Élménybeszámolók - lista

2006. június 04.

Délután homokzsákozás a belvíz ellen. Szakadó eső az autópályán. Mégis a rajtban számtalan autó parkol már; ez nem időjárás, hanem a lelkes rendezők érdeme.

Esik, már sokadik napja esik, mintha állandósult volna, mintha áttértünk volna a monszun éghajlatba. Elindulunk, hiszen hívnak a hegyek. Néhány percig még száraz lábbal haladunk. Az első pocsolya a nehéz, amikor először vizes lesz a láb, aztán már mindegy. Folynak szembe az úton s mellette a nem létező patakok, gyűrjük a kilométereket. Sár-hegy körül kezd felszállni a pára, a település kontúrjai körvonalazódnak. Lassan eláll az eső, feldereng a hold, a vizet már csak alulról kapjuk, de onnét korlátlanul. Hol vízben, hol sárban tapicskolunk. A kápolnához érve leszáll az est, mintegy jótékony leplet borítva a tájra, hogy legalább ne lássuk hová lépünk s mi vár ránk. Mátrafüred előtti pocsolyák után már nem lehetünk vizesebbek.

A büfé melegszendvicse után nekiesünk a legmagasabb hegy meghódításának. Fel-fel, enyhén meredeken de folyamatosan emelkedünk, meglepően tűrhető a terep, inkább köves és vizes, még élvezhető, de fárasztó a sötét és a csúszkálás. Halljuk a patakok dübörgését, az újonnan keletkezett vízesések csobogását, félelmetes hangok a hűvös-nyirkos éjszakában. Egy béka ugrik félre, miután jól rám ijeszt. Larzen fut el mellettünk, pár percre megáll, majd mi előzünk meg egy-két elvetemült túrázót. Előtűnik a torony fénye, közel már. Megérintjük a csúcskövet, a szint nagy részén túl vagyunk, de nem is sejtjük, hogy a nehezén még nem. Még nincs éjfél, s mi a sípályán lécek nélkül is csúszkálunk lefelé. Ez az egyetlen olyan rész, amely jobb a tavalyinál, inkább csúszós-saras nem pedig tapadós-saras.

Mátraháza fényei, a mátrai várazások emlékei s a csillagok világítanak a barátságtalan éjszakában. Hozzászoktunk már a nyirkossághoz, a párához, újra patakszerű utakon evezünk evezők nélkül. Oly mértéktelenül sok a víz, a sár szinte tengert alkot körülöttünk. A Muzsla-tetőn a kedves pontőrök mellett városi fények panorámája fogad. Ismét átsétálunk az alvó-csendes Mátrafüreden. Fel a Kozmáry-kilátóba, s tovább Sástó irányába. Ismerősökkel találkozunk, akik próbálnak minket felkészíteni a ránk váró borzalmakra. Még nevetek. Úszkálunk felfelé, mint halak a patakban; kikerülünk egy ideiglenes kis tavat, átlépünk a Sás-tó kiömlésén – benne pár ficánkoló halacska és egy kis döglött szürke, szegényekkel jól elbánt az áradás. Lélekmelegítő tea, erőt ad a folytatáshoz, legalábbis még hiszem… Tovább a Mátrahegyről ismert utakon, de túl minden elképzelésen. Egyre csúszósabb a sár, egyre nagyobb a víz, vagy csak a lendület s a kitartás hagy alább. Egyik pillanatról a másikra elegem lesz az egészből. A sárból, a sötétből, a botladozásból. Először fordul elő, hogy agyban elfáradok, és nullára amortizálva érzem magam. Soha, még a legnehezebb túráimon sem éreztem ezt. Könnyekkel küzdök és iszonyú energiákat felhasználva, nyűglődök. Szegény Vadmalac még nem látott ilyennek, próbál lelket verni belém, de hatástalan.

Vad patakok visítanak az éjszakában, s az agyamig hatol a zúgásuk. Csúsznak a kövek, s a gyökerek, próbálnak gáncsolni – s próbálok lábon maradni, nehezen bírom. Ha olyan helyen lennék, akkor feladnám, de ez a legmesszibb pont, nincs más út - menni kell. Menni kell, akkor is, ha fáj, akkor is, ha már nincs indíttatás. Megyünk, mint egy vietnami harcegység vagy őserdei túlélőcsapat eltévedt tagjai. Lépegetek, ez már nem az, amiért szeretek túrázni, ez már szenvedés, s áldozatnak érzem magam a Természet kezében. A terelőút pontján új biztatást kapunk, megértem Gethe figyelmeztetését… de már késő. Szinte vonszolom magam, nem telnek a méterek.

Madarak csiripelése jelzi s köszönti a hajnalt, a felkelő Nap fényt hoz nekünk, lekapcsolhatjuk a lámpákat. Zsotyek és Cejas eldübörögnek mellettünk, épp csak nem löknek fel minket. A Bányánál cseresznyézünk kicsit, s másodszor is irányba veszzük a Kozmáry-kilátót immár világosban. Iszonyatosan sárosak vagyunk, a pirkadatban látjuk vaddisznó által is irigyelhető ruházatunkat. Nagyon lassan közeledünk a megváltó Mátrafüred felé s az aszfalt felé.

A korán kelő emberek már mozgolódnak, valaki már kerékpározik. Elhaladunk a kistemplom s a temető mellett, minden olyan békés, csak a lélek zihál. Már nincsenek szavak, nincs erő s értelem, csak a küzdelem marad s a cél elérhetővé válása éltet. Hosszú a kerékpárút, most ez is nehéz – hihetetlen fáradtsággal érünk az iskolába és mosolygunk. Igen mosolygunk. Ez a mosoly nem a túrának szól, nem az öröm indukálja, hanem a köszönet csalja az arcunkra. Köszönet a Rendezőknek, mert kegyetlen tényezők mellett is kedvesek tudtak lenni, mert mindent beleadtak a túrába, hogy elviselhetővé tegyék az embertelen körülményeket, amikor néhány őrült jobb szórakozást nem találva a Természet ádáz játékát választotta.

Tibet