Kékes Turista Egyesület logó
„Gyertek velünk, ...mert egyedül nem megy!”

  Élménybeszámolók - lista

Szakmai kirándulás #2 (fényképekkel)

2017. szeptember 16.
2017 szeptemberének harmadik hétvégéjén, egy borongós-csepergős szombat hajnalon szálltunk buszra a gimnázium előtt, majd később még néhány embert felvettünk a toronyháznál, hogy aztán 27 fővel nekivágjunk az ez évi szakmai tanulmányútnak, melyre egyesületünk legaktívabb tagjai kaptak meghívást. Kelemérig utaztunk, ahonnan a Mohos-tavakat indultunk el megnézni Szilágyi Jánossal, az Aggteleki Nemzeti Park munkatársával. Ahogy elindultunk, az eső is elállt szerencsére. Az első megállónk a Nagy-Mohos-tó partján álló 300 éves kocsányos tölgynél, a Kisasszonyfánál volt. Álmélkodtunk és természetesen sok fényképet készítettünk ennél a 2 méter törzsátmérőjű fánál, miközben meghallgattuk a fához kötődő mondákat, mely némi magyarázattal szolgált a fa elnevezéséhez. A rövidebb, kevésbé izgalmas történet szerint a fa Piroska kisasszony, a Mohosvár egykori úrnője után kapta nevét. A másik, Dr. Faggyas István keleméri születésű néprajztudós népmesegyűjteményéből való monda szerint a fa vízszintes ágain ültek a lápi kisasszonyok. Így nevezték a helyiek a mocsári tündéreket, akik főként szövéssel-fonással múlatták idejüket, no meg aztán azzal is, hogy a fa alá vetődő emberekkel incselkedjenek. Így tettek a fa alá pihenő juhászlegénnyel is, aki megunván, hogy fonalaikkal piszkálták, le akarta őket rángatni a fáról, ám ez nem sikerült neki, sőt a tündérek húzták fel őt a fára és bedobták onnan a Mohos vizébe. De kötődik egy monda magához a láphoz is, mely szerint a láp mellett lakott egykor egy gazdag ember, akinek a fiai nem tudtak megosztozni az örökségen. Már apjuk életében is csak ezen törték a fejüket. Az apjuk hiába kérte őket, hogy halála után maradjanak együtt, ne osszák fel a földet, az állatokat, hisz úgy könnyebben boldogulnak, nem fogadták meg szavát. Mikor az apjuk meghalt, megosztoztak az örökségen, csupán egyet nem tudtak eldönteni, hogy melyik testvéré legyenek a tulkok, mind magának akarta. Végül megegyeztek, hogy kiengedik az istállóból őket, és akinek a földje felé szaladnak, azé lesz. Ki is engedték őket, azok viszont fejvesztve egyenesen a láp felé futottak, és bele is vesztek mind a Mohos mocsarába. Azóta járja a mondás, hogy ha valaki lefekszik a láp pázsitjára és hallgatózik, hogyha hallja a tulkok moraját, az azt jelzi, hogy valahol osztozkodnak. Ezt a történetet Tompa Mihály a Mohos c. versében is megörökítette.

A tónál megérintettük, megszagoltuk a tőzeget, ami vezetőnk elmondása alapján rengeteg vizet szív magába és facsarni lehet belőle a vizet. (Mindezt most teljes körűen nem sikerült demonstrálni, mert korábban nem esett elég csapadék, amit jól magába tudott volna szívni a növény.) Ezt követően a tőzegmohalápról tudtunk meg számos érdekességet, többek között azt, hogy ez a folyamatosan növekvő tőzegréteg, amely mint egy történelemkönyv, őrzi a régi idők növényeinek maradványait, az itt végzett kutatásokból kirajzolódik, hogy mikor milyen növények éltek itt, amiből pedig az egykori éghajlatra következtethetünk.
A tavaknak is nevet adó itt élő molyhos nyír különlegessége, amiről a nevét is kapta, hogy leveleinek fonákja pelyhes, molyhos.
A nagyjából tízezer évvel ezelőtt kialakult Nagy-Mohos-tó után a fiatalabb testvéréhez, a feleannyi idős Kis-Mohos-tóhoz értünk, ahol túravezetőnk két önként jelentkezőt kért, egy férfit és egy nőt. Jelentkeztem. A feladat a következő volt, át kellett menni a tóban úszó lápra. ehhez először vékonyabb faágakon át kellett lépni a vízfelület felett. Ez könnyen ment, viszont amikor leléptem az ághídról, azonnal befolyt a cipőm oldalán a víz, de ez nem foglalkoztatott. (Különben egy rendes cipőbe vagy bakancsba nem folyt volna bele az a kb. fél cm víz, amit kipréselt lépéseim súlya, de nekem egy könnyű, szellős túracipő volt a lábamon.) El kellett mennem a legközelebbi nyírfáig, pár méterre volt, majd ugrálnom kellett. Ahogy ugráltam a mellettem lévő fa is kicsit jobbra-balra hajlongott. Ez bizonyította, hogy ez egy úszó sziget, hiszen máskülönben egy ekkora fát néhány ugrással mellette nem lehet így belengetni. Nagyon érdekes volt, ez is egy felejthetetlen élmény számomra, bőven megérte, hogy vizes zoknikkal mentem tovább. Utánam még Tóthné Kelemen Marika, a másik nem színeiben próbálhatta ki ugyanezt. Sajnos a terület védettsége okán mindenki nem léphetett a lápra.
A Mohos-tavak után a közeli Mohosvárhoz kapaszkodtunk fel. Az egykori földvár sáncainál a vár történetéről és az itt végzett régészeti ásatásokról, az itt talált 800 éves téglákról hallhattunk néhány mondatot. A várat elhagyva gyönyörű csendélet varázsolódott a természet vásznára: Mint hosszú, vén boszorkányujjak, kidőlt fák feküdtek mohával benőtt törzzsel a vöröslő avarban.


Mint hosszú, vén boszorkányujjak


Innen újra a Kisasszonyfához értünk, majd ugyanazon az úton, melyen jöttünk, visszatértünk Kelemérre. Vezetőnket megajándékoztunk egyesületünk jubileumi kiadványaival, sőt Sanyi bácsi még nekiajándékozta az útközben szedett laskagombáit is. Itt elbúcsúztunk Szilágyi úrtól, és Gömörszőlősre utaztunk.


Tulipános kerítésoszlop Keleméren




Gömörszőlős térképe


Gömörszőlősön Molnár Csaba várt minket, akivel a délutánt töltöttük. Először a gyapjúfeldolgozót mutatta meg nekünk. A gyapjút legelőször abban a formában láthattuk, ahogy megérkezik a manufaktúrába. Ilyenkor még sok szennyeződés van a gyapjún, elsősorban zsír, de vizelet, ürülék, növényi részek, kisebb rovarok, stb. Ezeket a szennyeződéseket el kell távolítani, ehhez először áztatni, majd vegyszermentesen mosni szokták Csabáék. A gyapjúzsírt legjobban forró vízzel lehet kioldani a gyapjúból, de ilyenkor vigyázni kell, hogy ne mozgassuk, nyomkodjuk, mert nemezelődik. Ezután már viszonylag tiszta, de még csomós a gyapjú. Ezt egy árammal működő tépőgéppel kétszer átdolgozzák. Azután egy muzeális korú (de már árammal meghajtott) szobányi méretű kártológép addig fésülgeti ezernyi apró tüskéivel, amíg elő nem áll a megfelelő minőségű kártolt gyapjú, ami már felhasználható különböző gyapjútermékek gyártására. Lenyűgözve álltuk körbe a csodaszarvasos szőnyeget, amit Csaba készített, és amit jelenleg is használnak otthon.
Megtudtuk, hogy leginkább a molylepke jelent veszélyt ezekre a gyapjúcsodákra. Összegezve sok érdekeset láttunk-tapintottunk ezen a helyen. Ezután megnéztük a néprajzi gyűjteményt, a szabadtéri gépkiállítást. A Kisgalériában felfigyeltem egy angyalt ábrázoló festményre, közelebbről még egy szöveg is volt a képre festve, az angyal alá: Vigyázzon rátok a Gömörszőlősi angyal.


Vigyázzon rátok a Gömörszőlősi angyal


Még néhány helyre benyitottunk a faluban, láttam az egyik kiállítóhely alacsony cseréptetőjén a megtelepedett mohacsomóban élő kövirózsákat, teljesen bizarr látvány volt.


Kövirózsák a háztetőn


Egy kiállításnak helyt adó másik parasztház falán pedig a Galéria felirat gallyakból van kirakva, igen látványos G betűvel.


Galéria


Szintén nem tudtam nem lefotózni azt a kis házat sem, amelyiknek oldalához tűzifát halmoztak, a kicsike ablakánál megtörve a sorokat. Tökéletesen kiegészítette ezt a falusi képet a falhoz támasztott falétra.


Ház létrával


Az egyik pajtában még zsiráf és zebra is volt, persze nem igaziak…


Zebra a pajtában


Miután körbenéztünk a faluban elindultunk túrázni. Vártunk egy kicsit Csaba családjára, hamarosan megjelent egy várandós, mosolygós anyuka egy szőke kislánnyal. Csaba a kislányát hozta magával, a párja otthon maradt. A többség már elindult, amikor még pár szót váltottunk Csaba feleségével. Elmondta, a második gyermekkel a pocakjában, hogy három de inkább négy gyereket szeretnének, mivelhogy a nagymamájának is négy gyermeke volt, és ott még tartotta magát az a mondás: Egyet apának, egyet anyának, egyet a hazának és egyet az egyháznak. Gyönyörű gondolat volt ez, mondtam is magamnak, hogy ezt érdemes lesz megjegyezni. Elköszöntünk a fiatalasszonytól, majd mi is a többiek után mentünk, akik már egy növény köré hajoltak. Csaba, ahogy egy igazi botanikushoz illik, jó pár növényt mutatott nekünk. Aki még nem ismerte, megismerhette az apróbojtorjánt is, ami csodálatos gyöngyös nyaklánccá változtatta a cipőfűzőinket, de az apró bogáncsszerű gombócok a ruháinkra is ráragadtak. Megkóstoltuk a káposztaízű rekkenyőt is. Átvágtunk erdőkön-mezőkön, mígnem megérkeztünk a Tompa Mihály emlékfához, ami a tábla szerint egy 350 éves tölgy. Áll még ugyan a tekintélyes méretű fa, de sajnálatos módon mára már kiszáradt.

Visszatérve a faluba nem maradt más hátra, mint házigazdánktól néhány kisebb ajándékot átadva elköszönni. Mivel itt nem kaptunk szállást, Aggteleken, a kempingben foglaltunk le 5 faházat. Átbuszoztunk Aggtelekre, ahol elfoglaltuk a szállásunkat, majd kihasználva a vacsoraidőig hátralévő fél órát, ki-ki elsétálgatott kedve szerint a környéken, én például felkapaszkodtam a barlang bejárata fölötti kilátóhelyre. Az étteremben elfogyasztottuk vacsoránkat, majd utána megszálltuk az egyik faház kis szobáját egy kis beszélgetésre, tervezgetésre, pogácsázásra és borozgatásra. Kicsit szűkösen, de jó hangulatban telt az este, utána nyugovóra tértünk. Felhívták figyelmünket, hogy reggel ha kimegyünk a ház elé, hallgathatjuk a szarvasbőgést. Sajnos erre nem került sor, mert reggelre komoly esőt kaptunk, aztán kedvünk se volt kimenni, mint ahogy talán a szarvasoknak se bőgni abban az esőben…

A Bódva-völgyében fekvő Szalonnán kezdtük a reggelt, nekem ismerős volt a település, korábban már jártam ott, tudtam, hogy valóban létezik ilyen névvel egy kis falu. Megnéztük az Árpád-kori templomot, ahol egy nagyon érdekfeszítő idegenvezetést kaptunk a templom történetéről. Néhányan még a fa haranglábba is felmásztunk. Még esett az eső, amikor újra buszra szálltunk és Szendrőre indultunk.

Szendrőn a Szendrői Természetjáró Szakosztály képviselőivel találkoztunk, kölcsönösen bemutattuk egymásnak a két egyesületet, és megbeszéltük, hogy valamiféle kapcsolatot, együttműködést lenne jó kialakítani a két szervezet között.

Szendrő város legújabb nevezetességét, a közelmúltban átadott Kincsesházat néztük meg ezután, amit egy svájci pályázatból visszamaradt összegből tudtak létrehozni a nemzeti park segítségével. Nagyon sokszínű ez a kiállítás, elsősorban a környék földrajzi, természeti és néprajzi vonatkozásban. Itt egy nagyon látványos 3D-s rövidfilmet is megnézhettünk a környező barlangokról. Volt a falon, gyerekmagasságban egy elhúzható, vízcsepp alakú tábla, ezzel a felirattal: Melyik a „legsikeresebb” faj? Elhajtva, alatta egy kis tükör volt, aláírva az alábbi szöveg: A Homo sapiens (az értelmes ember). Gondolom ez számtalan mosolyt csalt már a kis gyerekarcokra.


Melyik a “legsikeresebb” faj?


Mivel maradt még időnk a következő programig, egy félórás szabad program következett, ami alatt sokan cukrászdában voltak, míg mások sétáltak egyet a városban. MI Tibivel többek között bekukkantottunk egy templomba és megnéztük a városon keresztülfolyó Bódvát. Sajnáltam, hogy a református templom kőből épült haranglábjába nem lehetett felmenni.

Következő állomásunk a rudabányai Rudapithecus látogatóközpont volt, itt sikerült kissé eltévednünk, mert elmentünk a Rudapitecus Látványtár tábla által mutatott irányba. Majdnem járhatatlan úton eljutottunk egy hatalmas bordó épülethez, ahol senkit nem találtunk. Ketten Irénkével az esőben kicsit körbenéztünk, hátha látunk valakit, de nem volt ott egy lélek sem rajtunk kívül. Elsőre atombunkernek gondolná az ember ezt az ablaktalan, ajtótlan monstrumot, két nagy hangárkapu volt csak az építményen, az is zárva. Sok információs- és ismertetőtábla volt viszont az épület körül, ez jelezte csak, hogy itt valóban valamiféle múzeumnak kellene lennie.


A Rudapitecus Látványtár bordó betonmonstruma


Felhívta Irénke a látogatóközpontot, azt mondták, hogy eltévedtünk, a Majomszigeten vagyunk, a Rudapitecus Látványtárnál, amit sajnos még nem tudtak megnyitni, menjünk be a városba, Óvoda utca 10. a cím. Öröm az ürömben, hogy az épület egyik nyitott oldalú folyosójáról lenyűgöző volt a rálátás a betonmonstrum alatt elterülő bányatóra, sajnos az eső és az időveszteség miatt ide már nem hívtuk vissza a csapatot, a többség ebből a látványból kimaradt. Innen már GPS-be ütve a címet, könnyen odataláltunk. Kissé furcsállottuk, hogy a városban több helyen ki van téve hogy merre is van a Rudapitecus Látványtár, de az nincs odaírva, hogy jelenleg még nincs megnyitva...

A látogatóközpontban viszonylag kevés kiállított anyag van. Három rövidebb filmet megnéztünk itt, ezekből viszont annyi információt kaptunk, hogy nem is kellett sokkal többet hozzátennie a hölgynek, aki minket fogadott. Megtudtuk, hogy azért nincs még megnyitva a monstrum, mert még hiányoznak a közművek, nincs még víz és villany, de talán hamarosan megnyithatják ott is a kiállítást, ami egyébként azon a helyen van, ahol Rudit megtalálták.

A hétvége utolsó programjaként, a városban maradva a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bányászattörténeti Múzeumba látogatunk. Itt sokáig próbáltuk megfejteni a többszáz éves vas templomajtó feliratát, ami még úgy is nehezen ment (végül fel is adtuk), hogy mellé volt írva egy papírra, de valahogy sok betű annyira kacifántos volt, hogy vakargathattuk a fejünket, hogy akkor most hogy is van ez... A sok érdekes bányaműveléssel kapcsolatos tárgy mellett található itt egy teljesen szokatlan írógép, amin nem gombok vannak, hanem egy vaspálcát kell egy betűtábla fölött ráállítani a nyomtatni kívánt betűre, majd megnyomni egy gombot, ami papírra nyomja az így kiválasztott betűt. Ezt is nagyon érdekesnek találtuk, mint ahogy a türelemüvegeket is, amik meg kis életképek (általában több emeletesek) egy dugóval lezárt nagyhasú üvegben. Kalauzunk elmondta, hogy ezt apránként, csipesszel kell beügyeskedni az üvegekbe, ezért is hívják türelemüvegnek, mert bizony eléggé babra munka. Akadtak közülünk többen, akik az asztalokon lévő mikroszkópokkal ismerkedtek. A kiállítás után egy bemutató bányavágatba mentünk, ahol a különböző aknafajtákat lehetett megnézni. Itt is sok érdekeset láttunk-hallottunk. Végezetül a
Hős vasércbányász szobra mellett elhaladva megtekintettük az ásványgyűjteményt. Tárlatvezetőnk megmutatta azt a kiállított, nagyobb méretű kőzetet, amit saját kezűleg hozott fel a recski ércbányából, 900 méter mélyről. Itt is részét képezte a kiállításnak a Rudapithecus hungaricust és egyéb itt fellelt ősmaradványokat bemutató gyűjtemény. Leglátványosabb a hatalmas masztodon állkapocsmaradvány volt számomra, félelmetes méretű lehetett ez a lény. Korábban, a látogatóközpontban is láttam egy masztodon őrlőfogat, már az is nagyon megfogott a maga téglányi méretével. Az ásványgyűjtemény megtekintése után buszra szálltunk és hazaindultunk.

A résztvevők nevében ezúton is köszönjük Előházi Irénkének a kétnapos kirándulás megszervezését, a sok tartalmas programot.

Szőke György

Szőke György fotói

 BEJELENTKEZÉS

Ha a kekesturista.hu oldalon minden funkciót el szeretne érni, be kell jelentkezni!

Felhasználónév:

Jelszó:

 REGISZTRÁCIÓ

Ha még nem regisztrált látogatónk, akkor itt megteheti!

 

 LEGUTÓBBI HÍREINK

 FONTOSABB ESEMÉNYEK

 ESEMÉNYNAPTÁR

2017. október
H
K
SZe
Cs
P
SZo
V
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
22
23
24
25
26
28
29
31
 
 
 
 
 
2017. november
H
K
SZe
Cs
P
SZo
V
 
 
1
2
3
5
6
7
8
9
10
11
12
13
15
16
17
19
20
21
22
23
24
25
26
27
29
30
 
 
 
2017. december
H
K
SZe
Cs
P
SZo
V
 
 
 
 
1
3
4
5
6
7
8
9
10
11
13
14
15
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
1plusz1 százalék
Egererdő Zrt.
Kékes Turista Egyesület - 3200 Gyöngyös, Török Ignác u. 1. - info@kekesturista.hu