Élménybeszámolók - lista

2025. január 13.

2025. január 13. – Gyöngyössolymos – Dezsővár – Eremény-tető – Sás-tó

Az év első Napnyugta-túrájára újra megtöltöttük a menetrend szerinti járatot – ha pesti busszal mentünk volna, a 30 túratárs fele bizonyára lemaradt volna…

Ragyogó napsütésben és reményteli bizakodással vágtunk neki a hegynek: ma biztosan nagyszerű napnyugtában lesz részünk, gondoltuk a szinte felhőtlen égre pillantva. Reményeinket csak fokozta Feri szófejtése: a cél az eRemény! Meglepődtem, hogy milyen sok volt köztünk az új túratárs. Egyikük azért költözött Gyöngyösre, hogy közelebb legyen a Mátrához, de már nem esik olyan jól az egyedüli bóklászás, s társaságot keres. Egy házaspárral szombaton a Túraboltban találkoztam, éppen bakancsot vásároltak (de már tegnap sikeresen kipróbálták, így nem volt a mai túrában sok kockázat).

Első megállónk a Kerek gyep volt, a Csák-kő alatt. Itt a rövid történelmi kitekintést Laci azzal kommentálta, hogy a kiskirályok általában rosszul végzik … Nem tudom, mire gondolt -:).

A helyiek (jópár solymosi túratársunk volt ma!) megmutatták a patak egykori völgyzárógátját, majd tovább mentünk a Csepegő forráshoz, amit – a tábla szerint - a Lilakő-bánya egykori munkásai foglaltak be, immár 118 éve. A solymosiak tudnak vigyázni a hagyományaiakra!

A Csigéd-faroktól a sárga háromszög jelzésen folytattuk utunkat Dezsővár felé. Az út még járható, de a jelzések, Márti és Marika, egykori festőtársaim szerint már legalább 6 évesek, s ennek megfelelően bizony kopottasak is. Felhívtam rá az Egyesület jelen lévő festés-vezetőjének a figyelmét, így remélhetőleg ez a kis szakasz is előbb-utóbb tervbe vétetik. Egyesek a jelzést elhagyva a talpfákon sétafikáltak, így kénytelen voltam sietésre ösztönözni őket, hisz a kisvonat mindjárt – Húsvétkor már biztosan – jöhet! (nézzétek el a túravezetőnek a hülyeségeit, ez a munkakörrel jár)

A vasúton túl azonban, meglátván a patak-átkelőt - három lefagyott raklap, amiket a sodrás jócskán elbillentett egymástól, volt az egykori híd helyén - megfagyott az ereimben a vér. Feri bemutatott egy bravúros lépéskombinációt, s száraz lábbal elérte a túlpartot, ezt látván, Istvánnal inkább elindultam könnyebb átkelőt keresni. Pár perc után elfogyott a türelmem, s a köveken nagy óvatosan átjutottam én is a másik oldalra. Indultam volna vissza, hogy a bizonyára még ott toporgó csapatnak elvigyem a reményt, de megint meg kellett lepődnöm: már mindenki átkelt, sőt baleset nélkül. Hogy hogyan csinálták, megkérdezni sem tudtam, ott volt az újabb kihívás, a lépcsőinek már csak emlékét őrző dezsővári hegyoldal. (Annak is van már 20 éve, hogy ezt felújítottuk…) Ilyen lelkesen és lendületesen még nem láttam csapatot ide felmászni! A pazar kilátópontot Edit kutyái tették különösen emlékezetessé: ott pózoltak a sziklán, még én is le tudtam ott az egyiket fényképezni.

Innentől már csak egy laza séta volt az Eremény-tető, elég is volt mára a kalandokból. Mielőtt a hegytetőt elértük volna, István megmutatott egy házromot, ami szerinte pár éve még ép tetővel állta a viharokat. Ma már a tetőanyagból csak a szarufák láthatók, azok is a földön, a tetőlemeznek már nyoma sincs, az oldalfalak részben le is dőltek. Úgy látszik, a solymosiak értékmentésének is van határa, erre már (még?) nem jutott erő.

Az Ereményt elérve a nyugati horizontot vastag felhők fedték be, így telefonjaink nem tudtak igazi napnyugta-hangulatot rögzíteni, de Tamás és Feri bizonyára ennek a látványnak is megtalálták a szépségeit. Itt mutatta be Marika az egyik új túratársnőnket, Teodórát, akiről nem csak az derült ki, hogy régóta oszlopos tagja a Cantare vegyeskarnak (és elődjének, a Pedagógus kórusnak), de az is, hogy felmenői részben Eperjesről származnak, ahol én a katonaévemet töltöttem, s egyéb családi kötelék is fűz oda (de erről nem mondok többet, azok a részletek még a leginkább érintett előtt sem ismertek.) Arra már ki sem tértünk, hogy a Cantare alapító-karnagya, Kalocsainé Csillik Mária a mellettem álló lányom, Esztike szeretett tanító nénije is volt, s persze szintén solymosi…

Alig indultunk el a Sás-tó felé, a Kékes-torony mögött megpillantottuk a Teliholdot, teljes pompájában. Lelkesedésünk a tetőre hágott, ilyet ritkán látunk. A mai Telihold elvitte a show-t, de nem féltjük a Napot, mutat az még nekünk igazi, hozzá méltó lebukást!

A sok élmény után elcsendesedve poroszkáltunk a sástói buszmegálló felé, megcélozva a hétórás buszt, mikor valaki ránézett az órájára: még elérhetjük a 6:35-öst! Nosza, futásnak eredtünk, s el is értük, sőt fel is fértünk rá! A hamisítatlan pesti buszra, ami „álló utasokat nem szállít”, „a túrabotokat nem szabad felvinni az utastérbe” (és még számtalan nem-mel kezdődő mondattal terrorizálja azt a sok hülyét, aki vele akar hazajutni, de az órája 4,5 órát siet – vagy 19.5-et késik(?) - , s már Sástóra is 10 perc késéssel érkezik csak úgy sikerült felférni, hogy Kis Pisti, aki munkája miatt csak idáig jutott, néhány társunkat már levitte. Szegény sofőr, szegény utas, ostoba rendszer, ez van.

Kis Pisti, aki ezáltal nem tudta nekünk megmutatni a 4 bolygót (a Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz egyszerre ritkán látható errefelé is), Gyöngyösről kétszer is felhívott, magyarázva, melyiket hol keressük, de hát a busz csak kanyargott a szerpentineken, így csak miután leszálltunk és elköszöntünk egymástól, tudtuk számba venni őket. Akkorra már jócskán felszaporodtak a látható csillagok, lehet, hogy nem mindet pontosan azonosítottuk be, de szívesen elhittük, hogy most (is) különleges esténk volt.

S nem csak elhittük, tudjuk is!

Pusztamonostor, 2025. január 13.
Merva Laci