Élménybeszámolók - lista

2004. május 23.

Családos túra
2004. május 23. vasárnap

Útvonal: Kékestető - Erzsébet kereszt - Sas-kő - Disznó-kő - Kékestető

Vasárnap jó hűvös reggelre ébredtünk. Nem baj. Nem esik az eső, és ami a legfontosabb, nem is fog. Valóra válthatjuk a tervezett programot: eljuthatunk szülőkkel, gyerekekkel a Mátra északi oldalán lévő csodaszép kilátóhelyekre.
A táj ezen az oldalon teljesen más arcát mutatja, mint a jobban látogatott déli lankák, ezért is szerettük volna megmutatni a túrázni vágyóknak.

A buszmegállóban 7 családdal (8 felnőtt, 12 gyerek) találkoztunk mi ketten, óvónénik. A létszám kellemes, indulhatunk.

A kilátó tövében szétnéztünk, hátha várnak még bennünket autóval érkező társak, de nem találtunk senki csatlakozni vágyót.
Akkor irány a kék – sárga csíkkal jelzett turista útvonal. Mielőtt nekivágtunk volna a néhány kilométernek, megbeszéltük a fontos szabályokat, meghallgattuk a „Föld parancsát”. Libasorba rendeződve, kissé dideregve a hűvös szélben elindultunk felfedezni a környéket.
A vulkáni tevékenységekből megmaradt nagy kőhalmok minden gyereket arra csábítottak, hogy azonnal megmutathassák hegymászó tudományukat. Alig lehetett lecsalogatni őket a kupac tetejéről!

Megbámultuk az egymás mellett élő fenyves erdőt és bükköst, amit csak az ösvény választ el egymástól. Az út lefelé halad, kényelmes tempóban járható, fogynak is a méterek, jókedvűen beszélget gyerek, felnőtt.
Megegyezünk abban, hogy mennyivel jobb itt, az erdőben, mint a büdös városban. Sőt mennyivel könnyebb szendvicset főzni ebédre, mint több fogásos vasárnapi menüsort, és a gyerek sem nyafog, hanem vidáman ugra-bugrál a társaival, s észre sem veszi, hogy a tervezettnél több távolságot tesz meg a friss levegőn.

Az Erzsébet keresztről elénk táruló látvány lenyűgöző. Mindenkiből csodálatot vált ki az alattunk elterülő hegyvidék, a távolban a hegyi falvakkal. Éppen ebédidő, elő hát az elemózsiával. A falatozás után játékra invitálta Marika a csapatot. Kell is egy kis intenzívebb mozgás, mert bizony feltámadt a szél, bár szikrázóan szép a napsütés, de melegét nem érezzük.

A játék során megtudtuk, hogy valamennyi madarunk védett, s az idén a kerti rozsdafarkú a kiválasztott madár.
A madárfiókák pedig mindig éhesek – játszunk madáretetést! A fűben szétszórt színes pálcikák voltak az eledelek, amelyeket a madárszülőknek egyesével kellett a madárfiókáknak odaadni. Először a felnőttek guggoltak körbe és tartották a tenyerüket, abba hordozgatták a gyerekek szigorúan egyesével a színes pálcikákat. Azután cseréltünk, s a játék végére már senki sem fázott, hanem jókedvűen látott neki a következő feladatnak: olyan korú fát keresni, mint saját maga.
Érdekes ötlet: ki tudja, milyen vastag lehet egy huszon – harminc - ötven éves fa dereka? Volt olyan kiránduló társunk, aki pontosan megtalálta a maga fáját, de a legtöbben melléfogtunk.
De új ismerettel gazdagodtunk, hogyan is lehet megbecsülni egy számítás segítségével egy fa életkorát.

A játék után folytattuk utunkat, odafigyelve a lábunk alá, mert meredek és szakadékos az ösvény.
A Sas-kő kilátójától Visonta, Markaz felé is el lehet látni, megint egy szép panoráma! Tetszik is mindenkinek. A kilátónál „fényképezőgépet” hajtogattunk, fotóztuk a számunkra szép látványt, azután azt is, ami nem illik a tájba. A kis környezetvédők tudták, hogy a szemét inkább a hátizsákba való, majd otthon kidobjuk.
A rövid pihenő után az utolsó szakasz következett, vadregényes útszakasz a Disznó-kőig. A kisebb gyerekek segítségért kapaszkodtak a felnőttek kezébe, mert köves és lejtős az út errefelé. A nagyobbakat sem kellett most figyelmeztetni, hogy lefelé a lejtőn soha nem szaladunk!

A harmadik állomást sem hagytuk el játék nélkül. Bekötött szemmel megtett útvonalat kellett nyitott szemmel újra bejárni. A megtapogatott növényt azonosítani szintén nyitott szemmel nem könnyű feladat. Viszont gyermek és felnőtt egyaránt élvezte. A játékok után még egyszer szétnéztünk, gyönyörködtünk a tájban, és nekivágtunk a visszafelé vezető útnak.

Most jön a fekete leves: ami eddig lejtett, az most emelkedik! Nem baj, legalább kimelegszünk jelszóval elindultunk felfelé, irány megállás nélkül az Erzsébet keresztig. Néhány felnőtt ijesztőnek tartotta a távolságot, nem is nagyon akartak hinni a térképnek sem, hogy ez nem hosszú út. A megtapasztalás bizonyíték. Jó volt elhaladni a már ismerős fák, kövek, kidőlt fatörzsek mellett, és a végén tényleg kiderült, hogy az út tényleg nem hosszú, ám elég meredek.

Szuszogott is mindenki rendesen. Persze néhány „hegyikecske” gyereknek meg sem kottyant sem a távolság, sem a szintkülönbség. Nagyon helyes, kell az utánpótlás, a természet szerető és természetjáró ember!

Az Erzsébet keresztnél az ismerős réten az erdő illatából vettünk mintát – valami jellegzetes illatú dolgot zártunk dobozkába s próbáltuk társunkkal azonosíttatni. Tükörből szemléltük a növények fonákját, szelídítettünk csalánt - ha alulról felfelé óvatosan, nyitott tenyérrel simítjuk meg a növényt, valóban nem csíp!

Pillantás az órára, indulnunk kell! Már csak egyetlen emelkedő állt előttünk. Hamar meg is másztuk.
A túra végén felsoroltuk kinek mi tetszett a nap folyamán legjobban. A gyönyörű táj, a sok játék, hogy együtt voltunk stb. stb.
Az „Eljönnél még egyszer?”- kérdésre mindenki igennel felelt, sőt néhányan elhoznák erre az útvonalra a most otthon maradt családtagjaikat is. Sőt, ha nagyobbak lesznek a gyerekek, egy kicsit megnéznék azt is, mi van a Disznó-kő után. Érdemes is! Nagyon szép az út tovább.
Hazafelé még büszkén viseltük a nyakunkban a Kékes Turista Egyesület jelvényét.
Megérkezve pedig megállapítottuk, szép volt ez a nap, érdemes volt reggel elindulni, sajnálhatja, aki nem tartott velünk.

Tóthné Kelemen Mária