Élménybeszámolók - lista

2007. május 27.

Pár órája értem be a célba egy 11 órás rohanás, meg ami előtte volt, a négyórányi felfokozott hangulatú várakozás után, de nem bírok aludni. Megpróbálom hát leírni, hogyan éltem meg ezt a sokunk számára oly nagy eseményt, amit négy éve találtunk ki, s ma már nem az a kérdés, hogy megszervezzük-e jövőre is, csak az, hogy hogyan lehet jobban megcsinálni. Mert erre szükség van, erre sokan számítanak!

„E világon, ha ütsz tanyát…”

Eleinte szerveztem és rendeztem, tavaly a nagy sárban, az erdőben a kislányommal vártam a mindenre elszánt túrázókat, most pedig a seprű szerepét sikerült megkaparintanom.
Aki mindig egy poszton van, nem is tudja elképzelni, milyen más ugyanaz, a másik szemével!
Megpróbáltam úgy seperni, ahogy eddig azt másoktól követeltem. Éppúgy, mint a szemétszedésnél, ahol az idén végre én is kijutottam a terepre, s érdekes módon a mi csapatunk sokkal több, nem a természetbe illő dolgot talált, mint akik most voltak ugyanott tizenkettedszer…
Lehet, hogy néha a minisztereket is ki kellene vinni utcát söpörni, az utcaseprőknek meg megmutatni, hogyan néz ki egy minisztérium belülről?!

...mert lószar az élet és mi vagyunk a verebek
csipegetjük, csipegetjük, mert az egész a miénk, nem lehet...
(Dinnyés József dalának szövegrészlete)

Csakazértis!

Háromnegyed tízkor, mennydörgéssel és villámlással kísérve indult a Sár-hegynek a kis csapat: három túrázó, a közepes távot seprű lányok, és én. A túrázóknak már égett talpuk alatt a föld; egész-napos kőműves-munka után Szegedről jókora késéssel értek Gyöngyösre, hogy ily módon vezessék le a hétköznapok feszültségeit, s így alig tudtuk a tempójukat felvenni. Köztük masírozott a tízéves Peti, történetem hőse is. Fejlámpája egy magasságban billegett a felnőttek kézilámpájával, nekem ez éjszakán e három imbolygó fénypont pótolta a mátrai csillagokat. Hátrányuk felét a Szent Anna tónál már lefaragták, de amíg mi a számunkra érthetetlen módon fázósan-mogorva pontőrökkel egyeztettük az indulók, s a már ide sem értek rajtszámait, ők gyorsan tovább masíroztak. Nem is értük utol őket Mátrafüredig, ahonnan viszont visszanézve hat kis lámpát láttunk a reptér felől, a szánkópályán lefelé billegni; s bizony ők is köztük voltak. Pedig a két felnőtt tapasztalt teljesítmény-túrázó, a Mátrában is sokat jártak már, de iramot menni nem lehet egy kisregény terjedelmű, bár kínosan precíz útvonal leírást böngészgetve...Ilyenkor az ember a többiekben bízik, ha pedig nincs előtte éppen senki, az orrát követi a nagy sötétben.
Mátrafüreden elváltam a lányoktól, megkérve őket, hogy kérjenek türelmet a pontőröktől, lehet, hogy jócskán megkésünk, nehéz éjszaka áll előttünk (is). Kis erőgyűjtés és emlékidézés a bazársoron (mármint a felnőttek részéről; Peti még az itt vásárolt kisautóra sem tudott visszaemlékezni…), így a Benevárra fél órás hátránnyal érkeztünk. Sanyi bácsi és Zsuzsi nagyon kedvesen fogadtak, a tűz is még vidáman pattogott, s belénk tömték a maradék szőlőcukrukat. Innen folytatódott a kemény kaptató, de az iramból nem engedtünk. Vonakodva vallottam be a srác egyre sűrűbb kérdéseire, hogy milyen messze még a Kékes (a Remete-barlangnál mondott fél órából talán fél óra múlva lett húsz perc), de Zoltán, az apuka nagyon figyelt a fiára: több rövid szünettel és sok beszéddel törte a monotonságot. A Tető étteremnél erős szél fogadott, az eső is állandósult, s átizzadt testünk gyorsan átvette a pontőrök, valamint a túrát itt feladó, két huszonéves srác vacogását.
Éjfél után két óra volt, túl voltunk a szint nagyján, de még csaknem huszonöt kilométer várt ránk, s a srácon itt már látszott, hogy a szervezete már csak a pihenést kívánja - alig tudtunk egy kis energiát beletömni. A hangulatát egy kis időre feldobta, hogy Zoli az otthonaggódó anyukát is felhívta, akinek nagy öröm volt eldicsekedni az éjszakai Kékessel.
Nagyobb szünet után a kellően síkos sípályán csúszkáltunk le Mátraházára, ahol Jutkáék magnézium-itala segített valamit az izmoknak, gyerünk, innen már csak lefelé! Néhány kis pihenővel értük el a Hanák Kolos-kilátót, majd a Muzslát, de a csoki és a keksz itt már bontatlanul került a táskába. Négy óra volt, s bár a felhős ég nehezen engedte át a pirkadatot, a szürke kis derengés és az egymást ébresztgető madarak füttyei jelezték, hogy gyorsabban közeleg a reggel, mint a cél.
Itt kezdtem pedzegetni, hogy milyen nagy dolog volt idáig eljutni, s hogy innen már közel Gyöngyös… Tudod, mit mond erre? - kérdezi tőlem Zoli. *Végig fogom bírni, nem mehetek haza kitűző nélkül! Mit szólna a Nagypapa, akinek megígértem?!* Sokáig nem tudtunk erre válaszolni, a kis gyerek nagy lelke beragyogta a kihalt füredi utcákat.
A Kozmáry kilátó viharvert személyzetét gyorsan haza engedtük, s ott tudtuk Neki elmagyarázni, hogy a többieket is haza kellene engedni, nagyon rossz már továbbvárniuk ránk egy ilyen hosszú éjszaka után, s Õ meg a kitűzőt már így is kiérdemelte, várják vele a célban. Azt a boldog és tiszta mosolyt, amivel ezt nyugtázta, nem tudom elmesélni. Így csak a tiszta és boldog gyerekek tudnak nézni az emberre, ekkora ajándékot csak Tőlük kaphat az ember. Ezzel rohantam tovább, hogy kiengeszteljem a még mindig hűségesen a pontjukon várakozó társaimat, de aligha tudtam elmagyarázni, miért kellett nekik eddig túlórázniuk…
Nyolc óra is elmúlt, amikor az utolsó pontot is lebontottuk, s a két huszonéves sráccal elindultunk a város felé. Mi is ilyenek lehettünk, amikor tizenöt évesen egy hirtelen ötlettel nekivágtunk a Mátrabércnek, mosolyogtak a történetemen.

Igen, bizonyára mindannyian voltunk egyszer, valamikor tiszták és bátrak; ma már csak annyit tehetünk, hogy a gyerekekben őrizzük a csillagok üzenetét.

S akkor, talán lesz értelme, hogy voltunk.

Detk, 2007. május 28.

mervalaci