Élménybeszámolók - lista

2013. május 19.

Pünkösd Hétfő van, délután fél öt. Kényelmesen elnyújtózom a fotelben, már csak a mosógép zümmög. „Mosódnak” a fehér damaszt abroszok, a zsírosak, lilahagymásak, a birs, barack és szilvalekvárosak. Hamarosan teregethetek. A kölcsönkért két hatalmas fazék, a folyton csepegő teaadagolók, a termetes merőkanál már elmosva, bekészítve az autóban arra vár, hogy holnap visszavigyem őket. Nekem ekkor ér véget a Mátrai Csillagok.

Történelmileg úgy alakult, hogy én sosem vettem részt az éjszakai teljesítménytúránkon, mint versenyző. Egyébként sem rajongok a teljesítménytúrákért, ha nappal vannak, akkor sem, de éjjel? Mire elhatározásra juthattam volna, hogy na, most elmegyek, addigra a konyhában találtam magam. Ennek hét éve.
Ne tessék nevetni, naplót vezetek e jeles eseményekről, ezért tudom ilyen biztosan.
A napló nem az élményeimet tartalmazza, hanem a „rideg” tényeket: mikor volt, hol, mennyien voltak a különböző távokon és összesen, mennyit ettek-ittak a kedves vendégek, mit vettem, mit vittem, mennyi fogyott, mi maradt és rövid megjegyzések a mi helytállásunkról is. Feljegyzem kik segítettek, elegen voltunk-e, hol voltak megingások, gyenge pontok, mit kell javítani legközelebb. Felírom a gyaloglásból megtért boldog, kevésbé boldog, friss és fáradt vándorokról: mi ízlett nekik, mi kéne nekik legközelebb, stb.

Így alakult ki a menü is. A tizenötösök sokan vannak, sok gyerek is van, szeretik a zsíros kenyeret is, de a lekvárost mintha jobban keresnék. Hozunk tehát az otthoni készletből, finom hazai lekvárt, mert a bolti, hát az nem embernek való, kiugrik a kés alól annyi benne a zselatin. A huszonötösök a zsírosat szeretik, de már kevesebbet esznek, sokan fáradtak, inkább isznak. A nagymenő negyvenesek már elfordulnak a száraz kajáktól és keveset időznek a célban. Így találtuk ki, hogy adjunk nekik levest, hátha az jobban esik. Ez bevált. A könnyű raguleves!

Nincs tehát más dolgom, mint két-három héttel az esemény előtt, előveszem a naplót, végig olvasom. Új lapot nyitok és nem puskázva, elkezdem írni: élelmiszerek, eszközök, kellékek (mint például a szalvéta), társaim ébrentartásához kávé, a főzőtől a kiskanálig. Kellenek még a hatósági engedélyek, bevásárlásom számlái, pénz, telefon. Aztán visszanézem a korábbi lajstromokat és ellenőrzöm magam.
Körültekintőnek kell lenni, mert Pünkösdkor már semmi nincs nyitva. Amit elfelejtettünk megvenni az nem lesz, ha vettünk, de keveset, szégyenbe maradunk, ha sokat vettünk, megmarad. Ez utóbbi a járható út.

Aztán kezdődik a rendelés, beszerzés.
Felhívom a péket, rendelek 70 kg kenyeret, pedig sosem fogyott hatvannál több. Beszélek a markazi hentessel, mikor vágnak, mert nekem frissen kisütött zsír kell, 10 kiló. Körlevél a nagy lekvárfőzőknek, ugye hoztok abból a finom, ilyen-olyan lekvárból? Olgi birsben és körtében utazik, Kati a szilvában, mások barackban. Ígérik: hozzák. Jön az étterem, 120 adag kellene abból a finom sertésraguból. Ott lesz éjfél után!

Aztán veszem a szörpöt, a gulyástálakat, kanalat, szalvétát, sót. A nagybani piacról érkezik a lilahagyma, Jutkáék hozzák a csodaszeletelőt.

Mi kell még? Ja, nagy fazekak, a csöpögő csapos adagolók, a merőkanál, kölcsönbe a Mátrai Erőműből. Majd elugrok érte előző nap. És Tibitől az óriás bödön, 40 literes adagoló (az is csöpög!). Õ hozza, ott lesz időben, ígéri. És ott van időben!
Aztán kiürítem a konyhámat: kis kés, nagy kés, vágódeszkák, vájdlingok különböző méretben, tálak a hagymának, kanalak a lekvárhoz, közepes fazék (nagy már van), abroszok, legalább öt, kosarak a szeletelt kenyérnek, kávéfőző, tej, cukor, szivacs, törlőkendők, mosogatószer és még ki tudja mi!
Szombatra már minden készen áll, délután listával kezemben, berakodok a kocsiba. Most még koncepciózusan, hogy a férjem is beférjen mellém. Ha szerencsém van, társaim a kenyeret elhozzák nekem a helyszínre. Ha nem, szombaton több kört is futok. Ez jó: szerzek egy másik autóst, aztán: péknél be a kenyeret, otthon ki a kenyeret, aztán be a kenyeret az autóba, helyszínen ki a kenyeret a helyére.
Közben persze folyamatos párbeszéd a „kenő asszonyokkal” (Zsuzsa remek elnevezése, pici iróniával, már ami a nők eme fontos tevékenységét illeti): mit hozzál, mikorra gyere, meddig tudsz maradni, stb.

És eljő a nagy nap, a Pünkösd Vasárnap! Én már délután öt órakor ott vagyok, mert mindig attól félek, elkések. Csak szemlét tartok hosszasan, járok-kelek, miközben épül a fogadó állomás. Márk és Gyuri szótlanul dolgozik, Vera és az indítók csendesen rakosgatják a rengeteg füzetet, kislapot, néhányan, ahogy lehet, a számítógépeket kóstolgatják. Alakulnak a munkahelyek. De ott vannak már a negyvenes távon indulókból is néhányan. Mint a versenylovak, türelmetlenül várják a startot.

Jönnek az én munkatársaim is. Árad a hagymaszag, szeleteljük a kenyeret, telnek a kosarak. Bontjuk a lekváros üvegeket, töltjük az italadagolókat. Mi vagyunk a leghangosabbak, nagy nevetés, vidámság árad kifelé a konyhából. Megjön a Gedei család a szilvalekvárral és Kati az elmaradhatatlan fenséges pogácsával. Üdvrivalgás. Eszünk, nevetünk, készülődünk.
Jönnek az első pontőrök, sietve kikeresik a csomagjukat és már indulnak, látván a versenyre felajzott versenyzőket.

Hét órára megtelik a terem az indulókkal, mi nézzük kik jöttek el a régi ismerősök közül, beszélgetünk egy kicsit, aztán visszavonulunk és szorgosan dolgozunk. Én közben azért azt nézem, mennyien lesznek, elég lesz-e minden, amivel készültünk.
Kilenc órakor kiürül a terem. Gyorsan terítünk, kenjük a kenyereket, rakjuk szép sorba, mert a „legőrültebbek” hamarosan itt lesznek. Kávét főzök, vizet viszek a kimerült indítóknak. Böbe a pénzt számolja. Ha nem tudnám, hogy már mennyit elköltöttünk belőle, még örülhetnék is. Visszük is a számlákat és apad a bevétel rendesen.

Jönnek az időben távolabbi ellenőrző pontok emberei, ők kicsit ráérősebben pakolásznak, tudakolják, melyik távon mennyien lesznek, aztán jókívánságokkal elköszönnek.

Mire beindult az üzem, már sötét van, most dolgozni kell, megállás-pihenés majd csak hajnal felé várható.
Hogy vannak-e csillagok a mátrai égen? Nem tudjuk. Nem esik, sokan vannak, most ez a fontos. Csillagokat bámulni nincs idő.
Aztán eldördül az ég, villámok cikáznak, feltámad a szél. Kati aggódva érdeklődik a Bába-kőtől: mennyien vannak, dörög-e, villámlik-e nálunk is a városban. Mintha félne, én sem tudom megnyugtatni, aggódom. Aztán Gyuri telefonál Mátraházáról, ott már esik.
Na, már csak ez kellett! De valahogy érzem, nem lesz nagy vihar.
Tizenegy óra után özönlenek a tizenötösök, nagyon egyszerre jönnek, gondolom félve az esetleges vihartól. Több mint nyolcszázan vannak. Két órán keresztül csak jönnek, csak jönnek. A sor vége az utcán áll. Nem vagyunk a helyzet magaslatán! Várni kell, sokat. Elered az eső. Kis morgolódás, mi nagyon idegesek vagyunk. Próbáljuk rávenni az embereket, jöjjenek be az eső elő. Bíztatni próbáljuk őket, hogy nem kell sokat várni, de egyszerre több száz embert kiszolgálni nem tud az érkeztető csapat.
Mi pedig mint a gép dolgozunk, a várakozók unalmukban is esznek. Nagy hirtelen elfogy a kenyér kétharmada, ugyanígy az innivaló is. Kicsit pánikba esek, mi lesz itt, ha még a kaja sem lesz elég!
Éjfél után megérkezik a leves. Egyelőre félre tesszük, még van idő, mire ez sorra kerül. Néhány pontőr beérkezik ugyan, de inkább sietnek haza.
Aztán eláll az eső. Egy óra után kezelhetővé válik a sokaság. Körbeviszem a gyerekeknek a tojáskereső túraversenyről megmaradt csokikat, cukrokat. Megörülnek, csupán egy durcás kisfiú utasít el. Úgy négy éves lehet, ahogy látom a szüleire mérges, hogy mi a fenének ez a túra, ha így el lehet fáradni benne. Nem kell a csoki sem!

Két óra után már normális a tempó. Ez ideális. Lehet levegőt venni, beszédbe elegyedni a túrázókkal, a beérező pontőrökkel. Jani beüzemeli a leves osztó asztalt, hiszen érkezgetnek a negyvenesek is. Mindenki nyugodtan eszeget, mi is egy kicsit. Mindenfelé, széken, földön, alvó emberek, akik a hajnali vonatok, buszok indulására várnak. Békés, idilli állapot turista módra. Én is megnyugszom: elég lesz minden. A kenyér megint sok lett, tudtam, de mégis így jó. Azért fogy a zsíros kenyér is, jó az a levesre, desszert gyanánt.

Eljön aztán a szörnyűségek ideje. Fáradtak, álmosak vagyunk. Nagy ritkán jön egy-két negyvenes gyalogló. Várunk. Félóránként kérdezzük, mennyien vannak még kint. Húsz-harminc. Az már nem sok, de még csak hat óra múlt, és nyolcig van idejük beérkezni! Kimegyek, már a nap süt. Megint nem láttam a mátrai csillagokat, mint ahogy akkor sem, amikor egyáltalán lenni szoktak a felhőtlen égen. Gyönyörű reggel van. Minden beérkezőnek örülünk, etetjük, itatjuk.
Néhányan már haza mennek közülünk, fáradtan búcsúznak. Mi nem mehetünk, az utolsónak is jár az a kiszolgálás, mint az őt megelőzőknek, no és a két seprűnek is. Próbálom azért küldözgetni az enyémeket, a hajnali „kenő asszonyokat”, de maradnak. Marika összesepri a termeket, folyosókat, Zsuzsa pakolásra buzdít és segít is. Jani fáradtan áll a leveses fazék mellett.

Nyolc órakor megjelenik a két sepregető, ez ám az igazi boldogság! Nevetgélve jönnek, persze Sanyi most is viccet mesél éppen aktuális seprű-társának, Tamásnak. Beszámolnak, aztán ők is leülnek enni. Végre haza tudom űzni a segítőimet. Aztán megérkezik Ibolya is. Hamar kiderül, hogy azt a nyolc zsák szemetet, amit termeltünk, át kell pakolni a piros szabványzsákokba, mert másként nem viszik el. Kukázunk egyet négyen!
Fél kilenckor befut az étterem embere, elviszi a négy leveses bödönt. Márk is elmegy. Egyedül vagyok, kimegyek a kocsihoz, amibe dobozok, kosarak, fazekak, halaknak-csirkéknek való kenyér, mosatlan, átható hagymaszagú edények, szörptől ragacsos adagolókannák tornyosulnak és foglalják el a helyet. Ebbe a kocsiba már csak én férek be. Elindulok, összecsörrennek a fazekak, fedők, itt-ott dőlnek a rakások. Nem állok meg, majd elhelyezkednek ők is, ki nem esnek. Lassan megyek a fényes reggelbe, hunyorgok, mint aki pincéből jött fel a napra. Beállok a garázsba, rácsukom az ajtót arra a vegyes összetételű halmazra, ami utánunk maradt. Alszom egy keveset. Délben kinyitom a kocsi összes ajtaját. Rámolok, hurcolkodok, mosogatok, mosok fél ötig. Megírom a naplót, aláhúzom, hogy 60 kg kenyér elég lesz jövőre. Úgyis hetvenet veszek!
Na, holnap még egy forduló és kész!

Jövőre június elején lesz Pünkösd. Remélem, eljöttök mind az ezerkettőszázharmincan! Én ott leszek! A konyhában.


2013-05-20

Rajki Sándorné