Kékes Turista Egyesület - részletek a természetből

„Gyertek velünk, ...mert egyedül nem megy!”

Élménybeszámolók - lista

Mátrahegy 40 – 2007 (a seprű szemével)

2007. március 17.

Szombat reggel miután megszólalt az ébresztő, szép lassan kitántorogtam az ágyból. Ráértem az indulással, nem siettem, mert az előzetesen elvállalt seprésnek köszönhetően csak a mezőny után kellett rajtolnom, így csak fél 8-ra terveztem a leérkezést Mátrafüredre. Tzh-ékat felvettem az Örsön, majd miután semmi forgalom nem volt az utakon, hét óra után néhány perccel már le is érkeztünk az iskolához. A mezőny legeleje már elrajtolt, de még így is sok ismerőssel találkoztam, akik korai rajtot vettek (Döme és társai, igaz, ők csak a 30-as távon). Petivel gyorsan egyeztettem, hogy kb. 8.30 körül fogok elindulni, hagyva fél óra előnyt a mezőny végén rajtolóknak, valamint hogy hol lesznek szalagok, amiket be kell gyűjtenem... stb. Az indulási időpontom végül kitolódott 8.45-re, mert még ekkor is érkeztek, akik a 40-re neveztek. Indulás előtt még megreggeliztem, valamint kaptam egy GPS-kütyüt magamra, biztosítván az útvonal ismételt lemérését, további pontosítását. Megjegyzem, hogy ezzel jól kitolt velem Peti, mert most, hogy működés közben is láttam egy ilyen szerkezetet, már én is akarok egy ilyet magamnak! Hátizsákomban volt egy-két plusz felszerelés, hátha valakin segíteni kell, így a megszokott „egyszemélyes” alapcsomagomon felül volt nálam még plusz sebtapasz, leukoplaszt, lámpa, elem, fájdalomcsillapító, Mátra-térkép.

Indulás után rögtön nagy tömegben találtam magam, köszönhetően a rövidebb távokon, valamint az olimpiai próbán induló iskolás csoportoknak. Jó volt látni, hogy ennyi embert meg lehet mozgatni egy teljesítménytúrával. Ha igaz, akkor 1000 fő felett volt a nevezők száma a teljesítménytúrán és az olimpiai próbán együttesen. A Muzsla-tetőre, valamint a Sástóra hamar megérkeztem, azonban már itt akadtak „problémák”. Volt, aki a Sástóhoz már nem érkezett meg a 40-es távon, valamint volt egy 30-as távon induló, aki elvétette a kanyart a Rákóczi-forrásnál, és Sástótól már nem akart visszafordulni, így a 40-es távon ment tovább.

A Rákóczi-forrástól élveztem a nyugalmat, a csendet, innentől kezdve jó ideig csak a pontőrökkel találkoztam, akik nagy örömmel fogadtak mindenhol, hiszen tudták, ezennel lejárt a műszak. Köves-bércen derült ki, hogy még négy ember indult utánam, így vártam jó 20-25 percet, majd miután Peti feljött a pontőrökért, megbeszéltük, hogy a szalagokat itt nem szedjük be, majd délután visszajön értük, valamint hogy a pontőr még marad egy órát, hátha addig befutnak a késve indulók. Várakozásom alatt megcsodáltam az utóbbi három év alatt épített új mátrai várat (a pontőr építette az elmúlt három Mátrahegy őrködése alatt), amelynek felvétele a Mátrai várak mozgalomba remélhetőleg nem várat magára sokáig!

Továbbindulva hosszantartó emelkedés várt rám Galyatetőig, ami viszonylag könnyen ment, nem okozott problémát. Az út során sajnos egyre több helyen lehetett találkozni tarvágással, és ami még elszomorítóbb, hogy a tarvágás után mindent hátrahagynak maguk után az erdészek, csak a „főanyagot” viszik el, ezáltal lehetetlenné téve a turistautakon való előrehaladást. Egy ilyen szakaszon való lavírozásom során sikerült egy kb. 8 cm-es fadarabnak átszúrnia a cipőm oldalát, azonban szerencsére a lábfejembe már nem szaladt bele. Ezt megúsztam! Galyatető előtt ismét szalagokkal találkoztam, majd telefonos egyeztetés után ezeket már beszedtem, mondván: aki nem előzött meg eddig, az már ezután sem valószínű, hogy erre fog járni. És milyen igaz, utánam már nem jött senki, de mire felértem a következő pontra, Galyatetőn már mindenki járt, aki utánam indult. Hogy merre jutottak fel ide nem tudom, de mellettem egyetlen egy túrázó sem haladt el! Sőt, mint kiderült, többen ezek közül az emberek közül kihagyták már a Köves-bérci pontot is. Galyatető előtt tettem egy közel 40 méteres kitérőt a Galya-csurgóhoz, majd a huzatos pont bezárása után a kocsmában ittam egy üdítőt, és elkezdtem leereszkedni Parádsasvárra, ahol egy rövidebb pihenőt terveztem, hiszen ebédidőt jelzett a belső órám.

Lefelé menet a meredek hegyoldalban megláttam jó pár teljesítménytúrázót magam előtt, így visszavettem a tempómból, nem akartam senkit sem „kergetni” magam előtt, noha tudtam, hogy ők igencsak kint vannak a szintidőből. A tavalyi tapasztalatok alapján elkészített 11 órás menettervem szerint percre pontosan haladtam, még úgy is, hogy jó pár helyen hosszú megállóim voltak. Parádsasvár előtt aztán beértem 4 főt, akikről elsőre azt hittem, hogy nem a teljesítménytúrán vesznek rész, miután találkozásunk előtt a maguk mögött hagyott cigarettafüst „bódító szagára” lettem figyelmes. Azért biztos ami biztos alapon rákérdeztem, és kiderült, hogy bizony a 40-es távon indultak, közel egy órával előttem. Finoman szólva csehül álltak! A pontig beszélgettünk, és miután az is kiderült, hogy őket a szintidő nem érdekli, miután csak az olimpiai próba pontja miatt jöttek (ehhez szintidő nélkül elég teljesíteniük a távot), és különben is: nekik a 30-as táv is elég lett volna, nem sietnek. Az egyetlen lányon a csapatból látszott, hogy nem bírja már sokáig, és a cipőjét is ma vette fel először, és már kezd fájni a lába, így rábeszéltem, hogy csak a pontok megszerzése miatt nem érdemes folytatnia, belátta a dolgot, és buszra szállt a büfénél (éppen akkor érkezett be a busz, mikor odaértünk). A másik három ember folytatta a túrát (mert ők pontok nélkül nem mennek haza, akkor semmit sem érne ez a nap nekik), valamint csatlakozott hozzájuk egy negyedik fő is, aki utánam indult, mégis itt a ponton én értem utol őt (a Köves-bércet ő is kihagyta, és tőlem akart utólag igazolást szerezni). Hagytam a csapatnak negyed óra előnyt, addig jól megebédeltem, beszélgettem a pontőrökkel. Kiderült, hogy Parádóhután még találkozom majd velük, mert ők mennek az ottani személyzetért is.

Felérve a Sós-cseri-tetőre beszedtem a bóját, majd mentem tovább a Rákóczi turistaúton egészen Parádóhutáig. Útközben elkezdett szemerkélni az eső, de nagy szerencsére mintegy negyedóra próbálkozás után abbamaradt, így megúsztam a zuhét és a dagonyát. Ez a szakasz az egyik kedvenc szakaszom, nagyon szép útvonalvezetés mellett juthatunk el Parádóhutára. A sörözőhöz érve már vártak az ismert arcok, valamint az újak is. Megszabadultam az eddig összeszedett kellékektől (bója, szúróbélyegző), valamint megtudtam, hogy a 4 fős csapat mintegy két perce indult tovább, így itt is közel negyed órát váram, mielőtt továbbindultam volna. Sebaj, legalább összegyűjtöttem az erőmet a Pisztrángos-tóig tartó folyamatos emelkedésre. Visszafogott tempóban mentem neki az emelkedőnek a Klarissza-csevicét elhagyva, ami sokkal könnyebben ment, mint tavaly, amikor a hóban kitaposott nyomban csak tyúklépésben lehetett haladni. Felérve a Pisztrángos-tóhoz megpillantottam az éppen továbbinduló csapatot az ellenőrzőpontról. A megbeszéltek szerint innentől a pontőr velem jött végig a túra hátralévő szakaszán, de nem siettünk, itt is vártunk negyed órát, mielőtt nekimentünk volna a Gabi-halála – Sötét-lápa-nyerge – Kékestető szakasznak. Felfelé jól haladtunk, és végre menet közben is volt kivel beszélgetni! Így 45 perc alatt értünk fel, ismét csak beérve a pontnál a kergetett csapatot. Petiék jöttek bezárni az ekkor már hűvös pontot (bezárt már az étterem, így kint vártak minket), úgyhogy itt is beszélgettünk közel 10-15 percet, mielőtt elindultunk volna lefelé az utolsó ellenőrzőpontra.

Még világosban vágtunk neki, és a Vályús-kutat is még elérhettük volna lámpa nélkül, azonban inkább feltettem a lámpát a fejemre, biztosabbnak éreztem a dolgot, hogy láttam, hova lépek. A két pontőr meglátva minket eloltotta a tűzrakóhelyen égő tüzet, és csatlakoztak hozzánk az út hátralévő részére. Még szerencse, mert ketten nehezen oldottuk volna meg a ránk váró feladatot. Történt ugyanis, hogy a már sokat említett 4 fős csapatnak csak egy darab lámpája volt, ami a köves leereszkedésnek elébe nézve nem ígérkezett életbiztosításnak. Az utolsó pontot elhagyva mintegy 5 perc múlva beértük őket, és innen együtt próbáltunk meg haladni több-kevesebb sikerrel. Volt, aki előrement lámpa nélkül, aztán egy idő után csak bevárta a „fényeket”, volt, akinek a nagyon lassú tempónk is gyorsnak bizonyult. Nyögvenyelősen, de végül sikerrel lehoztuk a hegyről a négy embert, akik útközben jobb dolguk nem lévén még cigarettázni és telefonálni is elkezdtek, hogy az akkor már célban lévő útitársnőjük, akit feltettem a buszra, intézze nekik a pontokat a füzetbe, mire beérnek a célba. Az utolsó öt és fél kilométert bő két óra alatt sikerült megtennünk. Ha csak ketten lettünk volna, akik lámpával rendelkezünk, akkor szerintem három óra is kellett volna hozzá. A célban már mostak fel, szerencsére nem velünk, így a „bezárás” után még ettünk a rendezőtársakkal egy jó kis ragulevest, majd elbúcsúzva mindenkitől hazafelé vettük az irányt, még rám várt Tzh-ék hazafuvarozása, akik becsülettel megvárták, hogy én is célba érjek, útközben egy igazoltatás, és itthon még egy kiadós fürdés megszabadulván a nap folyamán összeszedett „rémisztő szagtól”. Mintegy fél 12-re kerültem ágyba, és közel 12 órát aludtam egyhuzamban.

Összegezve a túrát, nem bántam meg, hogy ismét a Mátrát választottam! A seprés nem okozott semmi problémát, egy-két plusz dologra kellett csak figyelni (papírok és bója beszedése), valamint sok új ismerősre tettem szert. Viszont ami probléma volt, hogy vannak emberek, akik fel sem tudják mérni, hogy mire képesek, és mik azok a dolgok, amik egy 42 km-es, szintben bőven ellátott túra teljesítéséhez szükségesek. Õk nagyon nagy veszélyt jelenthetnek saját maguk számára is, és a rendezők számára is! Az utolsó szakasz komoly odafigyelést igényelt mindannyiunktól. Ami nagyon jól esett, hogy a rendezőkön kívül a 4 fős társaság is megköszönte fáradozásunkat, a célba történő bejuttatásukat!

Jövök máskor is, a Mátra és a Mátrahegy gárdája visszavár (legalábbis bízom benne)!

Hikerworm