Kékes Turista Egyesület logó
„Gyertek velünk, ...mert egyedül nem megy!”

  Élménybeszámolók - lista

Erdélyországi lépések

2004. május 01.
Jókai 30 teljesítménytúra az „Egy az Isten”földjén
Kolozsvár, 2004. május 1.

Soha nem voltam még Erdélyben. De vágytam oda. A túranaptárban régóta szemezgettem a Kolozsvárról induló Jókai teljesítménytúrával, aztán valamelyik túrán Verával szóba került, hogy milyen jó lenne elmenni rá. Tervezgettük egyre csak. Aztán
egy másik alkalommal, egy másik túrán Csabának is megemlítettem a dolgot. Mondta, hogy őt is érdekli, s hogy ő is jönne. Igazából semmi elképzelésem nem volt, hogy jutok el oda, ezért talán nem is hittem, hogy lesz a tervből valami. Vera egyszer szólt, hogy majd utána érdeklődik a túrának a szervezőknél. Nem szólt. Ezzel kicsit alább is hagyott a lelkesedésünk. Mígnem kedden találtam a topikon egy autós felajánlást erre a túrára. Persze, hogy izgalomba jöttem. Fel is vettem a kapcsolatot Zebutox-szal, akit innentől Levente néven említek meg. Három helyre tartottam igényt, mert azt hittem Vera és Csaba is jön. De nem így lett. Este fel akartam hívni
Verát, de a telefonkönyvben nem volt benne. Így Ferit hívtam fel, hogy megvan-e neki Vera száma. Felvilágosított, hogy Verának nincs telefonja. De legalább meg tudta mondani, hogy Vera melyik házban lakik. Mikor megtudta, hogy miért keresem Verát, szólt, hogy őt is érdekli a dolog. Csabát is értesítettem, ő szeretett volna jönni, de sajnos iskolai tanulnivalóira hivatkozva nem tudott jönni. Sajnáltam, mert jó cimbora. Másnap reggel Verát a lakásán kerestem fel. Sajnos ő se tudott jönni, - az unokájára kell vigyáznia szombaton - mondta. Délutánra kiderült, hogy Ferinek sem jó, csak ha később indulnánk.
Közben érdeklődtem ímélben néhány ismerőst megkeresve, de senki nem érezte úgy, hogy nem élet az élet, ha nem tart velünk. Szerda este, miután azt vettem észre, hogy magam maradtam a környékről, akit lázba hozott ez a túra, ötletem támadt. Mi lenne, ha végiglapoznám a telefonomba bejegyzett neveket? Hátha lesz valaki, akinek szólhatnék.
Percig se haboztam, inkább matattam a telefonon. Az utolsó bejegyzések egyikeként az ecsédi T. Attila nevéhez értem. Hívtam. Nem vette fel. Akkor küldtem neki egy SMS-t. Tovább nem részletezem az eseményeket, annyit csak, hogy csütörtök délutánra eldőlt, hogy Attila is jön.
Felmerült bennem egy főiskolai vizsgám. Filozófia szigorlat a második félévben. Annyira izgultam, mintha ismét oda kellene mennem, Nyíregyházára, a főiskola egyik tanári szobájába, ahonnan - úgy, mint egykor -, ismét majdnem ki fog dobni a tanárnő, de hosszas izzadások, nyögdécselések, dadogások után, talán sajnálatból, de ad egy görbét. Nem értettem, mit izgulom túl ezt az egész kiruccanást...
Csütörtökön kivettem a könyvtárból az Egy az Isten c. Jókai regényt. Gondoltam magammal viszem, ha már e regény által leírt tájakon vezet a túra. Eddig nem olvastam még ezt a könyvet, amit hogy nehezebb legyen a hátizsákom 2004-ben, Jókai rögtön két
kötetben írt meg, még a reményteli 19. században. Este nekikezdtem olvasni, s ahogy kinyitottam, rögtön furcsát láttam benne. Ez a könyv a gyöngyösi városi könyvtárban a 33333. számon lett beleltározva. Ennek a számnak a leírásához is elég egyetlen számjegyet megtanulni az írásórán... Ez a könyv unitáriusokról szól, akikről az alábbit tudtam meg Jókai regényéből:
„-Zsidó ez az úr
vagy ateista?
– Egyik sem; hanem „egy Istent valló”.
– Mi az?
– Egy törvényesen bevett vallásfelekezet Magyarországon. Keresztyének, akik csak egy Istent vallanak, s mikor esküsznek, az egy hüvelykujjukat emelik fel az égre.
A hölgy csodálkozva rázta szőke fürtjeit.
– Hogy én ezekről soha nem hallottam.
– Nagyobbrészt Erdélyben laknak; hitsorsosaik Angliában, Amerikában települtek le, s ott hatalmas befolyásuk van. Kevesen vannak, de összetartanak; nem terjeszkednek, de nem is engednek.”

Pár sorral lejjebb ezt írja még róluk Jókai:
„Hisz még akik közelükben laknak is ott Erdélyben az egy Istent vallóknak, azt hiszik felőlük, hogy azoknak szarvaik vannak, s keresztelőjükhöz embervért használnak.”

Csütörtök este a telefonomra üzenet érkezett. Ismeretlen szám, +40-es. Emese, az erdélyi lányismerősöm írt, hogy jön ő is a túrára, s hogy Kolozsvárott majd találkozunk. Hívjuk Emesét a továbbiakban KicsiMesinek, mert megérdemli. KicsiMesit
interneten ismertem meg, íméleztünk sokat, majd nemrég személyesen is találkoztunk Budapesten. Említettem én neki már régen ezt a túrát, átküldtem neki a kiírást is tanulmányozásra. KicsiMesi soha nem volt még teljesítménytúrán.

Pénteken reggel bementem a kedvenc gyöngyösi pékségembe, a szokásosnál nagyobb hátizsákkal.
Hová lesz a túra? - kérdezte az eladónő.
Ezen kicsit meglepődtem, mert azon kívül, hogy szinte minden nap ott veszek magamnak délre harapnivalót, nem igazán ismerhetnek sokat mászkálós oldalamról. Megfeleltem, vásároltam, aztán a vasútállomáshoz indultam. Az állomáson egy nagyon aranyos
lánnyal elegyedtem beszélgetésbe, miután figyelmeztettem, hogy cipőjének fűzője kioldódott. Sajnos csak Vámosgyörkig utaztunk együtt, de jól elbeszélgettünk.

Vámosgyörktől Szolnokig egyedül utaztam, s kezdtem elmerülni a Jókai-könyvben:
„De hát hol van az a világrész, amelyből ön jő? Ahol az emberek egymást meg nem ölik, bosszút nem állnak, és csak egyszer szeretnek? Egy sziget az a Holdban?
– Valóban, hercegnő, annak a vidéknek van valami hasonlatossága egy olyan holdbeli tájképhez, aminőket a nagy refraktorok hoznak közelünkbe, egy olyan sziklaszigethez, mint a Plutarch vagy a Kopernikusz, és azon a szigeten minden olyan sajátszerű, mintha egy idegen csillagról származott volna oda. A térképen „Torockó” névvel van e hely megjelölve. Egy sziklavölgy, melybe csak egy szűk folyamparton s egy bérchasadékon át lehet eljutni. Ez a két sziklakapu a völgy természetadta erőssége. Az északi bércoldalt egy őserdő borítja, a délre néző egy óriási kopár szirttömeg, messze fehérlő sziklagerinc, melyen egész a völgy lejtőjéig egy bokor sem látszik, itt-ott tátongó odúktól megszaggatva. E meztelen fehér szikla adja az egész völgynek azt a holdtájképi mélaságot. Székelykőnek híják. Valaha vár volt rajta, romjai most is láthatók, s benne magyar alvajda lakott. Hanem a kopár hegy lejtőjén aztán elkezdődnek, mint egy római színkör egymásra emelt sorozatai, a szántóföldek. Minden egyes lépcső megannyi karzat, ahol emberkéz földet teremtett a sziklából, s kényszeríté a bércfalat századról századra hátrálni lőtte, és helyet adni az ő ekevasának. Ezek a lépcsők az ott épült városnak a századait számlálják. Mert a kráter fenekén egy város áll, és abban a világ legboldogabb népe lakik. És gyönyörű nép! Nem az önszeretet szól belőlem, nem az irlandi nosztalgiája. – Én rég elszakadtam onnan, s alig képzelek olyan helyzetet, hogy ismét visszatérjek oda. Ami nekik munka, az nem az én munkám, az ő örömük nekem nem öröm; s ami emlékezet róluk, az nekem mind fáj. Még az is fáj, ha arra gondolok, hogy valaki szeret ottan. De így mondják azt mások. Nevezetes angol és német utazók eljöttek messze földről az én kis holdszigetemet meglátogatni, s vaskos könyveket írtak róla, mint Japánról vagy Circassiáról – s van benne mind a kettőből valami. Van egy önmagából kifejlett, tökéletesülő indusztriája, mint Japánnak, és vannak szép lányai, mint Circassiának; csakhogy az ő leányai nem eladók pénzért. Sőt szív-szívért sem az idegennek. Azok csak a holdsziget lakói számára virulnak. Azokat őrzik még a napsugártól is. A torockói leány nem megy a mezőre dolgozni. Az férfimunka. A leány otthon a szobájában (s az olyan, mint egy oltár) fon, sző, hímez vagy csipkét köt. És azt mind saját magának; az az ő pompája. Mikor vasárnap egyszerre bejön a templomba az egész leánysereg, s elfoglal hat sor padot, az olyan, mintha egy angol „book of beauties” elevenült volna meg. A szépség minden változatai együtt. Nap aranyozta barna Judit-arcok gránátvillogású szemekkel és liliomhamvasságú madonnafők a derült éggel szemeikben; szőkék-e, vagy barnák – azt nem tudni meg, mert hajuk gondosan el van rejtve a kihímzett patyolatkendő alá. Minden öltönyük hófehér, maga a finom báránybőrből készült
ujjatlan ködmönke is; s aztán egy ilyen sor tündéri fehér rózsa között ott pompázik két három ragyogó virágszál. Ezek már menyasszonyok. Kiválnak a többiek közül. Fejükön a korona alakú párta, arasznyi széles aranycsipkéből, azalól széles selyemszalagok omlanak alá, vállaikat eltakarva. És vállfűzőjük, kötényük, viganójuk terhelve
csipkékkel, mikért egy divathölgy irigy lehetne reájuk, öveik arannyal áttörve, s abba tûzve a földig csüggő selyem jegykendő.”

A hosszú távra készültem, melynek Torockó a célja, és a Székelykő (1129 m) az egyik megmászandó hegye, s ezért nagy élvezettel, el-elmerengve olvastam e sorokat.

Attilával Szolnokon találkoztam, ahol még meg kellett oldanunk egy kétismeretlenes feladványt is, hiszen Levente a barátjával, Danival számunkra két ismeretlen személy volt. Telefonon annyit tudtam meg, hogy piros-fehér autóval érkeznek a vasútállomáshoz. Nemsokára ki is szúrtunk egy bekanyarodó járgányt, amire ráillett ez a leírás. Tipp bejött, ők voltak azok. Hamar becuccoltunk, és nekivágtunk az útnak. Pár órával később Ártándnál léptük át a trianoni
határt, s eltűnődtünk (könnyet azért nem ejtettünk), hogy mi majd egy másik országba térünk vissza.

Élesden megálltunk pénzt váltani. Bementünk egy kis pénzváltóba, fejenként pár ezer forintot váltani. Nekem egy ötezresért adtak egy valag román pénzt. Utána átmentünk fotózni az ortodox templomot. Odajött hozzám két szutykos cigánygyerek, karomat rángatták, karattyoltak valamit. Nem értettem, mit kartak,
de nem adtam nekik pénzt...

Este 7-re értünk Kolozsvárra. Megkerestük a buszpályaudvart, hogy megnézzük, másnap mikor jön vissza busz Szindről, a célból. (Leventéék a 30-as túrát tervezték be, ami Szinden ér véget, de az 55-ös résztvevőket is átszállítják oda Torockóról.) Ezt Levente
körüljárta, mi Danival elmentünk felhívni KicsiMesit. Találtunk két telefont az állomáson, de kártyával működtek. Vettem telefonkártyát egy kisboltban, majd megpróbáltunk telefonálni. Röhejes, de nem tudtam felhívni KicsiMesi számát. 06-tal próbálkoztam, az nem nyert. Egy zöldségárushoz odamentünk, s miután kiderítettük, hogy tud-e magyarul, megkérdeztük, miként kell egy mobilszámot felhívni. Nullát kell előhívószámként tárcsázni – tudtuk meg. A telefon kijelezte a pontos időt, láttuk, hogy egy kerek órával többet mutat, mint nálunk. (Ezt említette Vera is nekem.) Sikerült felhívni KicsiMesit, akivel megbeszéltük, hogy találkozunk a szálláshely előtt. Megkerestük a Brassai líceumot (ott volt a szállás), Levente begördült az iskola udvarára, ami nem volt túl egyszerű, mert meg kellett várnia, amíg a szemetet elviszik (helyi idő szerint este 9 óra körül!). A szálláshelyet nem tudtuk elfoglalni, mert nem volt még ott szervező, aki eligazított volna minket. Közben Attilával felderítettem a WC-t, ami nagyon lepusztult állapotban volt, mint az egész iskola. Amikor lehúztam, a víz nem tűnt el a lefolyóban, hanem vészesen szintemelkedett a
kagylóban. Nem volt mit tenni, menekülőre fogtam a dolgot... Majd kezet akartam mosni, de a mosdóban állt a víz. Azért valahogy még befért a víz és a csap alá a kezem. A folyosón, ahogy Attilát vártam, kijött egy lány az egyik vécéfülkébõl. Akkor vettem észre a feliratot
a vécéajtón, hogy: LÁNYOK. Jót röhögtem ezen, de igazából nem találtam sehol FIÚK feliratú illemhelyet ez után sem. Elfigyeltem az épület állapotát, s arra gondoltam, hogy a város hírhedt polgármestere (polgárbohóca) erre fog legutolsónak pénzt adni, ugyanis ez egy unitárius magyar iskola. Aztán kimentünk várni KicsiMesit az iskola
kapuja elé. A szívem örült, ha magyar lányok mentek el előttünk, de általában minden magyar hangnak. Aztán megérkezett KicsiMesi is, akit még telefonon megkértem legyen idegenvezetőnk, s mutassa meg nekünk a várost.

Városnézésünk első állomása a volt magyar operaház volt, ami most román operaház. Majd Sárkányölő Szent György lovas szobrát tekintettük meg, ami nagyon régi szobor, 1373-ban készítette a helyi származású Márton és György testvérpár. Persze ez csak egy másolat, az eredeti szobor Prágában áll. Ezt a másolatot Budapesten
készítették, s 1904 óta áll a városban. Szent György a lovon épp sárkányt öl - ezt lefotóztuk. Sajnos nekem nem sikerült a kép. (Éjszakai felvételek nem igazán sikerülnek.) Mátyás király gyönyörű szobránál időztünk ezután. Csak képről láttam még ezt a szobrot (Fadrusz János alkotását), mely 1902-ben készült el, s amit most élőben is megtekinthettem. Furcsa volt szembesülni azzal, hogy a szoboralkotás részét képezi néhány földre letett zászló is, ami messziről nem látható, csak, ha közel megy az ember. Lenyűgöző alulról feltekinteni király Mátyásra
- nem látható csak szilaj paripája, miként félrecsapja okos fejét, nagy királyunkból pedig csupán két csizmája, s méretes sarkantyúi. Ej, csak világos lett volna, s tudtam volna fényképezni! Két elmosódott kép maradt csak e méltán híres szoborról emlékbe nekem. A városban láttunk román szobrokat is, pl. Remus és Romolus táplálkozik az anyafarkasból, vagy hogy egy másikat említsek, valami nemzeti hős lehet, nevét nem is akarom tudni, óriási harsonákkal körülvéve. Na, ez a szobor nekem olyan ridegnek, érzelmek nélkülinek tûnt. A Mátyás szobron, meg a korszak magyar szobrain is látszik, hogy szívből vannak. Szívből és fémből. A személyes hangvételű szoborelemzést
ezennel befejezem...

Egy szépen vasalt kapuhoz értünk.
- Mátyás király szülőháza - mondta KicsiMesi.
A kapu mellett egy hatalmas fémtábla volt, magyar
nyelvű. Nagyon szép volt a tetején a két angyalka és köztük a Szent Korona. E tábla mellett egy szintakkora másik tábla, mely angol nyelven tudatta, hogy itt született a magyarok legnagyobb királya, aki román volt... Sajnos a magyar táblát sem tudtam lefotózni.

KicsiMesi nagyon aranyos volt, mert egy Kolozsvár könyvecskét hozott magával, és minden kérdésünkre abból próbált választ keresni.

Elmentünk enni, beültünk egy pizzériába. Mi KicsiMesivel csak üdítőt ittunk, nekem még Gyöngyösről hozott elemózsiám volt a hátizsákomban, bár azt a szálláson hagytam.

Szerettem volna még lemenni a Szamos partjára is, meg sok minden mást is megnézni. De nekünk azt mondták a szálláson, hogy mivel ez egy egyházi iskola, ne dorbézoljunk már 11-nél tovább.

KicsiMesi mondta, hogy másnap ő csak a 30-asra jönne, úgy gondoltam, akkor nekem sem illik más utakon mennem, s arra jutottam még, hogy lesz, ami lesz, nem hagyom az erdő közepén magára a lányt, ami annyit jelentett, hogy szintidő ide vagy oda, nem rohanok előre, hanem KicsiMesivel megyek végig.

Visszatérve a líceumhoz, elbúcsúztunk KicsiMesitől, akivel megbeszéltük, hogy reggel fél 7-kor találkozunk ugyanitt. Majd elfoglaltuk szállásunkat egy kisméretű tornateremben. Felmérve
a zuhanyzó állapotát, a zuhanyzást kihagytam, helyette csak egy gyors mosdásra szorítkoztam.

Másnap reggel bevásároltunk egy közeli boltban, mire kijöttünk KicsiMesi is megérkezett. Elővettük a várostérképet, megmutattuk a lánynak - mi négy fiúk -, hova is kéne menni. Helyi járattal utaztunk - jegy nélkül. Vettünk volna jegyet, de nem lehetett kapni sehol. (Azért annyira nem is hajtottuk fel érte a várost...) Leszálltunk a végállomáson, s elindultunk felderíteni a Bükki kempinget, a rajthelyet. Még soha nem történt meg velem, hogy már a rajthely felderítése megoldhatatlan probléma elé állított volna. Szégyellem,
de nem találtunk oda. Volt térképünk, volt idegenvezetőnk, aki ugyan marosvásárhelyi, de Kolozsváron tanult, volt tolmácsunk, aki ugyanaz a lányszemély, mint kit elébb említettem. Kérdeztünk embereket, vagy tudták, vagy nem tudták, merre van a kemping, mi mentünk Szelicse felé. Elértünk nagy sokára egy nagy kempinghez. A kemping neve románul Bükk volt (Faget). Itt a büfésnő semmit nem tudott arról, hogy onnan egy túra indulna. (Illetve mindez már addigra múlt idővé vált, hiszen akkorra bőven kicsúsztunk a nevezési időből...) Keveregtünk még egy kört, aztán Levente netes leírását követve nekiindultunk a 30-as
távnak, miután ráakadtunk egy fordított piros jelzéshez (ami persze csak nekünk volt fordított, mi a vízszintes sávjelzéshez vagyunk szokva, nem a függőlegeshez), és egy iránymutató jelzőtáblához, ami alapján arra jutottunk, ez valahol a túra eleje lehet. Gondolkodtunk, hogy ezt az égést nem-e inkább el kéne hallgatni...

Egyébként az volt a baj, hogy Kolozsvár rossz végéhez mentünk, másik úton kellett volna elhagynunk a várost, ahonnan kb. 2 km lett volna csak a kemping. Mondjuk, akkor se biztos, hogy megtaláljuk a rajthelyet… Mindegy. Így történt.

Attila is letett az 55-ösről (nem volt nehéz döntés, mert se térképe, se leírása nem volt hozzá), s együtt indultunk neki a 30-as táv útvonalának. Fenyvesekkel tarkított erdei úton
haladtunk, óriáshangyák hemzsegtek az ösvényen.

Már nem volt fontos az egész teljesítménytúra, csak mentünk, beszélgettünk. Gondoltuk megnézzük a Tordai-hasadékot, Szinden meg majd lesz valami. A mikesi házaknál kicsit elhagytuk a jelzést, ott egy háznál két idősebb ember szerelt egy Daciát. KicsiMesi megkérdezte tőlük, hogy merre vannak a mikesi házak. Mondták, hogy ott vagyunk. Kérdezték, hogy milyen náció vagyunk. Amikor KicsiMesi mondta, hogy magyarok vagyunk, akkor váratlanul magyarul kezdett beszélni az egyik férfi. Elmondta, hogy gyerekkorában volt egy magyar barátja, azért tud ilyen jól magyarul. Útbaigazított minket, a jelzést is megleltük. Attila és Dani előre mentek, mi lassabban haladtunk. Gondoltam majd bevárnak minket, ugyanis mind a leírás, mind a térkép Leventénél volt. Egy legelőn elvesztettük a jelzést. KicsiMesi és Levente megpihentek, én visszamentem jelzést keresni. Előttem egy méretes tücsök bújt el a földbe, volt vagy kétszer akkora, mint mifelénk. Megtaláltam az utolsó jelzést, de sehol nem láttam a következőt. A legelő mellett egy erdő kezdődött, a mi utunk is biztos arra tér - gondoltam. S tényleg ott folytatódott a P jelzés, amit már hárman találtunk meg,
miután visszamentem túratársaimhoz.

Hosszas erdei gyaloglás után egy tisztásra értünk, közepén egy terebélyes fa volt, P sávjelzéssel törzsén. Sok kiránduló volt itt a fa körül. A völgy felé megtaláltuk a Hordós-kutat, ez egy ellenőrző pont lett volna, de pontőrt már nem találtunk. Hosszú kádrendszer fogta fel a kút vizét, ami közepe tájt derékszögben élesen kanyarodott. Ittunk a kút vizéből, de nem a kádakból, azt meghagytuk a biomotoros fűnyíró gépek számára. A víz egy csőből jött, de előtte egy-két méteren keresztül a földön folyt a cső felé. Lementem jelzést keresni a völgy felé, de csak egy elterülő erdőszélt láttam, se út, se ösvény nem volt, jelzést sem fedeztem fel semerre. Visszamentünk a nagy fához, és megkérdeztük
a kirándulóktól merre is folytatódik a jelzés. Ismét erdős rész következett, majd végeláthatatlan legelőkhöz értünk. Lovak legeltek tehenek között. Egy cigánycsalád vigyázta az állatokat. Mivel megint csak eltűntek mellőlünk a jelzések, megkérdeztük őket. Mondtuk, hogy merre akarunk menni. Akkor menjünk arra - mutatták. De mi a jelzett turistaúton akarunk menni-mondtuk. Akkor meg amarra! - válaszolták. Nagyon lelkesen igazítottak minket útba, s elmondták, egész nap sok túrázó ment már el arra, amerre a jelzés is vezet. Egyébként legelőkön nehéz jelzést vezetni, azt mégse várhatjuk el, hogy 10 m-enként a fűszálakra legyen a jelzés felfestve... Nem, igazából nem voltak rosszak ezek a jelzések, csak nagy beszélgetésünkben kicsit csökkent a figyelmünk a jelzések követésére. Irányba persze jól mentünk, azzal nem volt baj.

Hamarosan eltaláltunk Tordatúr
településre. Megszomjaztunk, így hát elmentünk boltot, kocsmát keresni. Boltot találtunk. Vásároltunk, majd elindultunk visszafelé, amerre a túra útvonala is haladt. Egy kereszteződésnél álló feszületnél megdöbbentünk. Az út felett kb. fél méterrel, a kerítések mellett sárga csővezeték húzódott. Nemigen tulajdonítottam volna neki jelentőséget, de megláttam rajta egy fémdobozt. GAZ - volt ráírva. És ezen döbbentünk le. Itt a gázvezeték a föld felett vezet! Ha nekimegy egy autó, akkor meg levegőbe röpül az egész falu! Nem semmi! De a legviccesebb az volt, hogy a kapubejáróknál meg lement a föld alá a vezeték, majd újra feljött a föld alól.

A falu szélén magyar gyerekek kerékpároztak, játszottak. Elhaladtunk egy ortodox feszület mellett, amit le kellett fotózni! Ilyet se láttam még! A tordatúri ortodox feszület leírása: Kék fakereszten pléh Krisztus. Krisztus urunk karjai felett egy-egy csirke. Összeszögezett lábai alatt pedig kalapács és harapófogó egymással keresztben. (Később olyat is láttam, hogy még létra is volt a kalapács és fogó mellett.) Na, akkor gondolkodjunk! Kalapács - biztos azért, mert azzal szögelték fel Krisztust. Fogó - azzal lehet kihúzni a szögeket. De mit jelenthetnek a csirkék? (A felfestett
jószágok nemét nem sikerült megfejtenem…) A létra meg talán azért lehet szimbólum, mert azzal lehet felmenni a magasan álló kereszthez, esetleg kihúzni a fogóval a szöget. Ezt fölöttébb érdekesnek találtuk, mi Maradék Magyarországiak.

Kiérve a faluból megpillantottuk a Túri-hasadékot. Az egyik oldalának a tetején jártunk. Sajnos, a falu szeméttelepét - hova máshova - ide jelölték ki. Persze lehet, hogy nem kijelölt
terület ez, minden esetre hihetetlen, hogy egy ilyen természeti csodát képesek szemétdombbal elcsúfítani.

A hasadék pereméről letekintettünk a szörnyű mélybe. Fehérlő meredek sziklafalak mindenfelé. Barlangnyílást is fotóztam a túlsó sziklafalon. És mindenfelé piknikező nép. Hiába majális volt! Csak azt a nőt nem értettem, aki egy bozóttal szembe
ült le majálisolni. Ezért nem kellett volna a Túri-hasadékig eldaciázni, ezt máshol is meg lehetett volna tenni.

A hasadékot elhagyva egy kőbányához jutottunk. Itt ismét tévút következett, felmentünk a kőfejtőhöz. Hamar rájöttünk, hogy elszúrtuk, s visszamentünk a kerszteződéshez, ahol egy tábla jelezte Szindet balra és a Tordai-hasadékot jobbra. Jobbra tértünk, s hosszú úton ismét kiterjedt legelőket magunk mögött hagyva a Tordai-hasadék tetejéhez értünk.

Jöttek fiatalok balról,
egy szovátai magyar fiúval beszélgettünk – ő is először járt itt –, elmondta, hogy amerről jöttek, ott belépődíjat kértek tőlük a hasadék megtekintéséhez, 50 ezer lejt, ezért a másik irányból próbálkoznak, arra, amerre mi is indultunk. Levente megkérdezte tőle, - mivel nyáron
Szovátán (is) akar nyaralni - hogy mi a helyzet a medvékkel. A fiú elmondta, hogy nemrég bement egy medve a faluba, és megevett egy embert. De amúgy ilyen eset csak nagyon ritkán fordul elő. Megkezdtük a leereszkedést a hasadék bejáratához.

Nagyon meredek oldalon jutottunk le, KicsiMesi kissé le is maradt, de odalent megvártuk. Látványosan szép volt a magasról letekinteni a hasadékot átszelő patak kanyarulataira. Itt is piknikezés folyt, többnyire Daciák álltak itt is a patak mentén. A patakban megmostuk arcunkat, jól esett lemosni az izzadtságcseppeket, miket a húzós ereszkedés csalt homlokunkra.

Szemben álltunk a hasadék bejáratával, s elindultunk átszelni, megnézni ezt a csodát. Sok helyen kiépített lépcsők segítették a haladást. Hol az egyik, hol a másik oldalon vezetett az ösvény, a patak fölött olykor hidakon átkelve jutottunk tovább. Több helyen láttunk pókembereket a sziklafalon.
Egy barlangot is megnézhettünk volna, de siettünk, hogy mihamarabb Szindre érjünk. Háromnyelvű jelzőtáblák figyelmeztettek: TILOS ELHAGYNI AZÖSVENYT! Szerettem volna kijavítani a magyar nyelvű feliratot, de nem volt nálam megfelelő filctoll. Sebaj, legközelebb kisecsettel, festékes vödörrel jövök...

Leírhatatlan egyébként az a hangulat, amit itt érez az ember a hatalmas sziklafalak között, a patak csobogását, elfolyását figyelve, fel-fel tekintve a sziklacsúcsokra, elnézve a mászók bátorságát a magasban. Rövid szakaszon a sziklafal oldalára kifeszített drótkötél is segíti a haladást a keskeny ösvényen. Találtunk egy helyet, ahol a sziklákról fátyolszerűen folyt le a víz. Ihatónak mondták, s láttunk is embereket fogyasztani e magasból jövő vízből. Ittunk mi is belőle, és töltekeztünk is.

Rengetegen jöttek mindkét irányból, hiába, no, szombat volt és május elseje. Elég keskeny az ösvény itt a kétirányú forgalomhoz, vagy akár az előzéshez is. Egyszer megálltam fotózni, s perceket kellett várnom sziklafalhoz tapadva, mire egy csoport elhaladt mellettem. Egy helyen emberi arcvonásokat fedeztünk fel a túloldali sziklafalon. Orr, szem, száj, és kucsma a fejen. Mindez óriásiba. Ősök művészete ez, vagy
csak a természet véletlenje? Inkább utóbbi lehet, de nagyon érdekes, és látványos volt. A negyedik, egyben utolsó hídnál egy kis faház volt (épp zárva találtuk), talán itt szedhetnek belépőjegyet. Kíváncsi lettem volna rá, hogy a másik irányból jövőknek is kell-e fizetni?
Mire mi odaértünk, már nem volt ott senki, úgyhogy nem került lejünkbe az átkelés. A faház mellett háromnyelvű információs tábla volt a hasadékról. Ezen főleg a „tisztelyük” felirat tetszett...

A hídon – mely mind közül a legnagyobb, legimpozánsabb volt - átkelve nemsokára kiértünk az EKE volt menedékházához, amit – később a rendezőktől megtudtunk -, mindeddig nem kaptak vissza.
Itt megint piknikező sokaságot találtunk. Követendő jelzést viszont annál kevésbé. Kisebb keresgélés árán azért megleltük, s elindultunk Szind felé, a célba. Itt volt egy kicsi emelkedő, amivel még meg kellett küzdenünk. El voltunk fáradva. Legjobban KicsiMesit viselte meg a megtett út, nagyon ki voltak a lábai. Szerintem fogát összeszorítva csinálta meg a végét, elnyerve ezzel minden elismerésünket. Nekem is szokatlanul feltörte a lábamat a bakancs, pedig se nagyon hosszú nem volt a táv, se gyorsan nem mentünk. Jó, reggel rátettünk pluszba vagy 10 km-t, a keveréssel.

Jókai hősei is keresztülmennek a Tordai-hasadékon, sőt ott is éjszakáznak. (De még nem tartok ott a könyvben, ezért nem is idézek többet. Kíváncsi vagyok Jókai hogyan, milyen szavakkal írta le ezt az átkelést, mi fogta meg leginkább ebben a helyben.)

Szindet elérve már csak a cél felderítése maradt a nap utolsó feladatául. Daniék ekkor már vagy két órája a célban vártak minket, ezt egy Leventének küldött SMS-ből tudtuk. Érdeklődtünk
a helyiektől, merre is van az EKE kulcsosháza. Szerencsésen megtaláltuk. Amikor beértünk a hajdani unitárius paplak tornácára, nagy örömmel fogadtak minket:
- Megjöttek az eltévedtek is!
Mi néztünk furcsán erre. Abból gondolták, hogy eltévedtünk, hogy Daniék már nagyon régen beértek...

Margit néni, aki a környékbeli söripari vállalat termékeivel addigra már meglehetősen közeli ismeretségbe került, eligazított minket:
- Ide elém leül mindenki! – Nem volt apelláta.
Elmondta jókedvűen, hogy őt nem érdekli mikor
indultunk, aki végigjárja az megkapja a diplomát. (Diploma – így nevezte az oklevelet, nem kis vigyort csalva ezzel ábrázatunkra.) Daniék megbiztattak bennünket, hogy ez a ceremónia nekik is eltartott vagy félóráig... Először is befizettük a nevezési díjat, majd kitöltöttük
a nevezési lapot. Margit néni egyenként lepecsételgette az igazolófüzeteket, úgy, hogy majd minden pecsételéskor hosszasan keresgélte a megfelelő pecsétet. Aztán kitöltötte a diplomákat is, majd átvehettük ünnepélyes
keretek között (a többiek hangos tapsolása közepette) a kitűzőt, igazolófüzetet, és a diplomát.

Elmentünk a boltba fagyizni, ami helyi idő szerint este 11-kor még nyitva volt, persze kocsmahivatal is volt e bolt, s ez így már nem is annyira meglepő. Fagyi nem volt, csak jégkrém, beértük azzal is, szerencsére nagyon olcsó volt, dupla adag is felébe
került, mint itthon egy gombóc fagyi. És nem is volt rossz. Visszafelé beszélgettünk a szervezőkkel - egyébként ők vittek el minket a bolthoz. Az egész faluban kb. két működő lámpa fénye jelentette a közvilágítást. Kísérőink nagyon örültek, amikor megtudták, hogy először vagyunk
Erdélyben, s pont az ő túrájuk miatt. Kérdésemre elmondták, hogy Szinden alig élnek már magyarok. A szálláshelyünket, ami – mint már említettem – valaha paplak volt, az unitárius egyháztól kapták meg 15 évre ingyenesen felújítás, karbantartás fejében.

Attiláék kérdezték, hogy mi az ördögöt csináltunk mi, merre tévedtünk el, hogy ily soká értünk be. Mondtuk, hogy nem tévedtünk el, végigjöttünk a leírás szerint. Kiderült, hogy ők nem szándékosan, de rövidítettek. Leírás és térkép híján ők a Túri-hasadékon
mentek keresztül, majd egyből Szindre tértek. Eltartott vagy 15 percig, míg elhitték nekünk, hogy ők nem a Tordai-hasadékban jártak. A hidakról készített fotókat is meg kellett mutatnom, hogy megbizonyosodjanak. Minket meg ilyen emberek miatt néztek eltévedt túrázóknak! Borzasztó!
Másnapra emiatt megint csak két külön túrát terveztünk, Attila és Dani a Tordai-, a mi triónk pedig a Túri-hasadék felkeresését tűzte ki célul.

A sofőröket később kocsival visszavitték Kolozsvárra, hogy az ott parkoló autóikat el tudják hozni Szindre. Ez azért is volt fontos, mert minden cuccunk (hálózsák, egyebek) a kocsiban maradt. De hálózsák nélkül is megaludtunk volna, szerencsére voltak ágyak. Igaz kétszemélyesek voltak, s mivel KicsiMesi nem érezte
egy közös alvás szükségszerű voltát velem, mással meg én nem akartam az éjszakát eltölteni, lefoglaltam az egyik egyszemélyes ágyat. Szerencsére ilyen is akadt kettő, a másikra a lány telepedett le. Ezeken kívül még három emeletes, szintenként kétférőhelyes ágy volt a szobánkban, s állítólag még egy ilyen szoba volt a házban. Az 55-ös táv résztvevői későn érkeztek, közülük nem mindenkinek jutott ágy.

Reggel nehezen ébredtünk, bár korán akartunk, hogy elég időnk legyen a túráinkra. A kerti csap meghibásodott, s elzárták. Ajánlották a közelben feltörő szindi büdösvizet. Félmeztelenül,
törölközővel a nyakamban megejtettem egy jóleső kocogást a település utcáin a kútig. Ritkán mosdik az ember az utca közepén... Itt is rozsdaszínű vaskádakba folyt egy csövön keresztül a kénes víz. Mikor végeztem a reggeli mosakodással, akkor ért oda Dani. Csak ennyit mondott:
- Hát ennyit még nem gyalogoltam fürdőszobáig...
Visszamentem a házhoz, mondtam KicsiMesinek, hogy mi a helyzet a vízzel. Megkért, hogy kísérjem már el ehhez az utcai fürdőhöz. Kíváncsivá tett, hogy miféle mosdást gondolt ő ott a falu közepén megejteni, de ezt nem tudtam meg, mivel mikor odaértünk
ezt mondta:
- Figyelnéd arra az utat?
Ha valaki ilyen aranyos tud lenni, az nekem a végzetem... Mondtam is neki, hogy nálunk ezt úgy mondják: Elfordulnál?...

Összeszedelőzködtünk, Attiláék elsiettek a Tordai-hasadékhoz, mi pedig autóval elmentünk Tordatúrra, s leparkoltunk a hasadék bejáratánál. KicsiMesi nem jött velünk, a lábait nem akarta tovább
kínozni – azt mondta –, inkább leül majd a mezőn valahol. Mi elindultunk Leventével átszelni ezt a hasadékot is. Első meglátásunk az volt, hogy a Túri-hasadék sokkalta vadregényesebb, mint a Tordai-hasadék. Egyrészt nincs úgy kiépítve „idegenforgalmilag”, másrészt nincsenek hidak. Viszont 10-12 helyen kell általmenni a patakon. No, ezekkel gyűlt meg nekem a bajom. Sok helyen Levente segített át. Valahogy nem volt kedvem ebben a patakban lábat mosni... se bakancsot... pláne nem együtt a kettőt... Ahhoz meg túl mély volt a víz, hogy ne számítson, ha véletlenül nem jön össze egy lépés a köveken. Haladtunk, fotóztunk, egy döglött kutyát is találtunk a patakban, fennakadt egy kövön, pont ott, ahol át kellett kelni. De talán nem is ez volt a legszörnyűbb. S nem is az, hogy elég sok szemetet hozott a patak a falu felől, hanem amit az egyik sziklaoldalban a jelzett ösvényen találtunk. Ott is a fél méter széles jelzett turistaút közepén. Valaki otthagyott egy barna színű csomagot. Ezt a látványosságot meghagytuk az utánunk
jövőknek is, ki tudja miért nem volt kedvünk eltüntetni, neadjisten magunkkal vinni... A sziklafalban sok kisebb barlangszájat láttunk, amik számunkra megközelíthetetlen magasságban, elérhetetlenül sötétlettek. Ennek a hasadéknak a kiépítettlensége miatt szinte alig találkoztunk túrázókkal. De ez veszélyesebb is volt, egyedül nem tudom, hogy küzdöttem volna le az átkeléseket. Valószínűleg nem úsztam volna meg szárazon.

Nem egy helyen láttam lyukakat a sziklafalak magasán. Madarak tudnak azokon átrepülni, s biztos ők is élvezik a falatnyi sziklaalagutakat a magasban, miként mi, szárnyatlanok csupán mindezek
látványát csodálhatjuk merengve.

Ahogy kiértünk a hasadékból megint egyre több lett a piknikező. Találtunk egy kocsmát, ahol fagyit akartunk venni, de nem volt hűtő a kocsmában, így fagyi se. Végül is semmit nem vásároltunk. A kocsma előtt a helyi csőcselék prominens képviselői próbáltak szóba elegyedni velünk, mondták, csináljunk róluk fotót.
Gondoltam hamarabb szabadulunk. Levente előre ment, mondta, ne foglalkozzak velük. Azért csináltam egy képet az egyik kopaszról, aki mutatta, hogy össze van varrva a feje... Szerencsére nem fajult el találkozásunk, s mi sietve távoztunk a helyszínről. Annál is inkább siettünk, mivel Daniék közölték SMS-ben, várnak minket a megbeszélt találkozóhelyen, Magyarpeterden. Ehhez képest mi még sehol se voltunk, épp kiértünk a hasadékból, s nekünk még vissza kellett jutni a kocsihoz is, Tordatúrra. Szegény KicsiMesit is sajnáltam, hogy mennyit kell várnia ránk.
Igyekeztünk tehát.
Koppándra érve, térképről belőttük irányba a főutat, majd azt elérve balra Tordatúr felé indultunk. Egy kanyart levágva a legelőkön át az első magaslatról feltűntek a település házai. Az autót is megláttuk, és örültünk, hogy pont jó helyen keveredünk
majd be a faluba, nem kell még ott is bóklásznunk. A falu szélénél KicsiMesit is megláttuk, a hasadék bejárata fölötti dombon ült. Magyar hangokat és rendszámtáblás lovas szekereket fedeztünk fel a faluban. Ez utóbbi sem maradt fényképezetlenül...
A kocsinál a túraruhámtól megszabadultam, pólót, nadrágot, lábbelit cseréltem. Elmentünk Danit és Attilát felvenni, bár én javasoltam az alábbi üzenet küldését a fiúknak:
„Felszedtünk két csinos román csajt, úgyhogy ti már nem fértek be, gyertek, ahogy tudtok, Kolozsváron találkozunk:)”De mivel így is ők vártak ránk, megint vagy két órát, ezt a poént már nem erőltettük...
Az út szélén egy autó állt, előtte tábla. Valamit árult. Kérdeztük KicsiMesit:
- Mit árul, mi van a táblára írva?
- Élő hal - mondta, s mi ezen jót nevettünk. Jó,
mondjuk mifelénk is árulnak országút mellett például dinnyét, de ahhoz nem kell akváriumot szerelni a csomagtartóba...

Kolozsváron a Brassai előtt álltunk meg, s búcsúzóul összeálltunk egy közös fotóra. Eddig tartott, míg rájöttem, hogy van időzítés funkció is a fényképezőgépeinken, s tudunk olyan képet is készíteni, amin mindenki rajta van. Gépet a motorházra, ...katt...
10 másodperc alatt odafutás a kapuba a többiek közé... Igaz a kép alsó felét a járda szürkesége uralja, de legalább mindenki rajta van tetőtől talpig. Eszünkbe juthatott volna ez hamarabb is. Szerettem volna még néhány képet készíteni a városról, szobrokról, de indulnunk
kellett. Elbúcsúztunk KicsiMesitól, s az EU határátkelője felé indultunk.

Úgy indultam el pénteken, hogy majd hatalmas fenyveseket látok, bővizű patakokkal, hatalmas hegycsúcsokkal. Ez elmaradt most. De cseppet se bántam ezt, mert miket átéltünk, örökre szép élmény marad. Kicsit sajnálom Székelykőt, Torockót, ami most kimaradt, de talán majd egy másik alkalommal.

Hazafelé Körösfőn megálltunk ajándékokat vásárolni, ahol szinte az egész falu szuvenír-kereskedéssel foglalkozik. A boltos néni elmondta, hogy ez egy színmagyar település. Vettem anyukámnak anyák napjára korondi kulacsot, morzsolt kukoricacsutka dugóval. (Amit azóta se merek kihúzni a kulacsból, félve, hogy eltörik, s nem tudom csak hazai kukoricacsutkával pótolni. S az már nem lenne az igazi. Inkább marad a „nem piszkálni” opció.) Magamnak pedig egy, a nyelén kicsit faragott gulyásszedő fakanalat. (Legalább is azt mondták, hogy arra használták.) Akartam még bicskát is venni, de az nem volt, csak bicsok. Ami persze ugyanaz, csak ott ekképp mondják. Persze nem azért nem vettem bicsokot, mert bicsoknak nevezte a néni, hanem mert amiket kapni lehetet, azok enyhén szólva nem tûntek túl autentikusnak.

Bánffyhunyadon még megálltunk fotózni. Ezt még mikor jöttünk eldöntöttük. Olyan majdnem kacsalábon forgó házakat húznak itt fel a cigányok, hogy muszáj volt megállni. Többszintes, hatalmas épületek. Értelmetlenül többszintes tetőzettel, ami olyan csillogó fémes anyaggal van fedve, amit az ortodox templomok kupoláin láttunk.

Nagyváradon a kocsiablakból még lefotóztam, miként zörög el mellettünk egy sárga-fekete villamos. Nem sokkal később a határállomáson villámgyorsan átjutva megérkeztünk az EU-ba.

Kép és szöveg: Szőke György

 BEJELENTKEZÉS

Ha a kekesturista.hu oldalon minden funkciót el szeretne érni, be kell jelentkezni!

Felhasználónév:

Jelszó:

 REGISZTRÁCIÓ

Ha még nem regisztrált látogatónk, akkor itt megteheti!

 

 LEGUTÓBBI HÍREINK

 FONTOSABB ESEMÉNYEK

 ESEMÉNYNAPTÁR

2017. szeptember
H
K
SZe
Cs
P
SZo
V
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
25
26
28
29
30
 
2017. október
H
K
SZe
Cs
P
SZo
V
 
 
 
 
 
 
1
2
4
5
6
8
9
10
11
12
13
15
16
18
19
20
22
23
24
25
26
28
29
31
 
 
 
 
 
2017. november
H
K
SZe
Cs
P
SZo
V
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
15
16
17
19
20
21
22
23
24
25
26
27
29
30
 
 
 
1plusz1 százalék
Egererdő Zrt.
Kékes Turista Egyesület - 3200 Gyöngyös, Török Ignác u. 1. - info@kekesturista.hu