Élménybeszámolók - lista

2011. március 20.

Nagy szívfájdalmamra a februári és a március elejei túrákról kimaradtam. Nagyon összejöttek a dolgok. Bértárgyalás, oktatás, ünnepek, no meg a meló. Évi írta: az Úttalan utakonra mindenképp jönni szeretne. Megnéztem a műszakbeosztásomat, örömmel láttam: azon kevés hétvégék egyike, mikor szabad vagyok. Azonnal bejegyeztem a naptáramba kétszer aláhúzva. Nagy izgalommal vártam a 20-át. Az idő sajnos úgy nézett ki, nem kedvez nekünk. Elég kemény hetem volt, az idő is pocsék, olyan nyamvadtnak éreztem magam. Sorra jöttek az emilek: ilyen időben nem megyek, ez eléggé elkeserített. Feleségem is nekem támadt: egész héten panaszkodtál, mennyire nem érzed jól magad, mit akarsz ilyen rettenetes időben. Egy pozitívum volt: Éviék jönnek öten. Elhatároztam: lesz ami lesz, megyek. Szombat reggel összeszedtem motyómat: váltás ruha (hisz nagy sár lesz), esőköpeny (mit lehessen tudni), elemózsia, szamócapálinka, forralt boros tea – szóval rendesen nekikészültem. Mielőtt elindultam, rátekintettem leveleimre. Évi írt: négyen jönnek, Házáig eltudnak vinni. Remek.

Elindultam a buszmegbe. Rajkinét ésg Mártit már ott találtam, de jöttek a többiek is. Befutott Évi, hogy itt állnak az autóval – akkor Házán találkozunk.
Peti szólt: mire a busz felér, nyittassak ki valami csehót. Elindultunk fölfelé. Szembe jött egy autó, tiszta hó volt a teteje. Fent biztos van hó! Így is volt. Felértünk Házára, mindent gyönyörű fehér lepel fedett.
Néztem a krimókat, de sehol semmi! Elég hűvös volt. A busz még kb. fél óra múlva jön. Nincs mit tenni, a hozott anyagra vagyunk utalva. Megízleltük óvatosan a szamócát (nem rossz, de a birs jobb szerintem), kis levegőt engedtünk a termoszba is, így azért kibírtuk a busz érkezéséig.
Megjöttek a többiek, 14-en jöttünk össze.

Peti ismertette az úti tervet, és nekivágtunk. Mindjárt az elején kiderült: a hit mindig meghozza az eredményt . Alig értünk a Nagy-Halálhoz, máris kikandikált félénken a napocska. Ez még jobb kedvre derítette a társaságot. Évi meg is jegyezte: Peti, neked jó összeköttetésed van a fenti Péterrel!
Kicsit azért elszomorított bennünket, hogy szinte egész Mátraháza le van kerítve. A mi gyerekkorunkban ez nem így volt. Virágzott itt az élet, most meg eléggé lehangoló látványt nyújtott.
Szépen baktattunk a sísánc aljába. Aztán jött a Hidas, majd a Som-nyereg. Szép havas volt a táj, a nap óvatosan mutogatta magát. Megcsodálhattuk a Kőris-mocsarat. A régi sípályánál Bardóczi elmesélte: mikor a Honvédnál versenyeztek az öccsével, Õk ugrottak innét ,meg voltak mérők is. Állítólag egy vállalkozó jelentkezett, hogy elbontaná a sáncot. Peti szerint ezt meg kellene hagyni ipari-sport műemléknek. Magyarországon ez az egyetlen ilyen létesítmény. Igen meredek az a lépcsősor, amelyen itt leereszkedtünk.
Mikor a Som-hegyi erdészházhoz értünk, elérkezettnek láttuk az időt egy kis falatozásra. Nem tudom, ki hogy van vele: számomra nincs az a kiváló étterem ,az a csodálatos étel, ami jobban esne egy ilyen szabadban elfogyasztott elemózsiánál. Tanakodtunk, felmenjünk-e a Som-hegy tetejére.
Felmentünk! Vétek lett volna kihagyni. Csodás látvány tárult szemünk elé. Mire a Tariska-rétre értünk, nyoma sem volt már a hónak, viszont lett helyette jó nagy sár. Az alattomos avartakaró alatt nagyon csúszós volt a talaj. Hol egyikünk, hol másikunk esett el, vagy csücsült le. (De hát milyen túra az, ahol utána ha haza ér ez ember, a ruháját nem kell elégetni?) A patakokon való átkelésekről nem is szólva.
Ezután völgybe le, hegyre föl, és máris a Gyökeres-réten találtuk magunkat (azért elég szívatós kis utacska volt, mire odaértünk). Itt megint szusszantunk egy rövidet, majd nekiduráltuk magunkat ismét. Mikor a Gyalogút-bérchez értünk, Peti ismertette: két lehetőség van. Egy rövidebb és egy hosszabb út Parádsasvárig. Marika Úgy döntött: elmegy a rövidebben, mert még van otthon egy kis meló. Mi többiek nekiiramodtunk a hosszabbik útnak. Mikor jó kis sártaposások árán elértük a piros jelzést, egyik poroszlói társunk is úgy döntött: inkább visszamegy a piroson. Igazi dagonyákon keresztül értük el a Bércet. Leereszkedtünk a Bagoly-kő-tóhoz. Megérte a dagonyázás, meg a szúrós csalitoson átgázolni. Nem is tudom, hogy mondhatnám el a látványt, ami a szemünk elé tárult. Nem is mondom! Remélem a képek sikerültek, és azok magukért beszélnek.
A Vadak orma igazi kemény próbát jelentett. Nem is tudom: fölfelé, vagy lefelé estünk többet? Aztán megint patak. (Honnan jön ez a sok kis alattomos víz az utunkba?) Azért mégis elértünk Parádsasvárra. Itt a patakban (megint egy) páran megpróbáltunk kicsit ember formát kölcsönözni magunknak.
Több-kevesebb sikerrel. Buszváró, busz, irány haza. Jómagam Házán leszálltam Poroszlói barátaimmal, és meginvitáltam Õket Zsolt barátom Tölgy vendéglőjébe egy kapucsínóra. Irány Gyöngyös. Búcsúzkodás és haza. Köszönjük Peti! Csodás volt! Sajnálhatja, aki kimaradt! Vártak az unokák.
Most meg küzdök a betűkkel (aki ismer, tudja: mily nehéz ez nekem).

Szőrös!

Fotók: Szűcsné Négyesi Éva