Élménybeszámolók - lista

2020. február 02.

A Kékes Turista Egyesület február 2-ára hirdette meg túráját az Éles-kőhöz. Ennek a túrának jó tízéves előzménye van. Mikor még Kázmér atya Gyöngyösön szolgált, vezetett egy túrát Kékesről Mátrafüredre. Nagy hó volt akkor, jöttünk lefelé egy dózerúton. Egyszer csak a szemfülesebb gyerekek felfedezték, hogy jóval fölöttünk van egy kunyhó. Fel akartak szaladni, de mivel meredeken fölöttünk volt, az atya nem engedte őket. Mondtam Kázmérnak, hogy én felmegyek velük, így hozzájárult. Alaposan megizzadtunk míg felkapaszkodtunk a meredeken, ráadásul a hó alatt rengeteg szikla volt megbújva. Mikor felértünk, ugyancsak elcsodálkoztam, mert egy takaros kis menedékház tárult elénk. Két ágy, asztal, tüzelő bekészítve, tűzgyújtó szerszám. Ki volt rá írva valami, még kicsit csodálkoztam is, hogy itt a Mátrába valami alföldi csapat csinál ilyen remek kis menedéket, én meg nem is tudok róla. Sajnos, mire hazaértem, elfeledtem mi volt ráírva.
Kérdezgettem ismerőseimet, de nem is tudtam pontosan elmondani, hogy hol jártam és mi volt rá írva. Így teltek az évek és mindig meg akartam keresni, de valahogy elmaradt.
Tavaly ősszel jöttünk fel egy páran Markazról a Kis-kőn keresztül a Kékesre. Mikor a Négyeshatárhoz értünk, Józsi azt mondta, ne a piroson menjünk, van itt egy jó kis sífutóút. Õ régen sokat ment erre sível. Jó régen volt, mint utóbb kiderült. Fák kidőlve, az út megcsúszva, szóval ezen nem igen lehetett volna sífutni. Egyszer csak felpillantok balra, hát ott állt a kis kunyhó. Egyből felkapaszkodtunk. Az Ólom-kút Baráti Kör volt a felirat az ajtón. A házikó előtt szépen kialakított pihenő, láthatóan új padokkal. Megtaláltuk az Ólom-kutat is. Hamarosan többször vittem oda túratársakat.
December végén Évi felhívott, hogy másnap jönnek Poroszlóról, mert Tamás bácsi elviszi őket ritkán látott helyekre, tudok-e menni velük. Örömmel kaptam a lehetőségen és csatlakoztam. Kékesről lementünk a Disznós-kúthoz, onnét leereszkedtünk az Ólom-kúthoz, majd az Éles-kőhöz. Ez valami csoda volt szemünk-szánk tátva maradt. Tamás azt mondta csináljunk sok képet, mert ő már valószínűleg ide többé nem jön fel. Visszakapaszkodtunk Kékesre és még elvitt a Gondház-kőhöz. Emellett már a zöld sávon sokszor elmentem, de nem tértem el megnézni mi is van ott, nagy kár volt.
Mikor ismerőseim meglátták a fotókat, többen mondták, hogy ők is szívesen megnéznék. Elhatároztam, hogy csinálok ide egy túrát, de fordítva Mátrafüredről. Egy ismerősömmel be is jártam és tetszett. Felkerült a Kékes Turista Egyesület honlapjára. Irén szólt, hogy ő nagyon szeretne ide eljönni, de neki nem jó a vasárnap. Mondtam akkor szombaton csinálok egy bejárást a kedvéért. Mire észbe kaptam, lettünk öten. Pénteken szakadt az eső. Szombatra jó időt jósoltak, de vasárnapra megint esőt. Szombaton valóban pompás napsütéses időbe tudtuk megcsinálni a túrát. Nem mertem a verőfényes fényképeket megosztani, ha holnap szakad az eső a többiek agyonütnek.
Végigizgultam a szombat estét és éjszakát. Szerencsére szép vasárnap reggelre ébredtem, egyből elmúlt a szorongásom. Csörög a telefon. Mikor indulunk? – mondja egy álmos hang. 8-kor – mondom Ferinek, mert ő volt az. Hűha volt a válasz, de én akkor már indultam is. Jókedvűen baktattam a buszmegálló felé. Szerencsére összefutottam Józsival, aki kicsit elnézte a kiírást, mert úgy gondolta 8:20-kor indul a busz. A busz 8-kor indul, Füredről 8:20- kor indulunk. A buszmegállóba szép számmal összejöttünk, de volt annyi autó, hogy azzal mentünk Füredig. Itt még egy páran csatlakoztak hozzánk. Ismertettem a túraútvonalat, elmondtam túránk jelentős része gyönyörű, de nem veszélytelen jelzetlen utakon halad.
Jókedvűen indultunk a piros sávon fölfelé. Fölfelé általában meg szoktunk izzadni, de most elég kellemetlen szél fújt és valahogy mindig szembe. Azért csak meg kellett állni kicsit, átrendezni az öltözéket. Akkor már, ha megálltunk megtekintettük a „reggeli újságokat” is. Többféle is akadt, kinek-kinek ízlése szerint. A szél tovább fújt szembe, az út meg csak emelkedett, azért jókedvűen poroszkáltunk fölfelé. Az évekkel ezelőtti irtáson most már kezdtek vastagodni a facsemeték. Mikor elértük a felső dózerutat, kis vita támadt: menjünk tovább a piros sávon vagy a dózer úton a Kis-kő felé. Mivel voltak, akik még nem jártak ott és egy páran szívesebben mentek volna a kényelmesen de kissé hosszabb úton, abban maradtunk, ki-ki menjen kedve szerint és a Négyeshatárnál találkozunk, és ott tartunk egy pihenőt.
Jómagam a Kis-kő felé mentem. Úgy gondoltam hiába jártam már itt többször, /a Kékes Turista Egyesület mindig itt tartja a kegyeleti túráját/ mindig új csodát mutat. Nem volt ez másképp tegnap és ma sem. /Aránylag sokan megnézik, de érdekes módon nem járják igazán körbe és így megfosztják magukat egy csomó élménytől. Minden oldalról más és más, de szépséges…/

A Négyeshatárnál előkerültek az elemózsiák és a „zsebkönyvek” is. A kis pihi után elindultunk immár a jelzetlen utakon. Mindig vannak, akik megelőzik a túravezetőt, nem történt ez most sem másképp. Mikor a derékhaddal odaértem, ahol le kell kanyarodni jobbra az Éles-kőhöz, az eleje már túlment. Elmagyaráztam miről lehet pontosan megismerni, hogy itt kell lekanyarodni. A többiek eközben haladtak tova. Utánuk kiáltottam, mi itt lemegyünk az Éles-kőhöz. Gyorsan visszakocogtak és elindultunk lefelé. Az ember nem is gondolná, hogy az a semmitmondónak látszó földkupac milyen csodás helyet rejteget.
Tegnap nem gondoltam, hogy a nyálkás terület milyen veszélyesé teszi a leereszkedést a szikla alsó oldalára. Meg is ijedtem, mikor már lent voltunk és jómagam is többször megcsúsztam. Teljesen bepánikoltam, ha valaki leesik, az az én hibám. Nem gondoltam arra, mikor előzőekben itt jártam, szerencsére száraz volt a talaj. A jó idő ellenére tegnap igen nyálkás és csúszós volt a szikla. Szerencsére senkinek nem lett baja, sőt Józsi még felfedezett egy kisebb barlangot is. Most mondtam hogy nem ajánlom senkinek hogy lemásszon. Szerencsére a szél, aminek amúgy egyáltalán nem örültünk, felszárította a talajt így jómagam mentem elől és mutattam az utat. Voltak akik inkább napoztak és nem kockáztatták a biztonságukat. Akik mégis lejöttek nem bánták meg, mert csoda szép látvány kárpótolta a szenvedésüket.
Visszafelé kapaszkodva jöttek rá, amit én már tapasztalatból tudtam. Fölfelé sokkal szebb arcát mutatja, mint lefelé, de ezért sokkal jobban meg kell küzdeni, mint lefelé jövet. Hiába az élet már csak ilyen, valamiért valamit. Ugyancsak lihegtünk, mire felkapaszkodtunk ismét a dózerútra. Mondtam, hogy mindenki lihegje ki magát alaposan, mert most igazi négykézlábas kapaszkodás jön a sziklák között fölfelé. Mindenki alaposan megszenvedte a fölfelé vezető kapaszkodást az Ólom-kútig.
Itt muszáj volt megint pihenőt tartani, mert ugyan csak kivette a zsírunkat a kapaszkodó. Mondtam hogy most következik utunk talán legveszélyesebb része. Nagy kövek között megyünk /kapaszkodunk/ fölfelé, amit befed az avar és tegnap is többször beszorult a lábunk, mert nem láttuk a kövek közötti alattomos réseket. Elhaladtunk a nagy szikla alatt, majd a decemberi gleccser kicsi maradéka mellett. Nem kis erőfeszítés árán eljutottunk a fenyves alá. Állítólag sehol az országba másutt nem találkató ilyen fenyves és szikla társulás.
Megérkeztünk a Disznós-kúthoz, innét már csak egy rövid meredek de nagyon festői táj következett az „ősember szikláig”, ahol közös fotó készült a „hősök csapatáról”. Kékestetőn a szokásos zord szél fogadott minket, de szép tiszta kilátás kárpótolt érte. Mikor kicsodálkoztuk magunkat, a sárgán leereszkedtünk Mátraházára. Köszönet a természetnek, hogy ily szép napot adott nekünk a beharangozott eső helyet.

Szőrös