Élménybeszámolók - lista

2004. március 06.

avagy Bükki kilátások teljesítménytúra

Egy Heves megyei falu, reggel 4:00

Ébresztőt csipogott a telefonom. Pár percre magában tartott még az ágy, mint forró szerető, de én lassan kibújtam ölelő tollal töltött karjaiból. Nem kellene még kelni, mert szombat van, de kilátásba került holmi Bükki Kilátások elnevezésű hegyen-völgyön átmászás, s ez ébredésre csábított. 5 órára össze is készültem, hogy elérjem az 5:16-ös buszt, nem sejtve, hogy kár úgy sietni, hiszen az csak majd tíz perc késéssel érkezik. Szakítva a szokásokkal, most nem öltöztem eszkimónak, elkerülendő a túlöltözöttséget. Fáztam is kissé a buszmegállóban.

Gyöngyös város, reggel fél hat körül
Igyekeztem a vasútállomás felé, bár tudtam: van még idő bőven. Közben megállapítottam, hogy itt sokkal hidegebb van, az orrom is fagyott. A vasútállomáson Túsnyik Béla várakozott, majd hamarosan megérkezett Vera és Feri is.

Eger, 7 óra tájt
SétáLós bácsit messziről észrevettem, VadMalac a BZ ablakából intett, a vonat másik kocsijába mi is felszálltunk. Később T. Attila is felszállt, két CD-t adott nekem, aminek nagyon nem örültem, mivel így előre nem látott túlsúlyra tettem szert… Ráadásul az egyik papírtokos volt, nem akartam azt sem, hogy összetörjön a lemez, egy terven kívül álló hátas dobásától.

Szilvásvárad, fél kilenc előtt
Túsnyik és SétáLós hamar elrajtoltak, Feri is sietett. Vera megvárt, amíg én Lükepéknél intéztem a nevezést, és néhány szót váltottunk. Ímélben előneveztem, így csupán 350 Ft volt a nevezési díj, 600 helyett.

91-es rajtszámmal és 8:26-os rajtidővel indultam a bükki kilátások elébe. Vera először volt ezen a túrán, én második alkalommal. Váratlanul előtörő tavalyi emlékeim vezettek ki Szilvásváradról minket, bár ebben a leírás is korrekt segítséget nyújtott volna, ha csak arra hagyatkozhattunk volna.
Tél volt, igazi tél, mindenütt hófehérség: a fák ágain, bokrokon, hegyeken, völgyeken.

Kelemen-széke
Az első kilátás itt, Kelemen-széke előtt adódott. A kitaposott nyomon felfelé haladva hamarosan a csúcs közelébe értünk, ahol is a fehér tájon piros-fehér bója jelezte: megérkeztünk az első ellenőrzőponthoz. Ez egy holt pont volt, mivel nem voltak pontőrök, de szerencsére még az első holtpont itt nem ért el, bár 4 és fél km-nél még nem is szokott velem ilyen csúnyaság megesni. Szúróbélyegeztünk, majd a katonasírok felé indultunk.

A lejtőn gyorsan leértünk a völgybe, a sírokhoz. Hornst Ostenburg és egy ismeretlen német katona hólepellel takart sírjainak megtekintése után újabb emelkedő várt ránk. Miután megküzdöttünk a szinttel, egy könnyebb szakasz vette kezdetét, immár volt erőnk a tájra, a látványra is szemet vetni. A majd 30 centis hó télivé varázsolta utunkat, élveztük ezt a tündérmesébe illő tájat. Elnéztük a fehérbe öltözött lombja vesztett fákat, és a mindig zöld fenyőket mostani tiszta fehér kabátjukban.

Fenyőfa, rájakötött bójával
Nemsokára elértük a következő piros-fehér bóját, egy fenyőfa ágára kötve, ott, hol találkozik a K- és a S- jelzés a fákra festett P kerékpárjelekkel.
A kerékpárúton haladva tovább egy „Fokozottan védett természeti terület” táblát és az első követendő piros-fehér papírszalagokat találtuk. Emlékeztem, hogy itt vannak kis fenyők az út mellett, mondtam is Verának, hogy a kis havas puklik alatt fenyőfácskák bújnak meg. A felhőtlen ég nagyon kék volt, amikor a nagyra nőtt fenyők között visszatekintettünk a hátunk mögött hagyott erdei útra. És ez az égkék-élmény még sokszor talált ránk ezen a napon.

Õr-kő
A kék háromszög jelzést követve egy újabb bükki kilátópontra vezetett az útvonalleírás. Itt a tájban és a fák ágairól lecsüngő jégcsapokban gyönyörködhettünk, s mellesleg egy bója is feltűnt. Itt kisebb csoport gyűlt össze a bója körül. A BNP emberei bélyegeztek: „Bükki BNP SZAKSZOLGÁLAT”. A bélyegzés ellenére még a szúróbélyegzőt is használtuk, biztos, ami biztos. Verát valami itallal is kínálta az egyik őr, aki mondta – miután visszaadta a két decis üveget –, hogy én nem iszok. De azért mert három hete, amikor utoljára túráztunk együtt, még nem ittam, nem tudom: miből következtette le, hogy azóta nem léptem az alkoholizmus rögös útjára, s hogy nem kívántam ott helyben alkoholba fojtani tartós búbánatomat. No, mindegy. E kardinális kérdés megvitatására ott nem tértem ki. A bója mellett Balázs bácsit is üdvözöltem, kérdeztem: sikerült-e neki a Barcika. Feladta valahol, de azt már nem tudta megmondani: melyik faluban.
Hófedte sziklák között kanyargott utunk, majd egyszer egy kilátóhely miatt letértünk pár métert az ösvényről. Ügyetlenségem következtében megbotlottam a sziklák között, majd elcsodálkoztam azon, hogy mégsem sikerült orral a mélybe esnem...

Cserepes-kő
Füstszag. Pontőrök. És hogy tavaly milyen béna voltam: akkor nem csak hogy nem néztem meg a barlangot, de észre se vettem. Utólag meg bánhattam meg… Mindegy már. De most résen voltam, és bementem a barlangba a résen. A barlangnyílás ajtaja mellett van az OKT bélyegző, helyét tudni fogom, ha OKT ügyben járok erre. A barlang egész lakhatónak tűnik belülről, egyszer jó lenne itt megszállni. A pontőrök egy igen ízletes fél almával jutalmazták azokat, akik idáig elértek. Almázás közben a pont melletti tábláról leolvastam, hogy a Cserepes-kő 823 m magas, és a magaslat adta kilátás elől sem futamodtam meg. Rövid pihenő után folytattuk a túrát, bár kissé tanácstalanul próbálkoztunk többedmagunkkal az út folytatásának felderítésével. De csak megoldottuk a feladatot.

A túra egyik érdekes szakasza a Vörös-kő-bérc oldalán átvezető ösvény. Itt minden irányban érdemes eltekinteni. Egyik irányban szép rálátás nyílik a jellegzetes bükki domborzatra, lefelé tekintve a meredek hegyoldal borzasztja az ösvényjárókat, felfelé fordulva pedig sziklás-fás meredekség látványa vár a vándorokra. A kéklő égbolt itt néhány pillanatra újból felfelé szegezte tekintetünket.

Õserdő
A kerítéshez és az első tájékoztató táblához érve embercsoportot találtunk. Mégis kérdésemre, hogy itt van-e a pont, nemmel feleltek. Emlékszem, tavaly itt mentem el rossz irányba, s ezért maradt ki a Tar-kő. Most továbbhaladtunk a kerítés mentén a kék jelzésekkel tarkított fák mellett. Egyre magasabbra jutva, végül egy újabb tájékoztató táblára leltünk, amire bója volt kötve, szúróbélyegzővel. Itt pillanatnyi pihenést iktattunk be, ittunk a hozottból.
-Nézd már, ki jön ott! - mondtam Verának, egy szakállas férfi felbukkanását követően.
Feri volt, aki úgy ért utol minket, hogy nem előztük meg őt. Rögtön érdeklődtünk, merre tévedt el… Próbálta szépítgetni a dolgot, hogy tervezett kitérővel megnézték a Szalajka-völgyet, aztán onnan nem sikerült egykönnyen visszatalálni. Mondta, hogy nem egyedül volt, de ez a kavarás sietésre buzdította, s a Kelemen-székéhez már egyedül ért fel, ahol akkor nem volt rajta kívül senki. Mondtam is neki, hogy ez jó, mert így le tudott ülni a székre...
Hármasban mentünk tovább, át lenyűgözően behavazott bokros-fás tájakon, az ég változatlan csudakékje alatt. Közben arra gondoltam, hogy ebből az irányból még sohasem támadtam Tar-kőt.

Tar-kő
Közel 4 óra kellett ehhez a 12,8 km-hez; kezdtünk aggódni, hogy szintidőn belül leszünk-e. A kilátóhelyen néhány túrázó gyűlt össze, kinek falatozás, kinek nézelődés, kinek fotózás adott ürügyet némi pihenőre. Megjegyzem, mi sem távoztunk innen lóhalálában… Útra kelve elhaladtunk a csúcskő mellett, amit majdnem észrevehetetlenné tett a hótakaró. Nem messze a csúcstól egy romantikus tisztásra értünk, ahol egyszerre próbáltam a látvánnyal betelni és az út folytatására rálelni. Az első jobban sikerült, az utat végül más találta meg, de az adott ponton ez épp csapatmunka volt.

Az ellenőrző őrháznál lévő elágazásnál még nem volt gond a tájékozódással, ellenben a következő kereszteződésben nagyot tévedtem! Valamiért úgy emlékeztem, hogy Bánkútra kell menni. A leírás igazolási részén csak annyi volt írva, hogy Síház, a szöveges leírásban ezt épp nem olvastam el rendesen. A lényeg, hogy majdnem elirányítottam néhány ott töprengő embert magammal együtt teljesen rossz felé… Még jó, hogy hamar tisztázódott, hogy hülyeséget beszélek, és ráadásul határozottan… Újabb csapatmunka árán a helyes útirányt is felleltük. E közjáték után hamarosan a Nagy-mező mellett találtuk magunkat. Innen szerencsére jól emlékeztem az útra, s csakhamar eltaláltunk a Vörös Meteor síházba.

Síház
A pontőrök tudnak valamit. De azt nagyon. Ízletes teát főzni. Annyira finom volt, hogy helyszíni fogyasztás után még tankoltam belőle fél litert. Feri itt előresietett (már a síházhoz is előttünk ért), aznap többet nem láttuk. Csak zsíros kenyér volt hagymával, így nem ettem.

A Nagy-mezőn átvágva a Z jelzést néhol nehezen találtuk csak meg. Emlékeim közül ennek a résznek a pontos útvonalát nem tudtam előásni. A Z négyzet elágazásánál a leírás szerint „kb. 2 km múlva keresztezzük a lillafüredi műutat”. Itt érzésem szerint ki lehetne egészíteni a leírást azzal, hogy nem szabad kísértésbe esni ennek a szakasznak azon a két pontján, ahol nem keresztezi, csupán megközelíti a műutat a turistaút. Tehát ezeken a helyeken nem kell rátérni a műútra, kisebb-nagyobb szintemelkedéseket kihagyva… De legalább annyival ki lehetne egészíteni, hogy két helyen érünk az út közelébe, mielőtt kereszteznénk azt. Ahol aztán tényleg keresztezzük az utat, ott pedig elég érdekes lejutni az ösvényről az aszfaltra. Rövid, de nagyon meredek, most saras rész volt, amin le kellett menni. Sikerült. Megyehatár tábla. Emlékeztem, mutattam az irányt (most helyesen). Így hamar a Bükki kéken lépkedtünk, melyen nemsokára eljutottunk a következő igazolóhelyre.

Pazsagi erdészház
Ismét emlékeztem. Ismét váratlanul. Át kell menni a nyitott kerítésen! Mutattam Verának az erdészház udvarán, hogy a fánál lesz a pont.
-Miért nem az erdészházban? - kérdezte.
-Mert az erdészházba az erdészek mehetnek be, a turistaházba meg a turisták… - feleltem.
A fánál találkoztunk egy túrázóval, aki megkerülte az erdészházat; mondtuk neki, leírás szerint az udvarán keresztül kellett volna jönni. Persze ez nem volt egy nagy kerülő. Megkért, hogy fotózzam le.

A következő pontig át kellett bújni egy kerítésen – a leírás szerint van ugyan valamerre gyalogos átjáró –, majd lejjebb létrás kerítésmászás következett.

Hosszú-völgyi erdészház
A bójánál egy hatalmas plakát a kitűzőt ábrázolta, nem is tudom hányszoros nagyításban. A ponton egy kutya is volt; nem sántított, csak ugatott, főleg mikor sokan jöttek. A pontőröktől teát és narancsot kaptunk, a keksz sajnos már elfogyott, mire odaértünk. Egy szőlőcukrot vételeztem még, bár egy felbontatlan zacskó ugyanez lapult pulóverem kenguruzsebében.

Továbbálltunk. Emlékeztem, hogy egy hídnál kell majd jobbra fordulni, s ebben a leírás is megerősített. A hídnál láttunk egy túrázót, aki nem tért jobbra, hanem egyenesen továbbment. Utána kiáltottunk, visszaintett, amiből kitaláltuk: oka van annak, hogy arra megy, amerre.
Normális ember nem megy el a mumushoz. (Meg különben is, normális mumus szokott az emberhez elmenni, s azt jól megijesztgeti.) Nekem az Ódorvár egy mumus. Eddig kétszer voltam ott, de mindkétszer halálos volt. Egész úton mondogattam, hogy az Ódorvár milyen kemény lesz. És mi mégis rátértünk az oda vezető kék rom jelzésre. Jöttek mögöttünk fiatalok; nekik is mondtam, hogy ez durva lesz. Bíztam azért abban, hogy egy év alatt fejlődtem annyit, hogy könnyebben birkózok meg mumusommal, de azt mindenesetre leszögezhettem, hogy ez nem lesz sétagalopp. Támadtunk. Elöl mentem. Ilyen se volt még. Nem előztek meg Ódorvár oldalában. Egy ponton megálltam, hogy nem bírom tovább, de Vera mögöttem megszólalt:
-Ne állj meg!
Akkor gyerünk! Azzal adtam erőt magamnak, hogy minden lépéssel magasabban vagyunk, minden lépéssel közelebb érünk a csúcshoz. S valóban, most sem volt ez másként, lassan kiértünk a dózerútra, ahol elkönyvelhettük: túl vagyunk a nehezén. Hamarosan elértük az esőházat, ahonnan tudtam, a csúcs már nagyon közel van. A srácoknak megmutattam, hogy merre van a csúcs, s hogy az a rész már nem olyan nehéz. Leelőzve minket szaladni kezdtek a csúcsra.
-Ugye, akik nem fáradtak el... - kiáltottam utánuk.
Elindultunk mi is a csúcs felé, ahol biztos vannak romok is, de én újra csak sziklákat találtam.

Ódorvár
Világos volt még, az idő fél 6 körül járt. A szomszédos csúcsok felett a kelő telihold látványa koronázta meg az utolsó bükki kilátásunkat. Furcsa, de úgy értem fel ide, hogy nem kellett felbontanom a doppingszőlőcukromat. Jobban megnézve ez a mumus nem is olyan nagy mumus már! Az utolsó ellenőrzőpont volt ez, a bóján lévő papír szerint 34,7 km-t tettünk meg eddig, 1454 m szinttel.

Visszatértünk az esőházhoz, majd elmentünk Fodor Attila barlangász emléktáblája mellett. Lejtőkön futottunk a nagy hóban, élveztem ezt. A Völgyfő-háznál elérkezett az idő, hogy előbányásszam a hátizsák mélyéről az elemlámpát. Két elem volt nálam, egy használt és egy új. Beletettem a használtat, amivel nagyon gyér fénye volt a lámpának, de bíztam a teliholdban. Ha már megálltunk, törtem egy darabot méretes szendvicsemből, amihez Vera egy darab sajtot is adott. Falatozgatva indultunk tovább, a cél és a sötétedés felé. Unalmas szakasz ez, vagy csak túl hosszú… De legalább a tájékozódás egyszerű, a célig a zöld kerékpárjelzésen kell haladni. Sötét lett, lámpát nemigen akartam használni, sok fényt amúgy sem adott már. Egy pár kesztyűt találtunk az úton, felvettem, hogy majd a célban leadom. Hamarosan egy srác jött szembe.
-Miért jössz vissza? - kérdezte Vera.
-Elvesztettem valamit.
Odaadtam neki a kesztyűjét, és mondtam: nagyon jó, hogy visszajött, mert így nem kell a célig cipelnem a kesztyűjét...

Kisebb csoportot hozott össze a bükki este, s ez a pár fő nagyjából együtt is haladt a célig. Egyszer hátrafordultam, mert olyan erős volt a mögülem jövő fény. Egy autóra számítottam, de meglepett, hogy ez a fény nem gépből jön, hanem a holdvilág világítja ennyire meg utunkat. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű. Ahogy közeledtünk a végcél felé, elővett valami sikerélménnyel vegyes célhangulat, és nagyon kezdtem élvezni, amit csinálok. Sokat futottam, a többieket pedig biztattam: nincs már sok hátra. A turistaházhoz is futva érkeztem; néha meglep, hogy egy keményebb túra végén még ilyen kunsztokra is van erőm és kedvem, de most nagyon jól esett ez az utolsó szakasz.

Várkúti turistaház
A célban 19:12 került a papíromra, ez 10:46 perces menetidőt jelentett, és azt, hogy esetlegesen el tudnám érni a 20:10-es utolsó vonatot. Már arra gondoltam, hogy ott alszok, mint tavaly, de Sánta Kutya – akit a célban értem utol –, tudott egy kocsit Egerig, amiben még volt egy hely. Vera ott maradt a turistaházban, ő amúgy is még reggel kifizette a szállást.

Nagyon szép és egyedi emléklapot kaptunk a kitűző mellé: kihajtható, kivágott EMLÉKLAP felirattal. Nem ettem, nem ittam semmit a célban, mert indultunk lassan. A turistaház előtt újabb két topikost ismertem meg: Phe sporttársnőt (az ő testvéréé volt a kocsi, amivel Egerbe mentünk) és Efemm sporttársat.

Egerben kisebb tájékozódási nehézségek árán, de még időben eljutottunk a vasútállomásra. Sánta Kutyával felszálltunk a 20:10-es füzesabonyi vonatra, majd rövid vonatozás után Füzesabonyban a Rákóczi nemzetközi gyorsra. Vámosgyörk előtt elköszöntem SK-tól, majd miután az állomáson megállt a vonat, leszálltam. Innentől úri dolgom volt, mivel testvérem eljött értem autóval, és hazavitt.

Nagyon feltöltött ez a túra, a sok futást nagyon élveztem a havas lejtőkön, talán ez a legmaradandóbb emléke a napnak.

Szőke Görgy