Élménybeszámolók - lista

2013. május 01.

2013. május 1-5.
Ellátogattunk a Délvidékre: kirándultunk, túráztunk és sok-sok maradandó élményben volt részünk

Nagyon nagy várakozással néztünk a szerda elé. Olyan területre „tévedünk” most, ahol még nem jártunk, de hallottunk sokféle dolgot Tito gazdagságáról, a jólétről, aztán a háború pusztításáról, manapság pedig a magyarellenességről. A fél 5-ös indulás nem esett nagyon nehezünkre. 8 órakor Szegeden - ahol bevártuk az idegenvezetőnket, Faragó Zoltánt Tóthfaluból – alig lézengtek emberek, mivel ünnep volt. Körbe sétáltuk a Széchenyi teret, majd már Zoltánnal együtt Kiszombornál átléptük a magyar-román határt. Temesvár felé vettük az irányt, útközben Zoltán sokat mesélt az itt lakókról, többek között, hogy Nagyszentmiklós nagy szülötte Bartók Béla és a honfoglalásunkból 1799-ben aranyleletek kerültek elő, amelyek Bécsben találhatók, gazdag földek mellett haladtunk a Bánságban, aztán később feltűntek a Ruszka-havasok hófedte csúcsai is.
Először Temesváron tettünk egy rövid sétát, megnéztük Klapka szülőházát, még énekeltünk is (Fel, fel vitézek), láttuk az Operát, a Dómot, az impozáns Fő teret és azt az ortodox templomot, amely a legmagasabb Romániában, 62 m és a tornya 83 m.

Ezután végig a Temes és a Cserna folyók partján haladtunk. Herkulesfürdőre este fél 6-kor értünk és 25 °C volt. Megdöbbentünk, milyen állapotban van régi büszkeségünk, a csodálatos fürdőhely. Nagy képzelőerőre volt szükség, hogy fel tudjuk idézni a szép fehér díszítéses teraszokat, árkádokat, kerteket.
Orsovára – mely határvárosa 3 országnak, a Vaskapu erőmű építésekor kialakított Duna-öböl mellett fekszik - már majdnem sötétben érkeztünk, elfoglaltuk a szállásunkat és megvacsoráztunk. Néhányan nagyon kellemes időben tettek egy kis sétát az öbölben, reggel a kóborló ebek viszont visszatérésre kényszerítették a futókat, itt nincsenek ugyanis kerítések.

A 2. napot csodálatos időben egy varázslatos Al-Dunai hajózással kezdtük. Elég izgalmas, lábmosással egybekötött hajóra szállásunk volt, amit nem mindenki díjazott. A Duna szintje a várható áradás miatt 4 m-rel a normál szint alatt volt, ezért történt mindez, nem volt elég hosszú a palló. 30 °C-ban „feleveztünk” a Kis- és Nagy Kazán-szorosig és vissza, a gyönyörű táj adatai figyelemre méltók, a Kis-Kazán-szorosnál majd 90 méteres mélységű a Duna, szélessége alig éri el a 150 métert, a legnagyobb szélessége Galambóc vára felett 5,3 km. Útközben láttunk a sziklába faragva (a volt Szerelmesek Sziklája) egy férfi fejet, amely a feljegyzések szerint Decebál dák királyt ábrázolja. A Vaskapu tulajdonképpen egy több szakaszból álló, összesen 134 kilométer hosszú rendszer, a látvány lélegzetelállító! Még busszal is megnéztük mindezt madártávlatból.
Ügyesen (a la Zoltán) bevettük idegenvezetőnk tamáskodása ellenére Galambóc hajmeresztően meredek várát a 9 tornyával együtt,
majd tovább indultunk a csatába Szendrő váráért –a Duna és Nagy-Morava találkozásánál fekszik egy hatalmas háromszögű sarokban, egykor 21 tornya volt és víz i várként működött, állítólag a malterjába kevert tojástól állnak ma is a falai.

Az este Székelykevén – az itt letelepedett bukovinai székelyek egyik faluja – ért bennünket, ahol már nagyon vártak ránk kedves-vendégszerető szállásadóink, főleg a kedves „Don Dani”, avagy Dani Ernő úr is, akinek –Zoltán szerint - még a rendőrök is szalutálnak. A vendéglőjében nagyon finom vacsorát kaptunk. Érdekes szavakat hallottunk a házigazdánktól, mint pl. bentjáró cipő a házi papucs, gyújtóanyag a benzin és valaki „nem tudta begyújtani a fűnyírót”. Az egyik utca neve nagyon tetszett, rendszeresen visszakanyarodtunk a Testvériség-egység utcába.
A 3. napon csodás lilaakác sor, majd a lösz plató mellett buszoztunk a Szerémségbe a Tarcal (Fruska Gora) hegységbe (538 m) a Vörös nyeregre, ahol végre túrázhattunk is egyet. A hegységben több ortodox kolostor található, mi ezekből kettőt ejtettünk útba. A túra végén jóízűen elfogyasztottuk a tóthfalusi albán pék által készített burek nevű finom étket, mely óriás adag sós túrós rétes volt és el is tűnt.

Ezután megnéztük Újvidéket a Péterváradi erőddel, a várost megkímélte a háború, látszott is az épületeken.

A Dunában még álltak a 2. világháború torzói, a hídpillérek, amelynek vasúti sínpárja a vár gyomrába vezetett, innen látták el a várban lakó hadsereget. Útközben még láttunk Pancsován „árpádsávos” kéményeket, Hertelendifalván 2x3 soros platán és hársfa sorakozott az út mellett, itt élnek a bukovinai református székelyek a nagyon egyszerűen díszített, szép házaikban. Átmentünk Belgrádon, ill. Nándorfehérváron, ahol csak „titobarokk” épületeket láttunk, Zimonynál még állt a Monarchia utolsó vasútállomása.

Fáradalmainkat a buszon pihentük ki, amíg meg nem érkeztünk Tóthfaluba, nagyon kedves szállásadóinkhoz 2 éjszakára, Zoltán „hazájába”.
A 4. napon megismerkedhettünk Tóthfaluval, Zoltán nem kis büszkeséggel mutatta meg a két kollégiumot, a 3 focipályát, a csodás óvodát, a múzeumukat, a templomot, sokat mesélt a terveikről, majd a közeli Zentára látogattunk, a Polgármesteri Hivatal tornyában 209 lépcsőt megmászva körbe nézhettünk a környéken, a világ végére is elláthattunk a csodás időben.
Hazaérve izgalmas délután és este elé néztünk, a házigazdákkal együtt elindultunk a második tervezett túránkra, 10 km-re a Tiszához – mely 16-ra sikerült -, hogy csurdítsunk, majd a tűz és csillagok fényénél csurdítás és sütievés közben meglepetések érjenek bennünket. Velünk tartott ugyanis és már útközben is szórakoztatott meséivel a csantavéri Utasi Árpád a Csillag születik győztese, és egy kislánnyal együtt csodás meséket hallhattunk, nagyon jól szórakoztunk. Ezután jött egy kis gitárkíséretes éneklés. Az útközben elszenvedett kesergések után az este tényleg nagyon jól sikerült, éjfél után igazán jó hangulatban keveredtünk haza.

Az utolsó napon a búcsúzás után felkerestünk még egy régi magyar fürdőhelyet, Palicsfürdőt, ami szintén nem olyan szép már, mint anno volt. A víz minőségét elrontották a város csatornájával, amivel a városka teljesen megszűnt fürdőhelyként létezni, sajnos, pedig Hévízzel együtt említették annak idején.
Szabadkára utaztunk tovább, először teret adtunk a piacon vásárlói kedvünknek, majd megnéztük ezt a csodás szecessziós várost.
Már hazafelé vettük az irányt, amikor egy váratlan ebéd pottyant az ölünkbe, Csiszár Feri barátjához, Kádár Imréhez voltunk hivatalosak a tanyájára a madáritatóhoz egy bárány-bográcsosra. Marika az ebéd után nagyon hatásos formában összefoglalta, hogy is jött létre ez a felejthetetlen kaland, ismerkedés Zoltánnal és az 5 napunk programjának véglegessé alakítása.
A hazafelé vezető úton aztán megállapítva, milyen jól éreztük magunkat, nyugodtan jókat szundikáltunk.
Úgy gondolom, lelkileg egy nagyon különleges kiránduláson vettünk részt, folyamatosan éreztük, hogy MÁSHOL járunk, nem otthon, minden nap szembesültünk azzal a ténnyel, hogy milyen fontos a haza, a magyarságunk és hogy az itt élő magyarok milyen sokat küzdenek azért, ami nekünk természetes.

Hiti Éva


Hiti Éva fotói