Élménybeszámolók - lista

2007. április 08.

Már régóta szemezgettem a Gyöngyös Kupa tájfutó versennyel, mivel a kiírás szerint gyerekverseny is lesz, és úgy gondoltam: Gabi fiamnak ez jó lehetőség egy kis erdei bójakeresgélésre. Még a hét közepén megbeszéltem a szervezőkkel telefonon, hogy a helyszínen is lehet nevezni, így kerekedtünk fel vasárnap délelőtt a családdal Mátrafüredre, az erdészeti iskolába, mely számomra oly kedves hely. Kicsit megszeppentünk, mikor beléptünk az aulába, nem számítottunk rá ugyanis, hogy itt egy sakkverseny zajlik, szinte teljes csendben. Gyorsan felmérve a helyzetet észrevettük, hogy a tájfutók az udvaron kaptak helyet, és beálltunk a nevezési pavilonhoz kígyózó sorba. Egy bográcsból ínycsiklandó illatok szálltak felénk, míg a versenyközpont általános forgatagában álmélkodtam. Szűk félóra elteltével már épp morgolódni kezdtem magamban, amikor Ica észrevett és soron kívül előrehívott – ezúton is köszönöm neki; örülök, hogy segített. F10D – ebbe a kategóriába neveztem Gabikát, mivel ez szól a legkisebbeknek, bár 5 évesen nehéz felvenni a kétszer annyi idősekkel a versenyt. Na de nem is ez volt ma a lényeg, hanem hogy egy kicsit vadásszunk a bójákra, mint kis Vuk a nagy Tásra… :-)

Megtudtuk, hogy a rajt másfél kilométerre, az erdei tornapálya felső szakaszán van, és a szalagozott pályán én is mehetek Gabival. Elindultunk hát, Gabit szépen hajtotta a versenyláz, közben profi versenyzők szaladtak el mellettünk, kihasználva a lehetőséget a bemelegítésre. Kisfiam útközben az ujjára helyezett dugóka használatának mikéntjéről érdeklődött, míg én arra számítottam, hogy a rajtban ezt majd én is megtudom. :-) Szerencsére így is történt, hiszen kedves ismerőseim, erdészeti iskolás tanáraim alkották a rajtszemélyzet törzsét. Még az sem jelentett gondot, hogy elfelejtettem – pontosabban meg sem kérdeztem – a rajtidőnket, így egy üres helyre sikerült becsusszannunk.

Megkaptuk a térképet, és máris a versenypályán találtuk magunkat. Láttam, hogy a szalagozott út elég nagy kerülőket tesz a pontok között, de Gabira bíztam a vezetést, aki lelkesen kezdte követni a sűrűn kihelyezett szalagokat. Egy-két elágazásnál szólni kellett neki, hogy jobban figyeljen, de alapjában véve ügyesen navigált és szedte is a lábát – nem futott, de jó tempóban gyalogolt. Viszont amikor meglátta a bójákat, sprintben közelítette meg őket és ügyesen használta a dugókát. Az utolsó előtti ponttól a lejtős úton sikerült szaladásra bírni, majd az utolsótól már csak úgy trappolt be a célba, még a jelölőhelyen is túlszaladt, így „benne maradt” néhány másodperc. Mivel a személyzeten kívül más épp nem volt a célban, közölte, hogy akkor most mi győztünk. :-)

Lassan battyogtunk vissza a versenyközpontba, míg mellettünk lépdelve egy kislány végigsírta az utat, mert barátnője megelőzte és most nem ő lett az első – társa nem győzte vigasztalni. Erről persze eszembe jutott régmúlt esetem az Országos Erdészeti Tájfutóversenyen, ahol 17 éves fejjel nem tudtam felfogni: miként előzhetett meg egy olyan versenyző, aki lassabb volt nálam és nem is fogott meg minden pontot… sajnos ez az igazságtalanság ifjúi lelkemre érzékenyen hatott és elfordított a tájfutástól. Szerencsére sok időm nem volt most ezen gondolkodni, mert jöttek a gyöngyösi városi tévések és útbaigazítást kértek. A suli udvarán nem találtuk Andit és Verust, akik csak a rajtig kísértek el, onnan visszasétáltak. Mint később kiderült, kislányom – mily meglepő :-) – a patakparton ragadt le, ahol még a legelésző kecskéket is mindenáron meg akarta simogatni. Viszont megtaláltuk a tulajdonképpeni gyerekpályát, a dugóka leadása és adatainak kiolvastatása után Gabi pedig ügyesen végigszaladt az ötéveseknek szóló szalagos útvonalon. Nehézséget csak a szúróbélyegző kezelése okozott neki – kis ujjaival nehezen bírta úgy összenyomni, hogy rendesen kilyukassza a kartont. Hamarosan Andiék is visszaértek a sétából, aztán kocsiba vágtuk magunkat és irány Salgótarján, hiszen a túramozgalmas hétvége itt is feladatot rótt rám – de ez egy másik történet.

Másnap, Húsvét hétfőn korán keltünk. Indultunk a Tojáskereső versenyre, amit egyesületünk, pontosabban Szárnya Pali szervezett. A helyszín ugyancsak Mátrafüred, az erdei tornapálya melletti „faházikónál” volt a rajt. Negyed kilenc körül értünk oda, és némi beszélgetés meg tévériport-adás után el is indultunk. Az első két pontig csatlakoztak hozzánk a gyöngyösi tévések is, kicsit bekukkantva az erdei tájékozódás mikéntjébe, na meg ha már tojáskereső verseny, megnézték azokat a csokitojásokat is. Az első pont egy szikla volt a tornapálya fölső szakasza mellett, nem okozott gondot – néhány előttünk induló, kezdő csapatnak viszont igen, akiket már itt utolértünk. A második pont felé bevittük az operatőrt egy kicsit a bozótosba, ugyanis az ösvény helyett az iránymenetet választottuk. A jellegfánál még fölvette, ahogy a gyerekek kezelik a bóját és megkaparintják a tojásokat, aztán csinos riporterkollégájával elbúcsúztak, hogy más húsvéti események felé vegyék az útirányt. Az esti hírösszeállítást nézve megnyugodtunk: nem vesztek el az erdőben. :-)
Kissé nehezebb szakasz következett: az egykori iskolai tanerdőnk mellett vízmosásokat keresztezve kellett a sűrűsödő erdőben felkapaszkodnunk a Bene-hát ligetes platójára. Cseles pont volt a hármas, mert az ajándékok az álbója mellett figyeltek, de rajtunk nem fogott ki. :-) Itt már Bea is csatlakozott hozzánk a kislányával, akikkel együtt olvastuk meglepődve, hogy Pali még komoly feladatot is fabrikált nekünk a versenyre: távolságmérést. Előtte még megfogtuk a keleti oldal kihagyhatatlan kilátóhelyének sziklájánál lévő négyes pontot, majd az elavult térképnek köszönhetően elvétettük a távolságméréses ősvényt – ennek eredményeképpen tettünk egy fél kilométeres kitérőt. Na de csak meglett, és elkezdtük számolni a métereket. Andi 178-at, Bea 185-öt, én pedig 190-et mértem. A 178-at kerekítve átlagoltunk és 185-öt írtunk be (178 volt a helyes adat, megint Andinak volt igaza). Igen, Kedves Olvasó, együtt ment a két csapat, hiszen ez egy családi erdei bójakeresgélés, nem pedig vérre menő küzdelem – Andi pedig nagyon jól elvolt Beával, mint már a múltkori Rezét kupás utazásunk során is.

A ötös pont ravaszul el volt dugva egy patakparti fa mögé, de a gyerekek ha nehezen is, megtalálták. Ha már patak, Verus ismét nem akart továbbállni, gyönyörködött a csobogó vízben és mindenáron közelről akarta fürkészni, bottal kapirgálni a patak medrét. Persze ezt sem lehet végtelenségig, ahogy ő akarná, így hát ölben jött tovább – hol az enyémben, de többnyire Andi hozta a babakendőben. Kiértünk a Csepegő-forrás dózerútjára és találkoztunk egy tanácstalan családdal, akik azt mondták, hogy mindent átkutattak, de nincs meg a következő pont. Megnyugtattam őket, hogy bízzák csak rám, és rövidesen már nyargalt is nagyobbik gyerekük a bójához – nem akartam elrontani az örömét, mert annyira megörült az álbójának, hogy megvártam, míg simán átugrott az egyébként egy vízmosás aljába rejtett jó bója fölött. :-) A hetes is simán meglett, közben megmutattam a többieknek a térképről hiányzó magaslest, ami nem mai darab – ezúton is csókoltatom a térkép készítőjét…

A következő három pontot kihagytuk, mert nem volt kedvünk a Menyecske-hegy gerincén 80 méter szintet fölfelé mászni. Szóval a 11-eshez vettük az irányt, és egy kicsit a dózerutat követve, majd a bozóton átvágva gyorsan meg is leltük a sziklát. Innen már a jól ismert turistaúton sétáltunk, csak egy kis kitérőt tettünk a 12-es határkőhöz és hamarosan a célban voltunk. Na itt aztán el lettek halmozva a gyerekek csokival meg gyümölcslével rendesen. :-)

Jó kis hétvége volt, a virágszőnyegben pompázó Bene-hát pedig gyönyörű ilyenkor a maga tavaszi héricseivel, fürtös gyöngyikéivel, virágzó vadgyümölcseivel – persze mint oly sok helyre a Mátrában, ide is szívesen jövök mindig, hiszen minden szikla, minden kis ösvény, patakvölgy és marasztaló kökénybokor gyerekkorom szép emlékeivel örvendeztet meg.

Simon Péter

Kékes Turista Egyesület