Élménybeszámolók - lista

Ez a történet nem szól másról, csak egy időpontról: 3 óra 35-ről. Ráadásul kétszer 3 óra 35-ről. És az álmokról. Lássuk hát:

Legendák pedig kellenek. Hogy lehessen ábrándozni, terveket, álmokat szőni. Aki valaha is részt vett teljesítménytúrán, az tudja, hogy a Kinizsi Százas, az fogalom, az legenda. Valamiért különbözik a többi teljesítménytúrától. Talán, mert ez volt az első teljesítménytúra az országban. Ennek megfelelően teljesítése álomként lebegett az én szemeim előtt is.

Péntek este Gyöngyösön aludtam. 3:35-re állítottam a telefont, hogy akkor ébresszen. Ennek ellenére óránként nézegettem a telefonon az időt. Gondoltam: így érdekes lesz 24 órát túrázni, ha előtte se alszom ki magam… Reggel (azaz hajnalok hajnalán, kakasoknak kukorékolása előtt… – izé… hogy Gyöngyösön nincs is sok kakas? És a nagytemplom mellett, amit a kisgyerek fog egy szobor talapzatán? Ja, hogy egyszer azt is beszervezték a hulladék vasgyűjtésbe? Amúgy meg egy szédült kakas akkor épp Gyöngyösön volt, bár az ritkán kukorékol…) miután meggyőződtem, hogy minden szükséges holmi zsákolva lett, elindultam a 4:25-ös buszhoz. Már majdnem a buszpályaudvarhoz értem, amikor rádöbbentem, hogy az előző nap gondosan elkészített 4 db szendvicsem – a történetet banálissá téve – egyszerűen a hűtőben maradt. Hát ez jól kezdődik – gondoltam. Már nem volt időm visszamenni.

Kiss Petivel utaztam Pestre, majd a Batthyány téren HÉV-pótló buszra szálltunk, amivel egészen Csillaghegyig mentünk. (De hova is mentünk volna máshova?) Leszálltunk. Pygmea kiáltott utánam. Innen Kiss Petivel különvált utunk. Pygmeával kábé azonosan megyek (mint az nemrég Isaszegen kiderült), gondoltam: ha nem zavarja, inkább vele tartok. Annál is inkább tűnt ez jó ötletnek, mert elhozta Anita nevű barátnőjét is, akiről igen csak nehéz volt levennem a pillantásomat, hiszen szépségével azonnal szívembe lopta magát.

Mostanában nagyon készületlenül túrázom. Pár nappal a Kinizsi előtt még azt se tudtam, honnan van a rajt, ha megkérdezték, megyek-e és hova túrázni. Ebből kifolyólag olyant, hogy orvosi igazolást aznap keresőkutyákkal se talált volna nálam senki. (Figyelem! Nem követendő hozzáállás!) Anitának se volt ilyesmije. Pygmeának volt, állítólag több órájába tartott megszereznie. Szerencsére Pygmea mindenkit ismer. Sok topikosnak mutatott be, szerintem alig sikerült néhányukat megjegyeznem… De legjobban Asciimo-val való találkozásnak örültem, hiszen közbenjárásával egyből megkaptuk az orvosi igazolást igazoló orvosi pecsétet a nevezési papírjainkra. Pedig Pygmea mondta, hogy neki tényleg van igazolása.
(Figyelem! A történet lehet hogy csak egy születendő legenda! Legközelebb mindenki szerezzen orvosi igazolást!)

Nem sokra emlékszem. Nem vittem fényképezőt, ezért most nincsenek emlékképeket előhozó képek a tarsolyomban, mik túl hosszúra nyújtanák ezt a beszámolót. Azért ami megmaradt bennem, leírom.

6:55-ös rajtidővel nekivágtunk, én örültem, hogy ezen első akadályon (orvosi igazolás) szerencsésen átjutottam. Anita elmondta, hogy egy 50-es volt idáig a leghosszabb túrája. Mondtam neki, hogy akkor nem biztos, hogy a Kinizsi volt a legjobb ötlet erre a szombatra… Ez túl merész bevállalásnak tűnt számomra, de azért kölcsönösen szorítottunk egymásnak.

Nagy-Kevély tetején a hosszú távnak szúróbélyegzők voltak kihelyezve, a két rövidebb távnak pecsételő pontőr.

Ösvénytaposás közben, kisebb csoportba csöppenve beszélgettünk:

-Itt mindenki százas?

-Nem, itt senki se százas...

Valahol ez a Kinizsi Százas filozófiája.

Esni kezdett az eső, de szerencsére nem volt komolyabb égi áldás. A reggeli belemelegedés után már pólóra vetkőzve mentem, az eső is így ért. Langyos szél párosult mindehhez, ami miatt az időjárásra sok panasz nem lehetett. Se nagyon meleg, se nagyon hideg nem volt.

27 km-nél, a Pilis-nyeregben a rövid táv céljához elég gyorsan odaértünk. Itt árultak ételt-italt, így hát még egy utolsót gondoltam a hűtőben otthon pihenő szendvicseimre, s vettem egy liter multivitaminozott dobozos üdítőt, meg jobb híján csokit. A csokit megettem már, mikor Anita felajánlotta nekem egyik szendvicsét. De mivel elveimmel nem összeegyeztethető részei voltak, megköszönve visszautasítottam, s inkább mit sem törődtem lehetséges éhen pusztulásommal. Nagyon nem aggódtam, hiszen néhány csoki volt nálam, és gondoltam: jön még túrázóra élelemlelőhely. Pygmea viszont ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjak egyet az ő tekintélyes vega-szendvics készletéből. Itt aláírtam a topiklistát is, amit észre nem vettem volna, ha Pygmea nem szól róla.

Pygmeát Anitával lehagytuk, egy picikét jobban mentünk az emelkedőkön. De mondta, hogy hozzá hamarosan túratárs csatlakozik, s hogy menjünk csak.

A Kétágú-hegyről lefelé kissé kemény volt lejönni, ráadásul rossz jelzésen, a S+-en ereszkedtünk le. Emberek után mentünk, amikor valaki szólt mögülem, hogy nem ez a kijelölt út, de most már mindegy, ez is jó lesz. Térképen megnéztem, egy nagyon kis szakaszon tértünk el csak az útvonaltól.

Kesztölcön egy nagy sor végére álltunk be, de nagyon gyorsan megkaptuk a pecsétet. Lehetett volna itt szponzorlevest is enni, ám ezt kihagytuk. Kisebb pihenő után nekivágtunk a hátralévő távolságnak.

Ami furcsa volt, hogy nagyon jó időket mentünk, nagyon hamar legyűrtük a résztávokat.

A Tokodi pincéknél nagyon kedvesek voltak a népek, mi is kaptunk vizet az egyik pincénél. Tölcsérrel töltött nekem egy lány vizet a félliteres palackomba, amitől kissé borízű lett vizem.

A legnagyobb holtpont ezután ért el. A Kősziklára elég nehezen mentem fel, Mogyorósbányát már nagyon vártam. Aztán a Kakukk vendéglőben töltött idő helyrerakott. Itt bevásároltam, vettem két almát, ropit, nápolyit, jégkrémet. 16:22-re értünk ide, s a tervünk az volt, hogy még világosban Bánya-hegyre érjünk.

Anita egyszer mondta, hogy lassan kezd minden porcikája fájni, és kérdezte: én miként érzem. Azt feleltem neki, hogy nekem például a füleimmel semmi bajom nincs, és hogy van még néhány olyan porcikám, amelyik egész jól bírja a megpróbáltatásokat.

Az általam sose taposott Gerecse gyönyörű arcát mutatta. Komolyan megláttam a szépet, még ennyi gyaloglás után is. Amikor a sziklák alatt halad a kék, az borzalmasan szép. Már alig várom, hogy kékezzek erre. (Hoppá, idén még egy métert se kéktúráztam… Most pár szakaszt el lehetett volna számolni ugyan, de nem szeretem keverni az OKT-t teljesítménytúrákkal. Meg az elvem a NY-ról K-re OKT bejárás…)

50 után ez egy nagyon hosszú szakasz, nagyon vártuk már a megérkezést a teaponthoz. És eljött, és nagyon jó idő alatt értünk ide, kereken 20 óra áll az ellenőrző lapomon, a Bánya-hegyi pecsét mellett. A terv tehát sikerült. Fél óra pihit tartottunk, ettünk-ittunk, tűznél melegedtünk. Jó volt nagyon a tea a citromdarabkákkal, s őrült táv örült ötleteként megettem még a savanyú gyümölcsöt is a pohárból kihalászva. 20:30-kor indultunk a maradék 30 km-es útnak, ami önmagában is jó kis séta lett volna… Õrület, 9 és fél óránk maradt 32 km-re. Ezt nem gondoltam volna.

Lassan sötét lett. Szép túratársnőm még sohasem túrázott éjszaka.

-Hát akkor félni fogsz! – biztattam. De elárultam neki, hogy én is félek éjjel. Az a jó az éjszakában, meg az éjszakai túrában. Szerintem mindenki azért csinálja… izé… az éjszakai túrákat… De oda is volt minden tiszteletünk, amikor láttunk egy srácot minket lehagyva egyedül nyomulni a setétben.

Anita még világosban mondta, hogy nem akar lemaradni tőlem. Én meg már csak az esztétikai benyomásaim miatt sem örültem volna, ha nem együtt megyünk. Hát ez van! Már úgyis rég akarta nő velem tölteni az éjszakát...
Amúgy is egész nap az járt a fejemben, hogy jó lenne Anitával nem csak túrákon találkozni, de aztán mégsem tettem ezt szóvá neki, mert nem igazán kívántam még egy kosarat is cipelni a célig… Meg aztán otthon se fér má’, teli van kosárral a polc… Meg különben is, hova tettem volna? A hátizsákba nem fért, az egyik kezemben a világítás volt, a másikban egy palack víz, meg egy zacskó zabostarisznya funkcionalitású csokis nápolyi.

Anita hihetetlen bizonyossággal mondta 70-nél (de korábban is), hogy nagyon egybe van, s hogy biztos meglesz neki. 70-nél azért még nem eszik olyan forrón a kását – gondoltam, de azért én is megfogadtam, hogy ha beérünk, futni fogok. Ha csak egy-két métert is, de futni fogok.

80-nál, Koldusszálláson újabb kis pihi. vagyis inkább pisi :) következett. Szeretek sötétben. Nem kell messzire menni az ösvénytől. Elég csak lekapcsolni a lámpát.

Két srácot előztünk meg – Úristen, mi még előzünk 80-nál! Folyamatosan bizonygattam Anitának, hogy előző nap bizonyosan versenylovat ettem, s hogy a másik felét tutira ő hozta el a boltból. Innentől már olykor-olykor nem tudtuk: mikor merre megyen utunk maradéka. A két srác mindig kisegített minket. Gyorsabbak voltunk náluk, de szinte minden bokornál bevártuk őket, hogy utat mutassanak. Bíztunk bennük, hiszen egyikük nyolcadjára, de másikuk is harmadjára volt ezen a túrán. Mi is elárultuk nekik, hogy első Kinizsisek vagyunk. Meg is dicsértek a srácok, hogy nagyon jól bírjuk.

Anitának kész lett a lámpája. Amikor tudtam, tartottam neki a lámpát. Az egyik fiúnak is elszállt a világítója. Négyen két lámpával mentünk, többnyire libasorban. És közvetítettük az utat hátrafelé:

-Vigyázz, gödör!

-Ág a földön! Figyelj!

-Belógó ágak balról!

Ennek a résznek volt egy sajátos bája, hangulata, nem is beszélve arról, hogy volt elég gödör, kellő számú kidőlt fa, megannyi keresztbe fekvő ág és egyéb kelepce, tehát szinte minden lépés újabb meglepetést tartogatott számunkra.

Lassultunk, de hát időnk, mint a tenger, annyi volt. Így értünk 90-hez, Somlyóvárra, a kulcsosházhoz. Igazolás után az egyik fiú, akinek kihalt a világítása, megpróbálta újraéleszteni a technikát. Odaadtam neki egyik tartalékizzómat, de sajnos nem volt kompatíbilis a lámpájához. Maradt a két lámpa.

Itt nagyon gyengék voltak a jelzések, alig találtuk meg. Anitán láttam, hogy már eléggé kivan, ez látszott, amikor előrement a sötétbe, merthogy én meg épp nem bírtam annyira. Nem beszélt már, csak nagyon ritkán. Az utolsó emelkedők előtt voltunk. Nem kívántam már őket, azt hittem halál lesz. De nem voltak vészesek, könnyedén túljutottunk rajtuk. Nagyon vártuk már az autópálya aluljáróját, mondták a srácok, hogy onnan már nagyon közel van a cél. És egyszer meghallottuk a pályájukon elsuhanó gépjárművek – hej, most de kellemes – hangját! Olyan hely ez, hol már nem szabad abbahagyni a Kinizsit. Itt már nem illik azt mondani:
-Na, én már nagyon unom az egészet, visszamegyek!

Be is értünk Szárligetre villogó „MEGCSINÁLTUK!” felirattal a szemünk előtt… És futni kellett, mert hát megígértem! Főként magamnak. Nem sokat, csak rövidet. Örömfutás. Több is lett, mint néhány méter. Aztán fel a vasúti átjáróra, ott is futás a tetején, és öröm. Ezért csinálja az ember, ezért a pillanatnyi örömért, semmi másért! Hátrafordultam Anitához:
-Igazából nem hiányzik már nekem ez a futás, de olyan jó, hogy 100 km után elmondhatom: még megy a futás is.

Megtaláltuk a srácok iránymutatásai alapján a sulit. Reggel ez még csak álom volt, hogy a célban fog csörögni a telefonom, hogy 3:35 van. Az iskola ajtajánál jártunk. Benyúltam a zsebembe. Rezgett, pittyegett a telefonom. 3 óra 35. És ebben a pillanatban beléptünk a cél ajtaján. Valami hihetetlen érzés: a Kinizsi Százas céljában lenni. „Egy turista mit tehet?

Örül neki, hogy itt lehet…”

Beértünk 20:40 alatt, több mint három órával a szintidő letelte előtt. Pygmeáék is megérkeztek, pár perccel utánunk. Később kiderült, hogy nem kellett volna a felüljárón átkelni, szalagozva volt az iskoláig. De ki bánja? Bánja kánya – így mondják.
Azt hittem: ha ezt megcsinálom, pár napig nagyon el leszek szállva, de nem ez lett; maradtam, aki voltam, de egy hihetetlen élménnyel gazdagodtam.

Utóhatás:

Szerdára teljesen bedurrant a jobb vállam. Nem tudom, hogy összefügg-e a Kinizsivel… De alig tudom mozgatni a karomat. Lábaimnak már kutya bajuk, ez meg besztrájkol itt nekem. Kenegetem szorgalmasan, ugyan ráolvasással még nem próbálkoztam... Ha elmúlik e nyavalyám, újra megyek túrázni. Ha nem, akkor is.

Maradt még két felejthetetlen sztorim az első Kinizsimmel kapcsolatban:

T. Attila a célban ücsörgött, és meglátott:
-Szia! Honnan keveredtél ide?
-Csillaghegyről…

Hazafelé a metrón. Leültek a többiek, én nem. T. Attila:
-Üljél már le!
-Üljön, aki el van fáradva… – mondtam, ami kicsit nagyképűnek tűnhet, de én poénnak szántam, mert amúgy sosem ülök le a metrón.

Hát ennyi volt, kedveseim, amit el szerettem volna mondani. Nem szólt ez többről, csak egy időpontról: 3 óra 35-ről. Ráadásul kétszer 3 óra 35-ről. És az álmokról.