ha tudtam volna, hogy ez még csak az első fogás!

De térjünk vissza a Margit vízlépcső partjára. Egy fa állt a patak közepén, és ott zúgott le a patakvíz több lépcsőfokon. Fotóztunk, persze. Vera átment, nem várt meg minket. Én is átmentem. A víz itt jóval magasabb volt, mint a másik nőnél, Margitnál. Melinda méregette, méregette az átkelési lehetőségeket. Mondta, hogy neki utcai cipője van, ami átázik.
-Átvigyelek? -kérdeztem.
-Aha.
Visszamentem érte, de közben az járt fejemben, hogy vajon ebből mi lesz..., meg hogy ehhez a mutatványhoz nem is vagyok elég. Felugrott Melinda a hátamra, és tapasztaltam, hogy elbírom. Átvittem. Mit nem adtam volna, ha erről az esetről marad egy fénykép... Nem is nagyon akartam letenni Melindát a túlparton. Õ nem tudta, hogy nehezen engedem el azt, aki közel kerül hozzám... Egy-két plusz lépés után azért letettem Melindát, a célig azért mégse akartam így vinni... Lovagias tettemért vártam legalább egy puszit, de ezt nem akartam szóvá tenni, mert még úgy tűnt volna, hogy szeretném. Pedig tényleg. Néha nem teljesülnek az ilyen kimondatlanságok.

Továbbhajtva e vadregény lapjait, a Hármas-forrás izgalmas völgyébe érkeztünk. A szűk völgy mohás sziklái, a patak közepén képződött kis köves-saras szigetek, a fák és a lehetetlennek tűnő, de mégis megoldott átkelések mind növelték az élményt. A patak visszahúzódása után maradó saras partrészen egy lépésnél bokáig gázoltam a sárba. De néha kell artikulálatlan hangokat is kiadni, és az ilyen esetek erre jók. Másra se. Esetleg még egymás kiröhögésére...

Az 1938-ban foglalt Hármas-forrásnál oltottuk szomjunkat, mielőtt továbbmentünk egy hatalmas fa felé, melynek egyik törzse magát megadva a földre törve lassan pusztult, életet adva ezzel a környék sok apró élőlényének. A fa másik, még élő törzse csavarodva meredezett a felhők felé.

Továbbra is a patak mentén haladtunk, amikor megláttunk egy zöld műanyag hordót a patak közepén egy sziklán, fennakadva egy kidőlt fán. Egy áradás sodorhatta el a hordót, és most saját szemeinkkel megtapasztalhattuk, hogy milyen ereje van az áradó víznek. A hordó szinte teljesen odapréselődött a keresztbe dőlt fa törzsére. Furcsa egy látvány volt. Ahogy tanulmányoztuk látványosságunk zöld tárgyát, megjött Feri. Persze most is mögülünk keveredett elő... Olyan embereket követett, akik a 15 km-es távon voltak. Mondtam neki, hogy a 15 km-ért is adnak kitűzőt, nem kellett volna visszafordulnia... Mert hogy nem olvassa a leírást. Pedig többek között ezért is adják... Feri is érdeklődött, hogy miként alakulunk (mármint Melinda és én).

Milliomos vagy? -kérdezte tőlem váratlanul Melinda.
Mert Feri azt mondta, hogy jóképű, intelligens és milliomos hapsit szerez neki.
Ezek szerint ott és akkor legalább az első két feltételnek megfeleltem, és ez azért némi bizakodásra adott okot. A kérdésre válaszolván kifejtettem a lánynak, hogy amennyiben a bankszámlámon lévő nem túl sok forintomat mondjuk román lejre átváltjuk, akkor még talán a harmadik feltételnek is megfelelek, bizonyítva ezzel is a mindenek viszonylagosságát ezen a bolygón. Feri nem sokáig maradt velünk, előresietett. Cserhátszentiván településén gyorsan általmentünk, emlékképként csupán egy csinos kis parasztházat fotóztam le. Majd szamárkórós rétek mellett haladtunk el, jellegzetes cserháti vidéken, mígnem egy romos kis ház mellett derékszögű jobbkanyart vett utunk.
-Mi lesz a következő pont? -kérdeztem olyan tudatlanul, mint aki nem olvas se leírást, se térképet. (Mondjuk ez igaz is volt.)
-Bokor -mondta a lány.
-Akkor meg is érkeztünk. -mutattam a legközelebbi bokorra.
Saras úton értük el a falut, a Bokor tábla előtti méretes pocsolyát megörökítettem, majd megcéloztam a közelben lévő ellenőrzőpontot. Itt nem lehetett nemet mondani a frissen sütött fánknak, amit a pontőr lánykák kínáltak. Itt ért be minket Merva Laci, szintén a Kékes TE színeiben, akivel innentől sokáig együtt mentünk. Fánkot ettünk tehát, ittunk is rá, majd odébbálltunk, elhaladva egy helyes kis kerti halastó mellett. Milyen jó ötlet ez egyébként! Így nem kell kapálni a kertet… Műúton hagytuk el a falut, de gyakran visszanéztünk a hátunk mögötti dimbekre-dombokra, s hogy ne vesztegeljünk időt nézelődéssel, hátrálva haladtunk előre, miről is egy volt osztálytárs nyúlfogási receptje jutott eszembe. Szóval hogyan is fogjunk nyulat? Tegyük fel fordítva a baseball-sapkát, s akkor a nyúl nem tudja eldönteni, hogy most megyünk-e vagy jövünk, ezáltal megzavarodik, s könnyen el tudjuk kapni. (A módszer gyakorlati alkalmazásának hatékonyságáról nincs módom beszámolni, lévén egyetlen próbát sem ejtettem.) Fölfelé haladva az út közelében egyedül álló fa magányát találtam jó fotótémának.

Az út menti fenyősor elrejtette szemünk elől a Szilostanyát, ahol jobbra elhagytuk a műutat. Elnézve utunk folytatását, megállapítható volt, hogy tenger az út. Nem azért, mert sok út indult volna innen szerteszét, hanem mert a földútra hosszan pocsolyavilág telepedett. Mentünk, ahol tudtunk, sárban, bozótok között. Emelkedett az erdészeti út, a hangulat kissé csökkent, de mentünk, mint négy rendíthetetlen ólomkatona. Egy furcsa házikó mellett mentünk el – olyan volt mintha kombinálták volna az erdészházat a vadászlessel, ugyanis tetején egy kisebb, minden oldalán nyitott, de tetővel fedett torony volt. Lusta, de okos vadász lehetett az ötletadó. Persze az is lehet, hogy nem a vadászles van padlásra építve, hanem a vadászlest igyekeztek ígyen komfortosítani.

Innen tovább ezertóvilágba csöppentünk. Sok helyen bújtak meg a fák között tavacskák, talán némelyikük csupán egy-egy nagyobb pocsolya volt. Érdekes volt ez, ilyet azért nem vártam a Cserháttól, de a kellemes csalódás tud csak igazán édes lenni. Közben sötét felhők tornyosultak az égen, de nem tudtak reánk ijeszteni. Már nem hittük el, hogy ezt a jó napot valami is el tudja rontani. A távolból egy hegy ormán felsejlő várromnak próbáltunk nevet adni.

Egy újabb kis tóra, egy igazi cserháti gyöngyszemre találtunk. A rezgő víz gyönyörűen tükrözte a parti fákat. Tóparti csoportkép készült itt, mielőtt továbbmentünk.

A közelben, egy cserjés domboldalon asszonyok kapáltak. Hahóztunk és integettünk nekik. Meg is állt a munka, amíg elhaladtunk. Legalább indokot adtunk nekik egy kis pihenőre. Találgattuk, mit csinálhatnak, elvégre ilyen helyen csak nem létesítenek konyhakertet. Arra jutottunk, hogy talán fát ültetnek. Nem sokkal messzebb kijutottunk egy műútra, amiről rögtön le is fordultunk a Sas-bérc felé, ahol egy sorompó zárta el a kilátóhoz vezető utat. Miután elsütöttem azt a gyenge poént, hogy akkor a túrát ezen a ponton be kell fejeznünk az út lezárása miatt, egy kikerülős csellel vettük ezt az akadályt is, bár így utólag úgy vélem: ha gátfutás-technikát alkalmazunk, az szebb lett volna. Lassan elértük a Sas-bérci kilátót, túránk következő ellenőrzőhelyét. Ez a kilátó lélegzetelállítóan szép. Nagyon hangulatos, főleg így, hogy egyik oldalát a borostyán szinte teljesen benőtte. És milyen hozzáillőek az ablakszemek! Első ránézésre új épületnek gondolná az ember, de a falán lévő egyik tábla szerint gróf Pappenheim Szigfrid felesége (gróf Károlyi Erzsébet) építtette 1920 táján kilátó és vadászház céljára, melyet 2001-ben építettek újjá. A fényképezőgépemen sose látott felirat jelent meg: CARD FULL. Kivettem a kártyát, hogy hozzájussak a belső 16 megás memóriához, így még tudtam képeket készíteni.

A kilátónál hagytuk Verát és Lacit, futottunk kicsit a lejtős, saras részeken. Közben felhívtam Simon Petit, hogy tud-e még ránk várni egy-másfél órát, körülbelül akkorra érünk célt. Mondta, hogy megvár minket.

Innen a frissen festett zöld tölgyfalevél jelzést követtük. Egy kereszteződésben iránytábla mutatott a Kálvária felé. Nekünk arra kellett menni. És innentől mintha minden a feje tetejére állt volna. Az eddigi jól szalagozott, jól jelzett út helyett hiányos jelzések, ki nem tett szalagok jellemezték a folytatást, s a leírás sem igazán volt követhető. Egy nagy kereszteződésben többen tanácstalanul bogarászták a leírást. Mi is bizonytalanul indultunk el az egyik irányba. Szerencsére a megfelelő útra tértünk.

Jómagam nem nagyon olvastam a leírást, hiszen láttam, hogy Melinda sűrűn forgatja a sajátját, és gondoltam: egy csapatba egy írástudó elég. Ezért ért majdnem minden, mi elém tárult, meglepetésként. Jó volt ez így. Visszatérve a leírásra, Melinda ezt olvasta: „Egy helyen az út mélyen bevágódik…”, és kérdezte, hogy az milyen. Mondtam neki, hogy ott az út majd annyira szép és csodás lesz, hogy bevágódik nála is, mint minden túrázónál.
Szóba került a fiam, s Melinda megkérdezte:
-Házasság vagy véletlen baleset útján jutottál hozzá?
-A gólya hozta. -mondtam.
-Ezt a mesét pár éve már nem veszem be.
-Nem tudom, nekem az anyja ezt mondta...

Hamarosan madártávlatból is megszemlélhettük a Bujáki várat. Egy magaslest magunk mögött hagyva fakereszthez érkeztünk. A leírás alapján az utolsó ellenőrzőponthoz, a Kálváriához itt kellet elfordulni. Iskolás csoportok jöttek szembe, s az egyik gyerek, amikor meglátott elkezdett röhögni. Utána szóltam, hogy esetleg elárulná, mit nevet rajtam, de csak tovább örült. Persze, biztos az volt mókás, hogy szokás szerint kiült a só a homlokomra, ami tényleg nem lehet egy emelkedett látvány. A kis dombra épített kápolnához rövid, de erős emelkedő vezetett. Melinda próbálta megfejteni azt, hogy miért kell minden kálváriát dombra építeni. Elmagyaráztam neki vallási alapokra helyezve a kérdés szenvedésjellegét, megemlítve Krisztus keresztútjának jelképes átérzését is. S mondtam azt is, ha mélyebben szeretne foglalkozni ezzel a dologgal, talán szaladjon vissza az elágazóig, ahonnan a fakeresztet improvizatíve a vállára véve mássza meg a Kálváriát, s személyes tapasztalatai által jusson közelebb a megértéshez. Miként így elmélkedtünk a teológia sokat próbált mezején, fel is értünk a kápolnához, ahol sok túrázó volt. Igazoltattunk, majd mondtam Melindának, hogy fotóznék kicsit. Benéztem a kis kápolnába, amely szerencsére nyitva volt. Freskó volt a mennyezetén, mely műalkotást kissé érdekessé tette, hogy keresztet cipelő néger Jézust ábrázol.

Vera és Merva Laci is megérkeztek, valamint egyesületünk jelentős, erre a túrára nevezett részével is találkoztam itt, ők a rövidebb távon voltak. Mindenkinek ajánlottam a kápolna szép freskóját megtekintésre… Fotózgattam még a kereszteket is, a kápolna melletti kőkerítéssel övezett magaslaton, ahol majdnem mindenki fényképezőgéppel rohangászott. Kérdésemre a pontőrök 1,5 km-ben adták meg a hátralévő távolságot, minek mielőbbi leküzdése érdekében azonmód el is indultunk. Visszafelé a fakereszthez, megnéztem közelebbről is, miféle szalagozással próbálkoztak ezen a részen a szervezők. Gyógyszergyári alumíniumlapok voltak az ágakra szúrva, ilyet se láttam még…

A hátralévő távot gyorsan magunk mögött hagytuk, és 6 óra alatti remek idővel beértünk a bujáki Szent-Györgyi Albert Általános Iskolába. (Ez a gyors menetidő kissé meglepett, hiszen különösen nem éreztem azt, hogy nagyon gyorsak lettünk volna, bár igaz, ami igaz: voltak kisebb futások.) Kisebb sor végére álltunk be, itt megőrzésre Melindának adtam az igazolólapot, és elmentem kicsit megmosakodni. Pont visszaértem, mire ránk került a sor, példázva ezzel azt, hogyan is lehet egyszerre mégis két helyen lenni. Teát nem ittam, pedig mondták, hogy finom, csak a két célcsokit tettem el, hogy sokat már ne időzzünk, ne várakoztassuk meg Simon Petit, akit ezután elindultunk megkeresni. Meg is leltük, az iskola előtt sétálgatott kisfiával. Gondoltam, ha már Feri még reggel így megalapozta a dolgot, rákérdezek Melindánál esélyeimre. Sok biztatást nem kaptam…

Beszálltunk Petihez, majd miután Melindától Szurdokpüspökiben elbúcsúztunk és kitettük, nemsokára megérkeztünk Gyöngyösre. A buszmegállónál megköszöntem Petinek az oda-vissza utat, és örültem, hogy ilyen korán, a fél négyes busszal haza tudok menni.

Rövid utazás után leszálltam a buszról, a lábaimban éreztem a sok futást, és kissé bicegős lett járásom, ami nem szegte kedvemet, mert tudtam, hogy a fényképezőgépemben remek pillanatok színes emlékei lapulnak. De nemcsak a gépben, hanem a szívben is, mert az egész túra és az egész nap egy kissé romantikus nagy kaland volt.

Szőke György