Élménybeszámolók - lista

2011. március 12.

Március 12-16., idei első túránk az Alföldi Kéken. Terepünk a Kis- és Nagy-Sárrét volt, Körösladánytól Bakonszegig.

Nem fogtam volna hozzá az íráshoz, ha most már sokadszorra az elmúlt kilenc évben, nem járunk ekkora szerencsével. Az idei tavasz első öt napja volt a miénk, ahogy hazaértünk eleredt az eső, fagyos éjszakák, hideg, esős napok kezdődtek megint. Hányszor jártunk így! Ugyan kinek-minek köszönhetjük ezt a kivételes bánásmódot? Kilenc év alatt kétszer áztunk egy-egy órát, nyári melegben, közvetlenül a hazaindulás előtt. Áznunk-fáznunk sosem kellett, rossz idő miatt egy lépést nem kellett késlekedve megtennünk, vittük a jó időt magunkkal.
Kísérjen bennünket az égiek jóindulata továbbra is!

A buszon Ilikét hallgatjuk. A Sárrétről, Szeghalomról, a Mágori-dombról mesél.
A Szeghalomhoz tartozó Sebes-Körös menti Vidra Tanya a szálláshelyünk. Valamikor turistaszálló volt az épület, mely viszontagságos évek után felújítva, kibővítve, fürdőszobákkal ellátva, terasszal, udvari fürdőmedencével várja a vándorokat is, mert egyébként a tízezer lakosú kisváros és környéke lakodalmait, nagy létszámú rendezvényeit tartják itt. Körösladánytól a folyó gátján vezet a turistaút idáig, alig 13 kilométer. Mi is kellemes sétával, bemelegítésként tettük meg az utat. És mit tesz a kéktúrázó csapat, ha éppen nincs gyalogolnivalója és a szeghalmi Sárréti Múzeumot is éppen most újítják fel? Kierőszakol egy fürdést, most éppen Füzesgyarmaton. Ez most egyszeri ajándék volt, mert a következő napokban keményen meg kellett dolgozni az első napi lazsálásért.

Rögtön másnap, már reggel összesároztuk magunkat, mikor a Cifra-hidat akartuk megközelíteni. De aztán nagy bölcsen hallgattunk a helyiek figyelmeztetésére, hogy bizony ez az út csak gumicsizmában járható a fél-lábszárig érő víz és sár miatt. A rövidebb, de a nemszeretem műutat választottuk Csolt-Monostorig. Itt egy nagyon érdekes, általunk mindeddig nem ismert régészeti bemutatóhelyet láthattunk. A 6000 éves kultúrát kilenc építési szinttel feltárt történelmi emlékhely vetekszik bármely magyarországi hasonló helyszínnel. A történelem-régész szakos tanár, Kovács István pedig olyan történelem órát tartott nekünk a régészeti leletek bemutatásával, hogy a leglaikusabb látogató is, mint amilyenek mi is vagyunk, megérezte-megértette: mi és miért is történt itt hat évezred alatt. A szépen gondozott parkban pedig irodalmunk nagyjainak állítottak szobrokat, így tisztelegve emlékük előtt. Ha valaki arra jár, ne menjen el úgy a Vésztő-Mágori Történelmi Emlékhely előtt, hogy be ne térne oda!

Vésztő innen nincs messze, hamar odaértünk. Tovább tartott megtalálni a Sinka István Emlékszobát, ahol a Nagyszalontán született, évekig Vésztőn élő és alkotó, juhászból lett költő emléktárgyait őrzik. A múzeum munkatársa türelmesen várt ránk és ő is nagyszalontai lévén lelkesen beszélt Sinka életéről, költészetéről.
Azt a pár soros ballada részletet, mely előtt sokan megálltunk, ideidézem:
„Egyszer volt szép az anyám tánca,
Mikor kendőjét gyepre hányta,
A Korhány vizénél, Pusztapándon,
S bokázó lába pásztortűznél,
Öles apám örömére
Szállt, mint illat a virágon.”
A Holt-Sebes-Körös partján még jó darabig gyalogoltunk, mire Okányba értünk. Ez a falu, különösen nekünk erőműveseknek, arról nevezetes, hogy itt született Pribolyszki Mátyás, citeraművész, egykori munkatársunk.

Hétfőn, az ünnep előtti napon Okány utcáit elhagyva Zsadányba indultunk. A két falu neve rímel egymásra, és ennek története van. Két szkíta vezér telepedett itt le, Oge kán és Zage kán, ebből lett Okány és Zsadány. Csak az zavar be kissé, hogy Zsadány nevét szláv eredetűnek írják le több helyen: Sadan vagy Zwad, ami hatalmast, hatalmasságot jelent. A két faluban az a hír is járja, hogy valahol itt van eltemetve Attila, sőt itt színtiszta hunok élnek, akiket akár nemzetiségi kisebbségként is el kellene ismerni. Más forrásokból arról értesülhetünk, hogy itt igazi török típusú emberek laknak. Lehet választani, hun vagy török, kinek mi kedvesebb!
A két falu Trianon előtt Nagyvárad vonzáskörzetéhez tartozott, itt is számos zsidó család élt a 20. század elején. Õket 1944-ben elsők között vitte a vonat Auschwitzba. Okányban emlékmű figyelmeztet a borzalmakra, és állít emléket a falu meggyilkolt lakóinak.
Zsadány után egyre közelebb érünk a begécsi, biharugrai tavakhoz. A vízzel elöntött, Vátyonnak nevezett részen igazi csoda várt ránk. Miközben a vizes, zsombékos réten megpróbáltunk legalább belül száraz bakanccsal átjutni, megelevenedett előttünk a vízi világ. Kócsagok, gémek álltak eledelre lesve, kacsák úszkáltak seregestül, le-lebukva a vízbe, ludak húztak el felettünk hangos gágogással és mindenféle apró, hangoskodó madár cikázott a víz felett, és énekelt, ahogy a csőrén kifért. Békák ugrottak el ijedten bakancsunk elől, szalamandrákat segítettünk át az úton. A tóhoz érve madárles is segített a nézelődésben. A nagy tavon kárókatonák fekete serege foglalta el a szárazulatokat, faágakat, mozdulatlanul figyelve a leendő zsákmányra. Sütött a nap, langyos meleg volt. Már előbújtak a törpe nőszirom zöld levelei.
Kitört a tavasz!
De nem annyira, hogy Geszt előtt felszárította volna a belvizet, amely – más út nem lévén – elnyelte gondosan féltett, eddig inkább csak vizes bakancsainkat.
Így értünk be a falu régi temetőjébe, ott a Tisza-család kriptájához. Geszt a Tiszák ősi fészke volt. A család két miniszterelnököt adott az országnak, Tisza Kálmánt és Tisza Istvánt, de a család tagja volt az a Tisza Lajos is, aki a szegedi nagy árvíz után az újjáépítés biztosa volt, és a városban körút viseli a nevét. A kastély ma iskola, éppen csak annyi pénzt tudnak ráfordítani, hogy az állagát a mostani nem túl jó szinten megőrizzék. A parkban kicsi nyári lak, Arany János itt tartózkodásának emlékét őrzi.

Kedden Március 15-e volt, feltűztük nemzetiszín kokárdáinkat (aki otthon felejtette a nagy pakolásban, Maka Judittól kaphatott szalagot, hozzá tűt és cérnát is). Így utaztunk vissza Gesztre, hogy utunkat Biharugra felé, Körösnagyharsányon keresztül Körösszakálig folytassuk. A buszon Csaba mesélte el: hogyan, mikor és kik építették a begécsi, biharugrai halastavakat, melyek ma már védett területként a vízi világ paradicsomául szolgálnak. Már itt szó esett a biharugrai alsósorról induló neves íróról, Szabó Pálról is. Jó tíz kilométer után meg is érkeztünk a faluba, ahol éppen a nemzeti ünnepre összegyűlt falusiakat kerülgettük lábujjhegyen, hogy ne zavarjuk a koszorúzást. Mi az alsósorra igyekeztünk, Szabó Pál szülőházához. Az emlékhelyet az író lányának súlyos betegsége, majd halála óta nagy alázattal és szeretettel gondozza Szluka Mátyás, nyugdíjas magyar tanár. Leültünk az udvari padokra és hallgattuk, hogyan lett a falu szegény, iskolázatlan kőműveséből az egyik legjelentősebb magyar író, akinek első írásait Móricz Zsigmond üdvözölte lelkes szavakkal. Nem dicsekedhettünk azzal, hogy ismerjük Szabó Pál munkásságát, de sokan emlékszünk még a Talpalatnyi földre, egyik legnagyobb filmélményünkre, Góz Jóskára, Juhos Marikára (Szirtes Ádám, Mészáros Ági játszotta). A film Szabó Pál három novellájából készült: Bölcső, Lakodalom, Keresztelő.
A ház őrzője, Szluka tanár úr, aki mindenesként természetesen takarítja is a szülőházat, aggódó pillantásokat vetett sáros bakancsainkra, és kedvesen kérte, takarítsuk le azokat mielőtt a házba lépünk. Pillanatok alatt felmértük, hogy ez bizony sok időt venne igénybe, és kétes eredménnyel járna. Azonnal felajánlottuk, inkább megszabadulunk a szörnyű lábbeliktől. Így zokniban léptünk a valóban patyolat tiszta kicsi házba. Bent sok-sok személyes tárgy, „hivatalos” és családi fénykép, könyvekkel zsúfolt szekrény idézte meg nekünk Szabó Pált. De az üveges verandán telelő gyönyörű muskátlik, és sok-sok más, tavaszváró, kertbe kívánkozó virág, inkább azt az érzést keltették, hogy a ház gazdája még itt van valahol.
Búcsúzóul még elolvastuk a ház falán lévő táblát, írók, politikusok neveit, akik itt jártak Szabó Pálnál, együtt álmodni tisztességesebb jövőt.
Aztán indulunk tovább a kék ösvényen egészen Körösszakálig. Olyan közel járunk a román határhoz, hogy az egyik kilátóhelyről már a Bihari-hegyeket látjuk. Igen, a nyáron majd ott leszünk, a Pádis csodái között!

Elérkezett az utolsó nap. Csomagolás, mindent a buszba, csak a napi túra kellékei maradnak, hiszen a gyaloglásnak még nincs vége. Körösszakálig a buszban a Csörsz-árokról esik szó. Ez a titokzatos építmény, szarmata védvonal, valamikor itt húzódott, említést kell tehát róla tenni.
Majdnem azt mondtam, az utolsó napra még maradt a kilométerekben mért kínból, de ez nem lenne igazságos az Alfölddel szemben. Megkínozza az embert kétségtelen, de megannyi szépséggel tereli el figyelmünket sajgó talpainkról.
Lábad előtt nincs akadály, szemed a végtelent kutathatja, felemelt fejjel érzed a határtalan szabadságot (unos-untalan Petőfi sorok jönnek elő). Õzek riadnak fel tízesével és száguldanak előlünk, mint a szél. Messzebb egy erdőfoltnál szarvasok. Koronás fejüket büszkén emelik a magasba. Nem jönnek közelebb, de nem is vágtatnak el. Nyulak kergetőznek, ők már tudják, tavasz van. Egy róka is feltűnik, aztán tovább sompolyog. Az égen is vadászok köröznek, ölyvek vagy réti sasok? Mindenki mást mond. A vadlibák tömege próbálgatja a V-alakot felvenni, közben mintha veszekednének. Náluk is mindig kilóg valaki a sorból? Vagy unja a gyakorlatozást, enne, s pihenne már? (Közülünk is megszólal valaki: már két órája megyünk, mikor állunk meg?)
Furtán időzünk egy kicsit. A kocsmával szemközti Polgármesteri Hivatalban megcsodálunk néhány nagyon szép hímzést a híres furtai mintákból, aztán irány Bakonszeg. A testőr író-költő házába majd legközelebb térünk be. Az utolsó pecsét, az utolsó sör, és irány Gyöngyös!
Vége az útnak, vége a tavasznak… egyelőre!

Rajki Sándorné

Fotók: Pinczi György