Kékes Turista Egyesület - részletek a természetből

„Gyertek velünk, ...mert egyedül nem megy!”

Történetünk - 2001

2001Ez egy sokszínű mese, amelyre sokan, sokféleképpen emlékezünk.
Mi a semmiből indultunk, s a mesénket csak elkezdeni tudjuk, a vége nem ismert. Mások máshonnan jöttek, másképpen élték meg az elmúlt éveket, az ő történetük más lesz. Mindegyik tanulságos lehet, mi így éltük át az elmúlt éveket.

Emlékező: Merva Eszter és László

Mevisz Csoport 2001-ben a Mátrai Erőmű Villamos Szakszervezete, a MEVISz ezekben az években nagyon aktívan, tudatosan és eredményesen ösztönözte a - akkori kifejezéssel élve - munkahelyi kollektívák kialakulását, segítette a közösségi lét különböző megnyilvánulásait. Számunkra szakszervezeti tagok számára akkor még természetes volt, hogy annak több jár, aki csapatban él, s nem csak magával törődik (ma már nincs ez a pozitív diszkrimináció: az egyenlőség jegyében jórészt szétosztották az erre szánt támogatásokat, eladták a vállalati üdülőket; ...haladni kell a korral!...) Nem kellett tehát sokat győzködni a szakszervezet vezetőségét, gyorsan megegyeztünk: mi rendszeresen szervezünk, vezetünk túrákat, amikre elsősorban, de nem kizárólagosan (!) az erőműveseket hívjuk, ők pedig fedezik az utazási költségeket. Tíz túrát szerveztünk a kezdő évben: négyet a Mátrában, másik négyet az Északi középhegység más vidékein, s kétszer vittük el a kezdő túristákat (mi akkor még nem tudtuk, hogy ezt már rövid u-val kell írni!) a szlovákiai hegyekbe, közben lengyel földre is átrándulva. Sokan megfordultak nálunk, a 10 túrán összesen 365-en. A kezdő és újrakezdő természetjárók fejlődése döbbenetes volt, minden túrán sorra dőltek az egyéni teljesítmény-rekordok (mégha másnap alig bírta is az ember megmozdítani magát). S hol volt már az első túrák kétségbeesése, ami egy-egy emelkedő láttán fogta el a sokszor már nem éppen fiatal turista-jelöltet! Ekkor került plakátjainkra az azóta is érvényes jelmondatunk, egy hívószó, ami az első lépések megtételére buzdította sok társunkat, s egyben kifejezi azt az egymásrautaltságot, ami egy véletlenül összegyűlt ember-halmazt elvezethet akár egy működő és önfejlesztő közösségig is. Így szól:

Gyertek velünk..., mert egyedül nem megy

De sokszor éreztük akkor ezt a közösségi erőt, a csapat támogatását! Lassan rájöttünk, hogy milyen nemes sport részeseivé lettünk: itt nem egymással, csakis magunkkal, a tegnapi teljesítményünkkel kell versenyeznünk, s az a legkülönb, aki a másikat segíti a teljesítmény boldogságához. Örök emlékem az a döbbenettel vegyes öröm, amit akkor éreztem, amikor Csaba Stefivel megjelent a 2010 m magasságban fekvő Téry-menedékház ajtajában!

A pénzünk már az év közepére elfogyott, így más források után kellett néznünk. Az utazásokat részben önköltségessé tettük - ez vetette volna vissza ősz elején a részvételt?, őszintén szólva erre már nem emlékszem - s az őszi Tátra-túránkhoz az erőműves sportegyesület, a Mátra SE támogató együttműködését sikerült megnyerni. A túra után komoly szerveződés indult az MSE-be való betagozódás érdekében. Kérdőíves felmérést végeztünk mindkét táborban, ami pozitív eredményt hozott. Az MSE vezetőségével leegyeztettük, és a többi szakosztállyal is elfogadtattuk, hogy önálló szakosztályként lépünk be hozzájuk, s már úgy éreztük, hogy csak egy formális aktus lesz az Egyesület bázisszervének jóváhagyása, de tévedtünk, mert éppen azt nem kaptuk meg.
Ez a pofon arra viszont jó volt, hogy pontosan megfogalmazódott bennünk az önállóság és tevékenységünktől, céljainktól, módszereinktől idegen szemléletű „bázisszervek”-től való függetlenség igénye.
Hogy ez az igény aztán mégsem érvényesült, annak megint megvannak az okai, jórészt belső okok. De ez már a következő évek története.

Ez az első teljes évünk volt, amelyben már programszerűen dolgoztunk. Nehezen érthető hét éves távlatból, hogy hogyan sikerülhetett akkor ez. Harmic-ötven fős túrák, jórészt idegen terepen, mindenféle túravezetői ismeret nélkül!
Az biztos, hogy nagyon felkészültünk minden túrára (találtam most olyan mátrai túra-leírást, ami legalább annyira részletezett, mint ma egy teljesítménytúránk útvonal-leírása).
Szerencsés volt a csapat összetétele is: a gerinc a negyvenesek és ötvenesek, részben gyerekeikkel, voltak köztünk teljes családok és egyedülállók, elgondolkozó és gyakorlatias emberek vegyesen, vagyis mindenki tanulhatott a másiktól.
Sok jó energiát szabadított fel bennünk az az érzés, hogy most valami újat és értelmeset tehetünk, végre mi is.
Hittünk és bíztunk egymásban, hogy mindenki a legjobbat akarja, s megtanultuk, igazán éles helyzetekben, hogy együtt erősebbek vagyunk! Nagyon sokat lendített rajtunk a szeretet energiája is, a szereteté, amivel egymáshoz közeledtünk, s amivel vártuk és fogadtuk az újakat. És még ki tudja, mi egyéb is óvhatta akkor ezt a formálódó társaságot!
Ezek az erők felülemeltek minket az ismerethiányból fakadó kétségeken, s nem vettük fel a rosszakarat kesztyűjét sem.